Felsőházi irományok, 1931. I. kötet • 1-70. sz.

Irományszámok - 1931-70

70. szám. 638 ban az esetekben van helye, amelyekben a minisztertanács a pénzügyminiszter előzetes hozzájárulásával megállapítja, hogy a költségvetés kereteinek betartása érdekében a hitelátruházás elkerülhetetlenül szükséges». Ez természetesen annyit jelentett, hogy az országgyűlésnek költségvetési joga — legalább elvileg — odaszűkül, mint hogyha csupán globális végösszegeket állapítana meg és a végösszegen belül a kormány belátására volna hagyva a megszavazott végösszeg elosztása, illetve felhasználása. Az újabb gyakorlat mellett azt az érvet hozták fel, hogy a régi költségvetési törvények taxativ felsorolásai eléggé tág területeket öleltek fel és ezeken belül az egyes szakminiszterek kezében volt a virement-nak miként való gyakorlása ; ezzel szemben, úgy mondották, a valóságban nagyobb biztosítékot jelent az, hogy a szakminiszterek önmaguk nem gyakorolhatnak viremenjogot, hanem ez — bárha taxativ felsorolás nélkül, tehát elvileg korlátlanul — a minisztertanácsra van bízva és a minisztertanács is csak a pénzügyminiszter előzetes hozzájárulásával határozhatja el a virement gyakorlását. A Felsőház pénzügyi bizottsága ezzel szemben állandóan a következő álláspontra helyezkedett : Már elvi és alkotmányjogi okokból sem helyeselhető az, hogy az országgyűlés költségvetési joga — bárha talán csak elméletileg -— oda fokoztassék le, mintha az országgyűlés csak végösszeget állapított volna meg. Már ezért is ragaszkodni kell tehát a taxativ felsorolásra alapított klasszikus rendszerhez. Ami pedig az újabb irányzat mellett felhozott gyakorlati érveket illeti, úgy ezek kétségkívül figyelemreméltóak, de az, ami az új irányzatban jó és kívánatos, az átmenthető azzal, hogy a taxativ felsorolásban megengedett átruházások ne az egyes szakminiszterek szabad elhatározására legyenek bízva, hanem ezeket az átruházásokat is csak minisztertanácsi határozattal és a pénzügyminiszter előzetes hozzájárulásával lehessen igénybe venni. Ilyképpen egyesíttetnének a klasszikus rendszernek és az újabb törvényes gyakorlatnak előnyei és ki volnának küszöbölve mindkettőnek hátrányai. Az előttünk fekvő törvényjavaslat 5. §-a immár pontosan ezt a gondolatot valósítja meg, úgy ahogy a Felsőház pénzügyi bizottsága ezért évek óta síkra szállt. A pénzügyi bizottság tehát csak megelégedésének adhat kifejezést afelett, hogy immár a nézete szerint leghelyesebb rendszer vétetik foganatba. A 6. §-ban foglalt rendelkezés ezúttal is kizárja azt, hogy a rendes vagy átmeneti kiadásokra megállapított összegek az 1932/33. költségvetési évet követő költségvetési év végéig legyenek igénybe vehet ők és ezt a tilalmat a beruházási kiadásokra is kiterjeszti. A költségvetési éven túlmenő hitelfelhasználási idő biztosítása a beruházások keretében ezúttal azért is mellőzhetőnek látszik, mert ebben a költségvetésben túlnyomórészt csak a már folyamatban lévő munkálatok folytatásához és a már foganatosított munkálatok költségeire szükséges összegek irányoztattak elő. A 7. § a törvény életbeléptetése és végrehajtása iránt intézkedik s magyarázatot nem igényel. A törvényjavaslat indokolásához kimutatás van fűzve az állami ingatlanok elidegenítéséről. A kormánynak az az eljárása, hogy a kimutatásban foglalt állami ingatlanok elidegenítéséhez ezen az úton kívánja kieszközölni az országgyűlés hozzájárulását, megfelel az 1929/30. költségvetési év óta fennálló gyakorlatnak. Ez a gyakorlat nem áll ugyan teljes összhangban az 1897. évi XX. t.-c. 37. § első bekezdésével, de csekélyebb értékű ingatlanokról lévén szó, az állam oldaláról komolyabb aggályba azért sem ütközhetik, mert a törvényhozás az utólagos jóváhagyást meg is tagadhatja. Az előadottak alapján és különösen figyelemmel arra, hogy a költségvetésben a szigorú takarékosságnak a mai viszonyok, között fokozottan szükséges kívánalma Felsőházi iromány. 1931—1936. I. kötet. 80