Főrendiházi irományok, 1910. XIV. kötet • 615-697. sz.
Irományszámok - 1910-637
637. szám. 75 Egyes államok az utolsó évtizedekben minden elméleti aggályt félretéve s mint Mittermaier irja, inkább egy határozatlan érzést követve, mint tudományosan kidolgozott alapon, komoly kísérleteket tettek a közveszélyesek megfékezésére Azokban a régebbi jogszabályokban, amelyek a kérdés megoldásának legalább ilyen komolyabb kísérleteiül tekinthetők, a következő rendelkezések érdemelnek figyelmet 1. A XIX. század törvényhozásának hosszabb időn át a francia Code pénal szabott irányt. E törvény műben, amely egyes — kétségtelenül igen jelentékeny — változtatásoktól eltekintve, Franciaország tételes büntetőjogát ma is szabályozza, a csavargás és a koldulás elnyomása felől a 269 — 282. cikkek rendelkeznek. Tekintettel e törvénynek az európai jogfejlődésre gyakorolt hatására, eléggé fontosnak mutatkozik idevágó rendelkezéseinek közlése. A 269. §. szerint a csavargás vétség. Csavargónak a törvény azt az egyént tekinti, akinek sem meghatározott lakása, sem megélhetési eszköze, sem rendes foglalkozása nincs (270. cikk). E meghatározást az 1885. évi május hó 27-iki (relegációs) törvény azzal bővíti ki, hogy fogalmi körébe vonja azokat is, akik utcákon űzött tiltott játékkal vagy prostitúcióval szerzik meg szokásszerűen a megélhetési eszközöket. A büntetés 3—6 hónapig terjedhető fogház és egyes meghatározott helyekről 5—10 évig terjedhető időre szóló kitiltás (interdiction du séjour). A code pénal 277 cikke 2—5 évig terjedhető fogházzal bünteti a csavargót, ha fegyvert visel; 279. cikke ugyanúgy azt, aki személyek ellen erőszakot követett el vagy kísérelt meg ; 278. cikke 6 hónaptól két évig terjedhető fogházzal, aki 100 franknál nagyobb pénzértéket hord magával s annak eredetét kimutatni nem tudja ; a 279. cikk esetében, ha súlyosbító körülmények forognak fenn, a cselekmény 5—10 évig terjedhető fegyházzal (réclusion) büntetendő. Az olyan koldusok és csavargók ellen, akik hamis bizonyítványokat, úteveleket stb. hordanak magukkal, a büntetés legmagasabb mértékét kell alkalmazni, A koldulás enyhébb eseteit — mikor a munkaképtelenség, vagy munkahiány viszi rá a tettest és menedékházban az illető elhelyezést nem nyer, — a francia jog nem bünteti; a súlyosabb eseteket ellenben a csavargóval azonos elbánásban részesíti. Ha e rendelkezések — amelyeknek erélyes szigora Napoleon 1808. évi rendeletére vezethető vissza — az európai törvényhozásokba a maguk teljességében átmentek volna, a munkakerülők egyes csoportjainak megfékezésére a büntetőbíráskodásnak lett volna módja; de a többi államok a code pénalnak inkább az egyéni szabadságot védő rendelkezéseit vették át, mint azokat, amelyek a társadalom hatályosabb védelmére alkalmasokul mutatkoztak. Egyes rendelkezéseinek szigora dacára azonban maga a code pénal sem bizonyult a munkakerülők elleni védekezés terén elég hatályosnak. Amikor a saját hibájukon kívül szűkölködő s beteg csavargók ellen büntetőjogi védelmet nem nyújtott, az ilyenek befogadására szolgáló intézetek létesítését a községek s a társadalom érdeklődésének felkeltésével előmozdította ugyan, de maga az államhatalom ily intézeteket önmaga figyelmet érdemlő számban nem létesített. A veszélyes elemekkel szemben sem dologházakat 1 sem hosszabb ideig tartó társadalmi eliminációt nem ismert. 10*
