Főrendiházi irományok, 1906. VI. kötet • 313-352. sz.
Irományszámok - 1906-317
98 SU. szám. történeti íejlődóst lehet megtalálni. Nevezetesen ott a betegség esetére való biztosításról első sorban az 1859. évi 'deczember 20-án kelt császári rendeletben foglalt ipartörvény intézkedett, a betegség esetére való biztosításra irányuló magánegyesülést pedig az 1852. évi november 26-iki egyesületi törvény szabályozta, úgy, hogy a biztositásnak az 1888. évi márczius 30-iki törvénynyel történt általános rendezésénél az osztrák törvényhozás a németországi viszonyokkal hasonló helyzet előtt állott. Magyarországon azonban ilyen történeti fejlődést a betegség esetére való biztosító intézményekben találni nem lehetett. Eltekintve ugyanis az egyes vállalatoknál és gyárakban alakalt biztosító intézményektől, az 1884. évi XVII. t.-czikkbe foglalt ipartörvény 142. ós 143. §-ai alapján a kézműipari munkásoknak ós munkaadóknak biztosított az a jog, hogy a munkásoknak betegség esetén való segélyezésére segély pénztárak alakithatók, az érdekeltek által alig vétetett igénybe, miután az ipartörvény idézett szakaszai alapján az 1891. évi XIV. t.-cz. életbe léptéig mindössze 28 ipartestületi betegsegétyző pénztár létesült. Magánegyesületi betegsegélyző pénztárakat pedig az 1891 : XIV. t.-cz. életbe lépte előtt szintén csak igen kevés számban lehetett találni. Az 1891 : XIV. t.-czikkel létesített betegsegélyző pénztári szervezetnek tehát ilyen történeti fejlődés hiányában csak a németországi és az ausztriai biztosítási rendszer adott létalapot. A mig azonban ez a rendszer az említett államokban a nagyobb ipar és a sűrűbb ipari népesség folytán legalább részben bevált, addig nálunk a szétforgácsolt betegsegélyző pénztári szervezet működésénél csak kedvezőtlen tapasztalatokat lehetett szerezni. Betegsegélyzési ügyünk gyakorlati állása eléggé ismeretes. A statisztikai adatokon kivül különösen a tapasztalatok mutattak rá arra, hogy a törvény életbe lépte óta lefolyt másfél évtized a betegsegélyző pénztáraknál sok küzdelemnek volt tanuja. Az a feladat, a melyet a törvény ez intézményekre ró, nagy anyagi áldozatokat igényel, betegsegélyző intézményeink túlnyomó része pedig megalakulása óta folytonosan roskadozott ez áldozatok súlya alatt, mert a szükséges anyagi eszközöket az 1891. évi XIV. t.-cz. mellett nem voltak képesek megszerezni. Az évek óta felhangzó panaszok, a pénztári számadások s a helyszínén tartott vizsgálatok eredményei szerint a betegsegélyző pénztáraknak túlnyomó része állandóan anyagi zavarokkal küzd, tartalékalapját nem volt képes elhelyezni, jelentékeny tartozásaik vannak és ezek szaporodnak, ugy hogy a betegsegélyző pénztarak a rossz anyagi viszonyok által előidézett kényszerhelyzetben segélyezésre szoruló tagjaikkal szemben nemcsak a legnagyobb rigorozitással ós zaklatással kénytelenek eljárni, de anyagi eszközök hiányában sokszor a jogfosztás terére is lépnek. A betegsegélyző pénztárak mai szervezetükkel és rendelkezésükre álló anyagi eszközeikkel a munkás betegsegélyezési ügy terén távolról sem képesek kielégítő eredményeket felmutatni. A mai szervezet mellett képtelenek arra, hogy a törvényben előirt legcsekélyebb mértéken felül nyújtsanak segélyeket, hogy kórházak, szanatóriumok, üdülőhelyek létesítésével, a modern orvosi tudomány eszközeivel és kielégítő pénzbeli ellátással siessenek a segítségre szoruló munkásosztály védelmére, sőt arra sem képesek, hogy legalább a törvényben kötelezőleg előirt legcsekélyebb mérvű segélyezésre támasztott igényeket kielégítsék. Sok betegsegélyző pénztár ugyanis néhol semmi, a legtöbb helyen pedig nem kielégítő orvosi gyógykezelést nyújt, s különösen a kerületi pénztárak vidéki tagjainak kielégítő gyógykezelése sokkal nagyobb áldozatokkal jár, mintsem hogy azokat a pénztárak mai helyzetükben meg«
