Felsőházi irományok, 1927. V. kötet • 145-171-I. sz.
Irományszámok - 1927-147
147. szám. 45 védelmében hozzánk hasonló intézkedésekre kényszerült osztrák államban 1923. évben életbelépett Denkmalschutzgesetz és Ausfuhrverbot. A műemlékek fenntartásáról szóló 1881 : XXXIX. t.-c. főrendiházi tárgyalásakor Ipolyi Arnold javasolta, hogy annak keretében az ingó műemlékekről is történjék gondoskodás. Trefort miniszter azonban egy külön törvényjavaslat mielőbbi benyújtását helyezve kilátásba àz indítványt elutasította. A bejelentett törvény előkészítésére az intézkedések még 1881. május 18-án megtörténtek, amikor is az összes tényezők meghallgatása elrendeltetett. Trefort és utódainak szándéka azonban hajótörést szenvedett a különböző hatóságok ellentétes véleményeiből származó adminisztratív nehézségeken. Behatóan foglalkozott ez üggyel Wlassics miniszter kívánságára a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége is, 1899-től 1904-ig több törvényjavaslat-tervezetet is kidolgozva, melyek közül az utolsó volt báró Forster Gyula tervezete, aki » A műemlékek védelme a magyar és külföldi törvényhozásban« című terjedelmes munkájában 722 lapon ismertette az idevonatkozó külföldi jogszabály-anyagot és a kérdés történetét. E tervezetek azonban nem váltak törvénnyé s az ingó műemlékek védelmét illetően az említett ötletszerű rendeleten kívül ma sincs jogszabályunk. A muzeális értékű leletek tekintetében pedig teljesen elavult, régi rendeletek alapján állunk. A rendezetlenség következménye lett műkincseink és történeti emlékeink külföldre vándorlása, ami a magyar tudomány és kultúra végtelen kárára szinte hatósági segédlettel folyik immár évtizedek óta. Hazánk földjében nyugvó régészeti kincseink és az országban lévő történeti emlékek ma is szabad zsákmányai a hazai és külföldi üzletembereknek s nem egy külföldi múzeumnak kiváló darabjai magyar földről kerültek az illető gyűjteménybe. A német Heimatsmuseumok egy része felvidéki és erdélyi anyaggal egészítette ki a maga fogyatékos hazai gyűjteményét. A nyomdatermékek köteles példányainak beszolgáltatása hazánkban ötnegyedszázados múltra tekinthet vissza. A beszolgáltatást előbb rendeletek írták elő, majd 1840-ben, illetőleg 1848-ban törvények által is szabályoztatott. E rendelkezések idővel elavulván szabatosabb és büntetőjogi következményekkel hatályosított törvények hozatala vált szükségessé. így lépett életbe 1897-ben előbb a XXXV., majd a XLI. t.-c, melyek közül amaz a M. Kir. Központi Statisztikai Hivatalt, emez pedig a Magyar Nemzeti Múzeumot és a Magyar Tudományos Akadémiát megillető köteles példányok beszolgáltatását szabályozta. Ez utóbbi törvénycikk az 1922: XX. t.-c. által kiegészíttetett oly módon, hogy a példányszolgáltatás kötelezettsége kiterjesztetett az Országgyűlés Képviselőházának könyvtárára is. Az eddig fennállt törvényes rendelkezések tehát a nyomtatókat, illetőleg kiadókat összesen négy példány beszolgáltatására kötelezik. A köteles példányok világszerte elfogadott rendszerének szükségessége ma már megokolásra nem szorul. Mióta az idevágó törvények érvényben vannak, a példányhoz juttatott országos intézménynek hatalmas közműveltségi erőforrássá fejlődése jórészt a törvényhozás e rendelkezéseinek köszönhető. Mindazonáltal a változott viszonyok következtében e törvények ma máinem felelnek meg teljesen a kor kívánalmainak. Főleg két szempontból tapasztalható a gyakorlatban fennakadást okozó nehézség. A fennálló törvények a beszolgáltatást nem szabályozzák egységes elvek szerint. Ez az egységesség nem volt meg már az 1897. évi idevágó két t.-c.-sben sem, az 1922. évi kiegészítő t.-c. pedig újabb eltérések elfogadásával ismét rést ütött a
