Felsőházi irományok, 1927. X. kötet • 288-349. sz.
Irományszámok - 1927-289
12 289. szám. A 2. §-hoz. A háború óta biztosító társaságaink számára a viszontbiztosítási üzletág jelentősége nagyon megnövekedett, különösen azon a réven, hogy köz vetetlen ügyleteikkel a külföldi biztosítási piacokról, értve ez alatt az elcsatolt területeket is, egyelőre úgyszólván teljesen kiszorultak, s a viszontbiztosítási üzletág az egyetlen, amellyel nemzetközi viszonylatban ezidőszerint szerepet tölthetnek be. Ezzel szemben ennek az üzletágnak — a természeténél fogva aránylag úgy is csekély — jövedelmezősége nagyon megcsappant, mert a társaságoknak igazgatási és kezelési költségei általában emelkedtek, másrészről viszont a verseny, amely a díjtételekre csökkentő irányban hat, igen erősen fokozódott. Kiélezi mindezeknek a tényezőknek összeműködését az, hogy a társaságok az elvállalt viszontbiztosításoknak rendszerint csak kisebb hányadrészét tartják meg maguknak, nagyobb hányadát további viszontbiztosításba adják, az illetékeket mégis az egész bevett viszontbiztosítási díj után viselniök kell, mert a díj megfelelő hányadának illetékterhét továbbhárítaniuk, különösen a külföld felé, úgyszólván egyáltalán nincs alkalmuk. Mindezeknél fogva a viszontbiztosítási üzletág jövedelmezősége ma már nem tudja, úgy mint régen, az illetékterhét viselni, s ennélfogva tekintettel arra, hogy ennek az üzletágnak élénkülése a hazai biztosításügy érdekében kívánatos, indokolt, hogy a viszontbiztosítási díjak az illeték alól egyelőre -*a viszonyoknak ezen a téren is jobbrafordultáig — mentesek legyenek. Az ebből a célból szükséges szabályt javasolom ebben a szakaszban. A mentesség kezdő időpontját a szakasz a biztosítási illetékek leró vasi technikájához hozzáigazodva állapítja meg. A 3. §-hoz. Jelenleg az ország egész területére nézve folyamatban van a mentőügyi szolgálatnak önkéntes egyesületi tevékenység útján megszervezése. Ez a közérdekű szervezkedés a jogviszonyai megalapozása körében méltán tarthat számot illetékmentességre. A szakasz az ebből a célból szükséges szabályokat tartalmazza. A 4. §-hoz. A régi illetékszabályok szerint, amelyek e részben ma is hatályban vannak, a forgatmányok csupán a hat hónapnál nem hosszabb lejáratú, vagyis a kisebb illetéktétel alá eső váltókon illetékmentesek, míg a hat hónapnál hosszabb lejáratú, vagyis a nagyobb illetéktétel alá eső váltókon a forgatmányok illetékkötelesek. Ez a szabály a váltóilletéknek az 1925. évben történt újraszabályozása óta már nem felel meg a gazdasági élet követelményeinek. A váltóilleték új szabályai ugyanis az egyelőre kelet és lejárat nélkül kiállított, ügynevezett fedezeti váltókat az illeték szempontjából — a régi szabályoktól eltérően — hat hónapnál hosszabb lejáratú váltónak tekintik. Ebből az következik, hogy a fedezeti váltókra vezetett forgatmányok, amelyek a régi szabályok mellett illetékmentesek voltak, a váltóilletéknek fentemlített újabb szabályozása óta illetékkötelesek. Minthogy közgazdasági szempontból fontos, hogy a fedezeti váltókra vezetett forgatmányok illetékmentesek legyenek, mert a fedezeti váltókra vezetett forgatmányok olyan hitelviszonyok lebonyolításának eszközei, amely hitelviszonyok az egyes forgatmányoknak külön illeték alá vonását nem bírják meg, szükséges, hogy a hat hónapnál hosszabb lejáratú váltókra vezetett forgatmányokat is illetékmentességben részesítő új szabály keletkezzék. Ezt javasolom ebben a szakaszban. Az 5. §-hoz. Minthogy a csekkek a készpénzforgalom helyettesítésére alkalmas fizetési eszközök, illetékszabályaink a csekkeket a közönséges utalványokkal szemben, amelyek százalékos illeték alá esnek, kedvezményes, rendkívül
