Főrendiházi irományok, 1906. VI. kötet • 313-352. sz.
Irományszámok - 1906-317
317. szám. 149 arról, hogy ilyen halálozási táblák egybeállítására hosszú időről szóló statisztika nélkül vállalkozni egyáltalán nem lehet, nem is szólva. Ha tehát pontos számitásokra akarjuk alapítani járulék-rendszerünket, akkor ezeket az adatokat nem nélkülözhetjük. Nem nélkülözhetjük még a kérdés elméleti eldöntésénél sem, még kevésbbé a gyakorlati megoldásnál. Annyi kétségtelen, hogy ideális megoldás a immkásbiztositás szempontjából csak a tőkefedezeti rendszer. Természetesen, ha szilárd alapokon áll. De vájjon az-e az osztrák tőkefedezeti rendszer? Egyáltalában nem. Mióta Ausztriában a kötelező balesetbiztosítás be van vezetve, háromszor módosították, illetve emelték a díjszabást és még mindig 38,819.678 K volt 1902-ben a hiány, nem számítva a külön vasúti biztosító intézetet, mely nem mutat ki hiányt, hanem annak erejéig évenként utánfizetóseket eszközöltet tagjaival. Az összes osztrák balesetbiztosító intézetek (vasúti nélkül) fedezeti tőkéjének 1902. végével 122,102.279 koronát kellene tennie és ebből áll fedezetlenül 38,819.678 K; kereken 32 n /o-a a tőkének. És még az 1900-ban foganatosított harmadszori tarifa-revízió mellett sincs kilátás arra, hogy a fedezendő tőkénél elért óriási defiezít ezután már nem fog növekedni. Sőt az osztrák belügy min ister a balesetbiztosítás 1901. évi állapotáról a birodalmi gyűlés elé terjesztett jelentésében nyíltan bevallja, hogy az 1900. évi díjszabási reform sem lesz képes rendezni a helyzetet, azt csak megfelelő törvényhozási intézkedésektől várja. Mennyire igaza volt tehát az osztrák birodalmi gyűlés iparügyi bizottságának, midőn 1883-ban a balesetbiztositasi törvény tárgy Lása alkalmával azt mondotta, hogy »az eddigi balesetstatisztikai anyag, melyen a fizetendő járulékok tarifáját ós a tőkefedezeti eljárást kell felépíteni, nem kielégítő, ezen az alapon nem lehet a szükséges fedezeti összegre nézve tiszta képet alkotni!« Nem is lehetett. A biztosítás két első évében, 1890. és 1891-ben nem mutatkozik hiány. De 1892-ben már mutatkozik 117.000 K; 1893-ban 1,434.300 K; 1894-ben 3,327.310 K; 1895-ben 5,144.358 K; 1896-ban — a törvény 1894. évi kiterjesztésének hatásakor — 11,775.030 K; 1897-ben 14,659.384 K; 1898-ban 15,993.806 K; 1899-ben 23,300.296 K; 1900-ban 27,37J.840 K; végül 1901-ben 31,883.461 K. És mindez a díjszabás többszöri emelése után, illetve daczára. Vagyis a tőkefedezeti rendszer is a tarifa folytonos emelését kívánja, a mi egyfelől a költségeket viselők folytonosan nagyobb, évről-évre emelkedő megterhelését vonja maga után, másfelől pedig aztán ezért a teherviselés ama bizonyos arányosan igazságos elosztásának, a melyet a felosztó-kirovó rendszer nem tud megvalósítani, szintén nem felel meg. A költségek viselőit előre szintén nem tájékoztatja az iránt, hogy például egy év múlva mennyit kell majd az esetleg felemelés alá kerülő uj tarifa alapján fizetniök. Sőt e tekintetben talán még előnyösebb a felosztó-kirovó rendszer, mert ennél a munkaadó legalább előre tudja, hogy egy bizonyos ideig, az u. n megállapodás idejének bekövetkeztéig évenkint mindig növekedni fognak a fizetendő hozzájárulások és nem áll olyan eshetőségekkel szemben, a minőkkel a tőkefedezeti rendszernél igazán nem számolt, t. i. a tarifa felemelése kapcsán előálló nagyobb hozzájárulási kötelezettséggel. Nem csoda tehát, hogy Ausztriában igen erős áramlat mutatkozik már évek óta, mely a tőkefedezeti rendszerről a felosztó-kirovó rendszerre akarna áttérni, mely mozgalom legutóbb már az 1902. évi düsseldorfi nemzetközi balesetbiztosítási kongresszusig is eljutott, a hol a csehországi pénztár elnöke mutatta ki az osztrák tőkefedezeti rendszernek szerinte tarthatatlan voltát.
