Felsőházi irományok, 1935. VI. kötet • 255-313., IV. sz.
Irományszámok - 1935-294
2Ô4. szám. 23lf Végre 1937. elején a körülmények úgy alakultak, hogy egy nemzetközi cukoregyezmény létrehozása céljából a tárgyalások — eredményre való kilátással — ismét megkezdhetők voltak. Azok az országok ugyanis, amelyek cukortermelésüket ki akarták építeni, körülbelül elérték céljukat ; a legtöbb ország saját határain belül már szabályozta cukorgazdálkodását ; a Chadbourne-egyezményben résztvett országok hangulata egy egyezmény megkötésére kedvezőnek volt mondható ; a cukorkészletek, amelyek mint eladathatatlan mennyiségek, a világpiacot nyomták, az 1932. évhez viszonyítva körülbelül 33%-kal csökkentek, viszont a fogyasztás emelkedett és továbbra is emelkedő irányt mutatott. Lehetségesnek látszott tehát egy olyan nemzetközi egyezmény létrehozása, amelyben a kiviteli országokon kívül a behozatalra szoruló országok, különösen pedig az e tekintetben legfontosabb két állam, Nagybritannia és az Amerikai Egyesült Államok is résztvesznek, ami a szabadpiac felvevőképessége állandósítását tette lehetővé, lehetségesnek látszott továbbá a kiviteli államok részére olyan kiviteli kontingensek megállapítása, amelyek egyrészt lehetővé tették az egyes államok termelésének további fenntartását, másrészt a világpiacon a túlkínálatot megszüntették. A vázolt körülmények között Nagybritannia kormánya elérkezettnek látta az időpontot egy világkonferencia összehívására, amely konferencia Londonban 1937. évi április hó elején össze is ült és 5 heti tárgyalás után 1937. év május hó 6.-án a cukor termelésének és eladásának szabályozására vonatkozó Nemzetközi Egyezményt meg is alkotta. Az egyezményt 21 állam írta alá, míg további két állam, Kanada és Japán, bár nem csatlakozott az egyezményhez, ígéretet tett arra, hogy semmi olyan lépést nem fog tenni, ami az egyezmény céljával ellentétes volna. Az egyezményben minden számottevő kiviteli állam és a legfontosabb beviteli államok résztvesznek. A nagyobb államok közül csak azok maradtak ki, amelyek sem a cukorkivitel, sem a cukorbehozatal szempontjából jelentőseknek nem mondhatók, vagyis az önellátó államok. Az egyezmény bevezetésből, 7 fejezetből és a fejezeteken belül 51 szakaszból áll, továbbá egy jegyzőkönyvből, amely az egyezmény mellékletét képezi. A bevezetés az egyezmény célját határozza meg. A cél, hogy a cukor kínálata és kereslete a világpiacon egyensúlyba hozassék, még pedig oly módon, hogy az úgy a termelőkre, mint a fogyasztókra méltányos helyzetet teremtsen. Az első fejezet a meghatározásokat tartalmazza, vagyis, hogy az egyezményben használt egyes kifejezések alatt mit kell érteni. A második fejezet az általános megállapodásokra vonatkozik. Ezek a következők : a megállapodó kormányok cukorpolitikájának olyannak kell lennie, hogy egyrészt biztosítsa megfelelő árak mellett a cukor ellátást, ezek az árak azonban ne legyenek magasabbak az előállítási költség és a gazdaságos termelőt megillető méltányos nyereség együttes összegénél. A szerződő kormányok az egyezmény végrehajtásához szükséges összes intézkedéseket meg fogják tenni és az intézkedések szövegét közölni fogják a tanács titkári hivatalával. A szerződő kormányok megállapodnak abban, hogy kívánatosnak tartják, hogy a világpiaci árak emelkedése ne vezessen a belső fogyasztási és nagybani árak olyan emelkedéséhez, amely egyrészt a fogyasztás csökkentésére, másrészt a termelés indokolatlan emelkedésére adna okot, továbbá, hogy a kiviteli országokban minden intézkedés megtétessék abban az irányban, hogy a világpiaci árak esetleges emelkedése következtében a kivitelnél elérhető haszontöbblet indokolatlan túltermelést ne vonjon maga után.
