Felsőházi irományok, 1935. II. kötet • 60-103. sz.
Irományszámok - 1935-60
42 60. szám. ság minden feljelentést köteles a köz vádlóval közölni. Nincs pedig szükség ilyen rendelkezésre azért, mert a fegyelmi eljárásban a közvádló és a felügyeleti hatóság, mindkettő a közszolgálat érdekeinek és annak keretében a fegyelmi felelősség alá eső személy jogos magánérdekének szemszögéből lényegileg azonos értékmérő alkalmazásával teszi vizsgálat tárgyává az elébe tárt tényeket. Az eljárás gazdaságosságának fentebb hangsúlyozott alapelvével állna tehát ellentétben olyan szabályozás, amely a felügyeleti hatóság előbb jellemzett értékelése után még a közvádló értékelését is szükségesnek tartaná. Ugyancsak a gazdaságosság elvéből folyik a javaslatnak a pótmagánvádra vonatkozó az a további eljárási alapelve, amely szerint, ha a fentebb részletezett értékelő megállapítások szűrője után életrekelt pót magánvád kezdeményező fellépése alapján a fegyelmi bíróság elé került az ügy és a fegyelmi bíróság a magánfél indítványa alapján nem rendeli el a fegyelmi eljárást, az ügyet közmegnyugvásra lehet végérvényesen befejezettnek tekinteni, minthogy minden biztosíték megadatott és a legmesszebbmenő biztosítékoknak ekkép körülbástyázott rendszerében minden jogérvényesítő eszköz igénybevétetett a közérdek és a jogos magánérdek érvényesítése végett. A javaslat ezért a most említett esetben kizárja a jogorvoslatot. A javaslat nem csupán az eljárást kezdeményező, hanem az azt folytató pótmagánvádnak is széles körben helyet ad a fentiekben kifejtett alapelvek figyelembevételével. Biztosítja nevezetesen a pót magánvád érvényesülését arra az esetre is, ha a közvádló a fegyelmi tárgyaláson a maga részéről arról győződött meg, hogy fegyelmi vétséget nem lehet megállapítani, ennélfogva —• a javaslat rendszerében — a terhelt felmentését indítványozza. Sőt, ha a fegyelmi bíróság felmentő ítéletet hoz és az ítélet ellen a közvádló nem él fellebbezéssel, a javaslat megadja a pótmagánvádlónak a fellebbezés jogát (44. §. első bekezdés) ama megfontolás alapján, hogy ha a fegyelmi bíróság elrendelhetőnek tartotta a fegyelmi eljárást, a vádat nyilván alaptalannak aligha lehet tekinteni, megnyugtatóbb lesz tehát a másodfokú elbírálás. A javaslatnak a pótmagánvád gyakorlati hatályosulását biztosító rendelkezései (amelyek főként a magánfél értesítésére, megidézésére, képviseletére vonatkoznak) a pótmagánvádra vonatkozó általános elvekből folynak és lényegében megegyeznek az 1871 : VIII. t.-c. 39. §-ának megfelelő rendelkezéseivel. Megfelel a pótmagánvád szervezetének és a pótmagánvádló jogállásának alapjául szolgáló általános elveknek a javaslat ama rendelkezése is, amely a pótmagánvádlóként eljáró magánfélnek csupán a vádképviselet egyéni természetű jogköre tekintetében biztosít egyenlőséget a közvádlóval, kizárja azonban a kir. ügyészségnek közhatósági jellegű jogaiból. A 28—29. §-hoz. A javaslat az illetékességnek az 1871 : VIII. t.-c. 31. és 32. §*aiban szabályozott rendszerével szemben nem az alkalmazásra, hanem a tényleges működésre alapítja az illetékes fegyelmi bíróság meghatározását. Tekintve azt, hogy az igazságügyi szervezetre vonatkozó újabb rendelkezések alapján gyakran fordul elő, hogy a javaslat rendelkezései alá eső személy hivatali állásának (alkalmazásának) megtartása mellett más bíróságnál, hatóságnál, intézetnél vagy bizottságnál működik, célszerűbb a működés helye szerint illetékes, tehát közelebb eső fegyelmi bíróságra bízni a fegyelmi eljárást. A 28. és [29. §. többi rendelkezése à bűnvádi perrendtartás alapelveinek felel meg és közelebbi indokolásra nem szorul. A 3Û. §-hoz. Ez a §. a fegyelmi eljárás tekintetében levonja a következményeket abból, hogy a fegyelmi vétség és a büntetendő cselekmény között minőségi eltérés áll fenn és hogy a kettőnek közös eleme is van. A fegyelmi eljárás közel áll
