Főrendiházi irományok, 1910. XVII. kötet • 843-886. sz.
Irományszámok - 1910-872
3ê4 Ô72. szám. állított forgatmányban oly kitételt, amely elzálogosításra utal, nem írottnak kell tekinteni. Az Egyezmény 5. cikke lehetővé kívánja tenni azt, hogy a francia jog területén a kezesség váltójogi hatállyal külön okmányban is legyen válla 1 ható. Nálunk is mindennapos dolog, hogy valamelyik váltókötelezettért külön okmányban vállalnak kezességet; külön okmányban részint azért, mert a kezes nem akarja, hogy kezességvállalása mások tudomására jusson, részint azért, mert a felek, a hitelező épúgy mint az adós, nem akarják felfedni, hogy a váltó támaszra szorul. Ezek a kezességi levelek azonban rendszerint nem egyes meghatározott váltóra vonatkoznak, mert ilyen váltóért vállalt kezesség esetén a felek rendszerint a mindent takaró forgatmány alakját választják, hanem az illető egyenes adós által bizonyos összeg erejéig vállalandó összes, illetőleg bárminő váltókötelezettségekre vonatkoznak. Ily kezességi levelekben tehát a határozatlanság bizonyos eleme rejlik, mert nem igazolják kétségtelen módon, hogy a fennforgó esetben érvényesített váltó még a kezesség keretébe esik. Az ebből a kezességi nyilatkozatból keletkező kötelmeknek váltójogi kötelmekké való átalakítása ellenkeznék a váltó egész rendszerével, amely — prima facie legalább — minden irányban teljes határozottságot követel. Minthogy pedig az egyes meghatározott váltóra uzóló külön kezességek csak elvétve fordulnak elő, feleslegesnek látszik, hogy az Egységes Szabályzat alapján alkotandó hazai törvényünkben az Egyezmény 6. cikkében fenntartott kiegészítési jogot igénybe vegyük. Nem tartom szükségesnek továbbá azt sem, hogy az Egyezmény 6. cikkében foglalt joggal élve a vásárra szóló váltókat fentartsuk. A Vt. a vásárra szóló váltót ismeri ugyan, de a gyakorlatban a vásárok jelentőségének csökkenése folytán a vásárra szóló kiállítás alig fordul elő. Egyedül Oroszország volt az, amely figyelemmel arra, hogy az ő területén a vásárok még most is fontos közgazdasági szerepet töltenek be, kívánta, hogy részére a vásári váltók fenn tarthatása biztosi ttassók. A magyar törvényhozás részére az Eg3^sóges Szabályzattól való eltérés e kérdésben nem szükséges. Az Egyezménynek 7. cikke a franciák kívánságának óhajtott eleget tenni, akik fenn akarták tartani a területükön dívó azt a jogszabályt, hogy a váltó fizetés végett a lejárat napján mutatandó be. Ámbár ez a szabály a váltó természetének jobban megfelel ós a váltó forgalmat nagyobb pontosságra készteti, mint a német váltójog rendszerében és az Egységes Szabályzat 37. cikkében a hitelezőnek engedett három nap, mégis — figyelemmel a nálunk évtizedek óta meghonosodott gyakorlatra — az Egységes Szabályzattól való eltérés e kérdésben nem szükséges. Az Egyezmény 8. cikkében a részletfizetés visszautasítására vonatkozólag foglalt fenntartást a franciák kívánsága folytán vették fel. Nálunk azonban a régi gyakorlatban gyökeredző felfogás megfelel az Egységes Szabályzat 38. cikkeben foglalt ama rendelkezésének, hogy a váltóbirtokos a részletfizetést vissza nem utasíthatja és így e részben az Egységes Szabályzattól való eltérés nálunk nem kívánatos. Az Egyezménynek 9. cikke az olaszok kívánsága folytán engedett fenntartást; az olasz kereskedelmi törvény 307. cikke értelmében ugyanis az elfogadás hiánya vagy fizetés hiánya miatti óvás a váltóbirtokos beleegyezésével pótolható az intézvényezettnek az óvás határidején belül kiállított nyilatkozatával, ha ezt a nyilatkozatot további két napon belül hatósági lajstromba írják. Miután az óvást pótló ennek az intézménynek gyakorlati baszna legalább is kétes, meghonosítása nálunk nem kívánatos.
