Főrendiházi irományok, 1910. XXIII. kötet • 1278-1439. sz.
Irományszámok - 1910-1308
100 I ."»08. szám. központi főzdék. amelyek a szeszfőzésre használni szokott gyümölcs, illetve szőlőtörköly ós borseprő szokásos értékesítésének biztosítása mellett s a főzőkészülék termelőképessége szerinti átalányozásnak az illető vidéken való kizárásával a tényleg termelt alkoholmennyiség után fizessék az adót. A viszonyok hosszas tanulmányozása azonban arra a meggyőződésre vezetett, hogy a kérdés gyökeresen azon az alapon, amint ezt az 1908. évi XXVIII. t.-c. tervezte, hogy tudniillik a központi főzdék csak mint községi, szövetkezeti vagy állami főzdék keletkezhessenek, megoldható nem lesz ; ezért nézetem szerint kellő ellenőrzési intézkedések és megfelelő feltételek mellett, másoknak is meg lenne engedendő, hogy ilyen központi főzdéket létesítsenek s a központi főzdék kerületét a gazdaságos üzemvitel biztosítása érdekében jóval nagyobbra fog kelleni megállapítani, mint ahogy ezt az 1908. évi XXVIII. t-c. tervezte. Ha sikerül most egynéhány ilyen szeszfőzdét felállítanunk, úgy ezzel megszerezzük a gyakorlati tapasztalatokat a kérdésnek az egész vonalon való mielőbbi megoldására. Nézetem szerint itt elsősorban a szilvapálinka termelés jön tekintetbe s (írre vonatkozólag az a nézetem, hogy annak következtében, hogy a szilva ára az átalányozási rendszerben rejlő igen nagy kedvezmények folytán a valódi értéket messze túlhaladja s a szilvának már önmagában véve gazdaságosabb s a közélelmezés szempontjából fontosabb felhasználását lehetetlenné teszi, a központi főzdéknek lehetőleg a szilvának más, közélelmezési célokra való értékesítésével is foglalkozó üzemtelepekkel kapcsolatban kell létesülniük s az 1908. évi XXVIII. t.-c. 33. §-ában előrelátott segélyeket, nem mint meghatározott összegű segélyeket, hanem a termelő részére fizetendő gyümölcsár és a kész pálinka piaci árának tekintetbe vételével megállapítandó árhozzájárulás gyanánt kellene engedélyezni. Ezt a kincstár részéről viselendő árhozzájárulást azonban az ebből eredő káros következmények elkerülése és termelési jutalmak rendszeresítésének mellőzése érdekében, nem állandó időre, hanem 4—5 évre vélném cngedélyezhetőnek úgy, hogy a megállapítandó időszak leteltével a kincstár az egyes termelőknek az elmúlt évek átlagában fizetett árhozzáj árul ásnak megfelelő összeget, akár óvjáradók, akár tőke alakjában megváltaná s a szeszfőzde vállalkozója immár csak a rendes piaci áralakulás szerinti árat fizetné a termelőnek, aki ezáltal természetesen nem veszítene, mert a különbözetet megkapná a kincstár által részére fizetett megváltásban. Ily módon át volna hidalva az az akadály, mely a szilva árának a szeszadó jelenlegi helytelen rendszere folytán túlcsigázott magas volta által a termelési adó alá eső szeszfőzdék helyes megadóztatását nehezítette s a kincstár által az első években fizetett árhozzájárulás s az annak alapján a szilvatermelők részére nyújtandó megváltás bőven megtérülne a szeszadó fokozott hozadékában. A közgazdaságra pedig igen nagy előnyök hárulnának, a mai okszerűtlen s nem gazdaságos pálinkafőzési rendszer megszüntetése és a jobb minőségű szilvának közgazdasági ós közélelmezési szempontokból okszerűbb értékesítési lehetőségei által anélkül, hogy a szilvatermelő gazdák megfosztattatnának a helytelen szeszadó rendszerünk által felfokozott magas szilvaáraknak, jogosság szempontjából ugyan méltán szóvá tehető, de általuk tényleg élvezett előnyeitől. Amennyiben ez a rendszer a törköly, borseprő és más pálinkafőzésre csak szórványosan felhasznált anyagok tekintetében egyes vidékeken, vagy esetleg az állam egész területén is alkalmasan megvalósítható nem volna, az illető anyagokra s az illető vidékekre nézve a kis üstön való pálinkafőzés az átalányozási mórvek megfelelő fel-
