Felsőházi irományok, 1927. IX. kötet • 258-286. sz.

Irományszámok - 1927-275

78 275. szám. abalályozása. A kiegyezést követő időben azonnal megindultak a vonatkozó társgylások és ezeknek eredménye a közegészségügy rendezéséről szóló 1876 : zXV. t.-c. Lehetetlen meghatottság nélkül nézni ezt a törvényt, amelyik annak idején a kor színvonalán állott és amelyik számos oly rendelkezést tartalmaz, amely félszázad múlva is megállja helyét, míg intézkedéseinek némelyike még a mai napig sem ölthetett testet számos nyugati államban sem. Ez a törvény mindent szabályozott, ami a nemzet egészségügyét előmozdította. Szerencsés kézzel azokat a problémákat, amelyek akkor még nem érettek meg teljesen a részletes szabályozásra, csak keretekben rendezte, úgy, hogy maga a törvény politikai előrelátással és bölcseséggel megalkotott átmenet a kerettörvény és a részletes szabályokat adó törvényalkotás között. Az 1876 : XIV. t.-c. természetesen szabályozta a gyógyfürdőügyet is. Ez a szabályozás nemcsak kifejezője volt mindannak az ismeretnek, ami az orvosi tudomány akkori állásának megfelelt, de összhangban volt az akkori gazdasági viszonyokkal is. A 67-es kiegyezés után az ország, bár természeti kincsekben gazdag, de tőkében szegény, belső forgalomban is elmaradt, az idegenforgalom útjától pedig messze eső terület ; a közegészségügy rendezéséről szóló törvény ezeket az állapotokat vette alapul. Amint Ferenc József korának félszázados békéje kifejlesztette a nemzet anyagi erőit, megnövelte az igényeket és a világforgalomba lassanként bekapcsolódtunk : az 1876 : XIV. t.-c. XIV. fejezete, amelyik a gyógyfürdőket és az ásványvizeket szabályozza, túlhaladottá vált. Alig évtizeddel a törvény életbeléptetése után már megindulnak a tanácskozások és lassan-lassan elfogadható alakban sűrűsödtek össze azok a kívánságok, amelyeket az érdekeltség gyógyfürdőink felvirágoztatása és ásványvizeink kihasználása végett szükségesnek tartott. A fürdőügy jelentőségének növekedésével a balneológia iránt érdeklődők az 1890-ben tartott orvosi kongresszus alkalmával megalakították a Magyar Szentkorona Országainak Balneológiai Egyesületét, amelynek első elnöke Tauffer Vilmos dr. egyetemi tanár volt. A fürdőügyi érdekeltségnek egyesületbe történt szervezkedése alkalmas eszköznek bizonyult arra, hogy a magyar balneológia ügyét szakszerűen képviselje. Az egyesület működésében nemcsak elméleti kérdésekkel foglalkozott, hanem évenként tartott kongresszusain a tudományos kérdéseken felül letárgyalták a balneológia gyakorlati kívánságait, a közigazgatási természetű és a hitelpolitikai ügyeket is. Kongresszusainak állandó tárgya volt a hazai fürdők látogatottsága és a külföldi gyógyfürdők felé irányuló tódulásunknak a hazai fürdőkbe való terelése. A gyakorlati balneológusok helyesen látták a baj okát : a minden természeti kinccsel megáldott ország fürdői csak úgy versenyezhetnek a külföldi hasonló intézményekkel, ha nemcsak az orvosi tudomány korszerű vívmányaival kiegészítik a természetnyujtotta gyógyhatásúkat, hanem kényelem és szórakozás tekintetében is mindazt megadják a hazai közönségnek, amit pénzéért joggal elvárhat. A fürdőügy előmozdítására első lépésnek a fürdőtörvény kidolgozását tekintették. Ezzel megbízták Smialovszky Valér országgyűlési képviselőt, aki 1893-ban elkészítette a fürdők összes viszonyait felölelő javaslatát. Az előadói javaslat, amelyiknek megszövegezésénél dr. Ladik Gusztáv ügyvéd, most belügyminiszteri államtitkár is segédkezett, „a közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. t.-c. a gyógyfürdők és ásványvizekről szóló XIV. fejezetének módosításáról és kiegészítéséről készült előadói javaslat" címet viselte. A Smialovszky-féle javaslat lehetőleg fenntartotta az említett törvénycikk rendelkezéseit, azzal a változtatással, hogy kiegészítette azokat az időközben kibocsátott rendeletek tartalmával, viszont egész új rendelkezéseket vett fel a gyógy-