Felsőházi irományok, 1935. II. kötet • 60-103. sz.
Irományszámok - 1935-60
60. szám. S3 jövedelme egyébként is annyira eltérő, hogy a pénzbírság mértéke tekintetében közös alap aligha volna található az általános szabályozás számára, ilyennek megjelölése felesleges és hosszadalmas vizsgálódásokra és bizonyításokra vezetne. A 11. §-hoz. Ez a §. a pénzbírság megfizetésének; általános szabályait határozza meg. Tekintve azt, hogy a javaslat értelmében fegyelmi felelősség alá eső személyek legnagyobb része közszolgálati alkalmazott, akinek az államkincstárból fizetése van, a javaslat erre az esetre tartalmaz bővebb megvilágításra nem szoruló általános rendelkezéseket ; egyben megadja a felügyeleti hatóságnak azt a jogot, hogy indokolt méltányosság esetében •— halasztás vagy részletfizetés kedvezménye útján — megkönnyíthesse a pénzbírság megfizetését. A javaslat minden kétséget kizáróan rendelkezik arról, hogy a pénzbírságot az elítélt fizetéséből kell levonni ; a lakáspénz, a családi pótlék s a fizetés fogalma alá nem eső egyéb illetmény ebből a szempontból nem jön figyelembe. Ónként érthető, hogy levonásra csak akkor kerül a sor, ha az elítélt a pénzbírságot — akár egy összegben, akár a pénzbírságot kiszabó határozat jogerőre emelkedését követő hónap első napja előtt részletekben — nem fizeti meg. A 12. §-hoz. A §. első bekezdése szabados szövegezésben összefoglalja azokat a rendelkezéseket, amelyeket az 1871 : VIII. t.-c. 26. §-a a hivatalvesztés közvetlen hatálya tekint et ébeh megállapított. A §. második bekezdésében foglalt jogszabály szükségszerű következménye a javaslat 13. §-ában foglalt rendelkezésnek, ez viszont lényegében megegyezik a hatályos joggal, amelyet a javaslat rendelkezése alá eső személyek tekintetében az 1912 : LXV. t.-c. 124. §-ának rendelkezései alapján az 1912 : VII. t.-c. 8. §-a tartalmaz. Ez a jogszabály ugyanis — a 13. §-nál felemlített okokból — lehetővé teszi azt, hogy a fegyelmi bíróság hivatalvesztés kiszabása esetében különös méltánylást érdemlő okokból fenntarthassa az elítéltnek vagy az utána állami ellátásra jogosultaknak ellátási igényét. Az ellátási igényre vonatkozó ez a kivételes rendelkezés természetesen nem érinti a hivatalvesztésnek fegyelmi jogi hatályát ; a javaslat 12. §-ának második bekezdésében foglalt rendelkezés ehhez képest voltaképpen csupán kétségek eloszlatását célzó megállapítás. A 12. §. harmadik bekezdése — amely szerint azt, akit hivatalvesztésre ítéltek, a közszolgálat körében többé nem lehet alkalmazni — az ezidőszerinti és előreláthatóan hosszabb ideig változatlanul maradó viszonyok között alig szorul különösebb indokolásra. Akkor, amikor kiváló képzettségű, kifogástalan jellemű egyének ezrei vannak kenyér nélkül, semmi szükség arra, hogy hivatalvesztésre ítélt tisztviselőt a közszolgálat körében újból alkalmazzanak. A javaslatnak ez a rendelkezése szorosan összefügg a büntetőtörvénykönyv 57. és 58. §-aiban foglalt rendelkezésekkel. Ezek szerint az, akit a büntető bíróság mellékbüntetésként hivatalvesztésre ítélt, a hivatalvesztés tartamának — amelyet a Btk. 57. §-ában meghatározott keretek között a bíróság állapít meg — letelte után közhivatalra stb. újból alkalmazható. Nem fér kétség ahhoz, hogy a bírói és ügyészi tekintélyt veszélyeztetné, ha a hivatalvesztésre ítélt bíró vagy ügyész újból bírói, illetőleg ügyészi, vagy más közszolgálati állásba jutna. Annak a körülménynek tehát, hogy bírót vagy ügyészt — úgyszintén a javaslat rendel* kezesei alá tartozó más személyt — a büntető bíróság ítél hivatalvesztésre, a hivatalvesztés jelentőségének erkölcsi megítélése szempontjából ugyanaz a jelentősége, mint az illetőkkel szemben a fegyelmi bíróság által kiszabott hivatalvesztésnek, annyival is inkább, mert alig képzelhető el olyan eset, amikor a hivatalvesztéssel járó bűncselekmény elkövetése fegyelmi szempontból is ne indokolná a hivatalvesztés alkalmazását. Ezen a megfontoláson alapul a 12. §. utolsó bekezdése, amely a javaslat rendelkezései alá tartozó személyek tekintetében Felsőjuáai ia-omiány. 1935—1940. II. kötet. 5
