Felsőházi irományok, 1931. VI. kötet • 282-315. sz.

Irományszámok - 1931-287

287. szám. 113 sekor a mainál mindenesetre jobb állapotban lévő magánerdőket fokozatosan tönkretegyék. A törvény említett megkülönböztetéseinek káros kihatását fokozta az a körülmény is, hogy erdőtörvényünknek az erdők fenntartására vonatkozó általános határozatai egyébképen is igen hiányosak és azoknak a céloknak az elérésére sem alkalmasak, amelyeket maguk elé tűztek. A törvény ugyanis ezekben a határozatokban mindenkire kötelezően elrendeli ugyan, hogy a másféle gazdasági müvelésre állandóan nem alkalmas talajon álló erdőket fenn kell tartani, de kifejezetten az ilyen erdőknek csak a kiirtását tiltja és csakis a kiirtott részek újraerdősítését rendeli el, de arra vonatkozóan már egyáltalában nem rendelkezik, hogy az irtás nélkül kihasznált vagy kipusztult területeket is újraerdősítsék, holott a véderdőknél erre nézve is rendelkezik. Ebből azután azt lehetett következtetni, hogy a törvény a feltétlen erdőtalajon álló erdőknek csak a kiirtását tiltja, a kihasznált területek újraerdősítését ellenben nem követeli meg, hanem a természet munkájára bízza. A törvénynek ez az indokolásán és káros feltevésekre alapot adó hiánya már magában véve is alkalmas volt arra, hogy a feltétlen erdőtalajon álló magánerdők fenntartására és a termőtalajok megvédésére irányuló törekvéseket meghiúsítsa, mert tudvalevő dolog, hogy hazánkban az erdők túlnyomó részben nem a tulaj donképeni irtás következtében pusztultak el, hanem a vágásterületek be nem erdősítésének és a mértéktelen legeltetésnek estek és ennek áldozatául. Erdőtörvényünknek nagy hiánya az is, hogy" az erdőrendészeti hatóságnak nem ad módot arra, hogy a magánerdők okszerű használását szabályozhassa s ezáltal a keletkezhető bajoknak még csírájában elejét vegye, hanem a hatóság beavatkozására csak akkor ad felhatalmazást, mikor a baj már bekövetkezett. Törvényünk még annak a megítélését is tulajdonképpen magára az erdőtulajdonosra és nem a hatóságra bízta, hogy erdejének mely részei minősíthetők nem feltétlen vagy feltétlen erdőtalajon állóknak s ehhez képest mely részeket szabad kiirtania. Ilyen körülmények között az erdőrendészeti hatóságok tétlenül voltak kénytelenek a magánerdőkben folytatott gazdálkodást nézni még olyankor is, amikor kétségtelen volt az, hogy az alkalmazott gazdálkodási mód mellett az erdő előbbutóbb tönkremegy. Bár el kell ismernünk, hogy voltak és vannak olyan magánerdőtulajdonosok, akiknek erdőgazdálkodása ellen nem lehet kifogást tenni, akik a törvény fogyatékosságát a közérdek sérelmére nem használták ki, sőt olyanok is, akik mintaszerűen gazdálkodnak, mindazonáltal a magánerdők mai siralmas gazdasági állapota általában arra mutat, hogy a magánerdőkben folytatott gazdálkodás eddig általánosságban nem azt az irányt követte, amelynél a közérdekű szempontok is kielégítést nyerhettek volna. A magánerdők kezelésének és használásának korlátlan szabadsága a magánerdők igen nagy xészének csaknem teljes tönkretételére vezetett. A nem feltétlen erdőtalajon álló erdőket a tulajdonos törvényben biztosított jogán rendszerint kiirtotta és másféle gazdasági művelés alá fogta ; a törvény életbelépésétől az ország megcsonkításáig ilyen módon mintegy 403.000 kataszteri holddal apadt a magánerdők állománya, annak ellenére, hogy ezalatt az idő alatt mintegy 703.000 kat. hold korlátolt forgalmú erdő magánkézre került. De a feltétlen erdőtalajú magánerdők sem maradtak meg az okszerű erdőgazdálkodás követelményeinek megfelelő állapotban, mert a hatóság sem a f ahasználatok mértékébe és módjába, sem a legeltetésbe, sem a felújításba bele nem szólhatott és a törvény szigorúbb értelmezése mellett is éppen csak annyit követelhetett meg, hogy a tulajdonos a kiirtott, vagy letarolt területet hat év alatt felújítsa. Márpedig a tulajdonosok önmagukra bízva a fahasználatoknál, a vágásterületek felújításánál és a fiatalosok gondozásaid.