Felsőházi irományok, 1927. XIII. kötet • 420-473. sz.
Irományszámok - 1927-430
170 430. szám. igénye arra, hogy valaki büntetésben részesüljön s a magánszemélyt csak kártérítés vagy más pénzbeli elégtétel illetheti meg. Mindamellett nem indokolt a köz vádra üldözendő bűncselekményekkel teljesen azonos megítélésben részesíteni a főmagánvád eseteit az illetékviselés szempontjából. Ugyanez áll a pót magánvádra is, mely a közvád rendszerében bizonyos mértékig mint a sértettnek nyújtott kedvezmény jelentkezik. Egyébként a javaslat a magánvádnak nem minden esetére állapítja meg az illetékkötelezettséget, hanem csak a pótmagánvádra és ezenkívül főmagánvádra üldözendő olyan bűncselekményekre, amelyeknek megbüntetése túlnyomóan a sértett érdeke. így nem sorolja fel ezek között a bűncselekmények között a testi bántalmazással elkövetett becsületsértést, a levél- és távsürgönytitoknak magánszemély által megsértését, a magánlaksértés vétségét és a vagyonrongálás vétségét, mert ezeknek eseteivel egyúttal a közrendnek nagyobb megzavarása is együtt jár. Illetékkötelezettséget lehet megállapítani a javaslat szerint a sajtóról szóló 1914 : XIV. t.-c. 21. §-a alapján magánszemélyek részéről folyamatba tett helyreigazítási ügyek tekintetében is, mert az ily bírói eljárás is főleg magánszemélyek érdekeit szolgálja. A §-nak az a rendelkezése, mely szerint a bűnvádi eljárás során érvényesített magánjogi követelések tekintetében is helye lehet illetékkötelezettségnek, azon alapul, hogy az ily követelések nem vesztik el magánjogi jellegüket annak folytán, hogy a bíróság bűnügy keretében foglalkozik velük. Az a bírói munka, melyet az ily követelésekre fordítanak, lényegében egy tekintet alá esik a polgári bíró munkájával, melyért az állam illetéket szed. Magánérdeket szolgál rendszerint a büntetés végrehajtásának elhalasztása és félbeszakítása, nemkülönben a kegyelem is. Indokolt tehát, hogy ezekre is lehessen illetékkötelezettségnek helye. önként érthető, hogy a vagyontalan egyénekre a 109. §. alapján megállapítható illetékkötelezettség tekintetében is irányadók az egyébként alkalmazott méltányossági kivételek. A 110. §-hoz. A büntetőparancs intézménye alkalmas arra, hogy messzemenő megtakarításra vezessen egyfelől a bírói munkában, másfelől az eljárási költségekben és az érdekelt személyek időmulasztásában is. A büntetőparancs elintézése ugyanis a feljelentés alapján tárgyalás nélkül történik, e mellett pedig a legteljesebb biztosítékát nyújtja annak is, hogy a terheltet méltánytalanság ne érhesse, mert minden esetben módot nyújt a terheltnek arra, hogy tárgyalás kitűzését kérje. Az eddigi tapasztalat szerint a kir. járásbíróságok a büntetőparancs intézményével járó előnyöket nem aknázták ki elegendő mértékben. Ennek oka főleg abban található, hogy a bűnvádi perrendtartás szabályai igen szűk körre szorították a büntetőparancs intézményét azzal, hogy csak hatósági feljelentés esetében vagy olyankor engedték alkalmazni, ha a feljelentő magánegyén a terhelt bűnösségét köz- vagy magánokirattal vagy más bizonyítékkal valószínűvé tette. Ez magában a feljelentésben csak ritkán lehetséges s így a büntetőparancs kibocsátására igen ritkán kerülhetett sor. A javaslat gyökeresen szakít az eddigi rendszerrel. Nem szükséges a javaslat szerint a bűnösségnek valószínűvé tétele a feljelentésben, de az sem szükséges, hogy a közvádló indítványozza a büntetőparancs kibocsátását, vagy hogy ehhez hozzájáruljon. A javaslat szerint egyedüli feltétel az, hogy a kir. járásbíróság pénzbüntetés alkalmazását találja megfelelőnek. Amennyiben a terhelt nem érzi magát bűnösnek, módjában van tárgyalás tartását kérni s ebben az esetben az ügyet szabályszerűen le kell tárgyalni.
