Felsőházi irományok, 1931. VI. kötet • 282-315. sz.

Irományszámok - 1931-287

134 . 287. szám. hol egyik, hol másik államában fellépnek és amelyek mind a mérhetetlen erdőpusztításoknak a természetes következményei s mindmegannyi bizonysága annak, hogy az erdőket évszázadok óta mindenütt könnyelműen pusztítják. A folyton fokozódó erdőpusztításoknak és általában a helytelen erdőgazdálkodásnak a hatása alatt az európai állomokban ma már új erdőgazdaságpolitikai rendszer bontakozik ki, amelynek irányelve az, hogy a magánerdőgazdaságok eddigi indokolatlan szabadságának a megszorításával a magánerdőkkel szemben is meg kell követelni azt, hogy természeti és közgazdasági rendeltetésük betöltésére állandóan alkalmas állapotban tartassanak. Az alábbiakban összefoglaló ismertetését adom annak az erdőgazdaságpolitikai rendszernek, amelyet az erdők fenntartásának biztosítására Európa csaknem minden állama követ és egyszersmind kivonatosan ismertetem több európai állam legújabb erdészeti törvényét is, mindezt annak a kimutatására, hogy a törvényjavaslat erdőgazdaságpolitikai iránya ugyanaz, mint amely felé más európai államok is törekszenek. Az európai államok erdészeti törvényeinek az erdőfenntartás biztosítását célzó rendelkezéseiben általánosságban bizonyos egyöntetűség mutatható ki. Valamennyi európai erdőtörvényben éppen úgy, mint hazánk erdőtörvényében is az a vezérelv nyilvánul meg, hogy az ország faszükségletének biztosítására tökéletesen elegendő az állami, a községi, a társulati, az egyesületi és a birtokossági erdők fatermése ; az országos érdek tehát teljes kielégítést nyer azzal, ha ezeknek az erdőknek a fennmaradása és okszerű művelése biztosítva van. Az erdőtörvények megalkotása idejében a magánjog a közérdek rovására oly túlzott védelmet élvezett, amely már eleve kizárta azt, hogy a magánerdőkben folytatott gazdálkodást szigorúbb korlátozásnak vethessék alá. Csaknem minden erdőtörvény megállapítja a véderdő fogalmát és többékevésbbé szigorú rendelkezésekkel és állalmi felügyelettel igyekszik biztosítani azt, hogy a véderdőket védelmi rendeltetésük betöltésére alkalmas állapotban állandóan fenntartsák. Véderdőnek ki nem jelölt erdőben okszerű és tartamos erdőgazdálkodásra rendszerint csak a korlátolt rendelkezésű erdőtulajdonosok, nevezetesen az állam, a község, a közintézetek, a társulatok, a testületek, az egyházak és a közös birtokosságok, továbbá némely államban a hitbizományi tulajdonosok kötelesek. A szabadforgalmú magánerdők tulajdonosai az erdőgazdálkodás tekintetében rendszerint szabadok s csupán erdejük használatánál vannak bizonyos korlátozásoknak alávetve. Ezek a korlátozások mindössze arra terjednek ki, hogy a törvény az erdőirtás és a tarravágás megengedhetőségének a feltételeit előírja, az erdőpusztítást tiltja és némely törvény ezenkívül még a letarolt területek felújítását is megköveteli. A megtorlás, amelyet a korlátozások áthágása esetére a törvények megállapítanak, rendszerint pénzbírság, esetleg elzárás és helyreállítási kötelezettség ; némely államban az erdőknek az államerdészeti szervekkel való kény szerkezeltetése is. Az európai erdőtörvények a korlátolt forgalmú erdők és általában a véderdők helyes gazdasági használata tekintetében törekvéseiket eddig elég eredményesen valósították meg, de a magánerdők pusztításának megakadályozására már nem bizonyulnak megfelelőknek ; nempedig a miatt, mert csak tiltó rendelkezéseket tesznek a helyett, hogy tételes rendelkezésekkel a gazdálkodás irányát legalább főbb körvonalakban megszabnák és mert a hatóságnak csak akkor adnak beavatkozásra jogot, amikor a baj kétségbevonhatatlanul már megvan, és a helyreállítás már csak évtizedek fáradságos és igen költséges munkájával lehetséges. Ezek a