Főrendiházi irományok, 1896. IV. kötet • 130-179. sz.
Irományszámok - 1896-177
294 177. szám. is foglaltatik, hogy ez esetben a kibocsátható kötvények névértéke az illető vasúti czímletek névértékét sem haladhatja meg. Egyszersmind intézkedik ez a szakasz arra nézve is, hogy az esetben, ha a kibocsátás alapjául szolgáló követelés meghatározott számú éven át fizetendő összegekre szól, a követelésnek az a tőkeösszege, melynek erejéig a kötvények kibocsáthatók, miként állapitandó meg. E tekintetben kimondja a szakasz, hogy a követelés tőkeösszege úgy kell hogy megállapittassék, hogy a kiszámitás alapjául kisebb kamatlábot annál, mint a kibocsátandó kötvények kamatlába, venni nem lehet, — a mivel biztosítja azt a czélt, hogy az ilyen követelések alapján is, legfeljebb csak annyi kötvény lesz kibocsátható, a mennyinek kamatoztatása és törlesztése az alapul szolgáló követelésben fedezetet talál. A kibocsátási határ tekintetében nagyobb megszorítást tenni, a hiteligénylőkre nézve csak hátrányos lenne, a kötvények biztonsága szempontjából pedig — tekintettel a törvényjavaslatban foglalt biztositó intézkedések összességére — feleslegesnek mutatkozik. A 13., 14. és 15. §. lényegileg teljesen megegyezik a záloglevéltörvény 14. és 15. §-ával, s mint ilyen, indokolást nem igényel. A 16. §. megállapítja, hogy a jelen törvény hatálya alá eső kötvények 1 — 1 darabja csakis törvényes értékükre és annál az összegnél, a melyen alul menni kötvényeknél gyakorlatilag nem lenne indokolt, vagyis 100 koronánál kisebb összegre nem szólhat. A 17. §. lényegileg megfelel a záloglevéltörvény 17., 18., 20. és 21. §-ainak és azoktól emlitést érdemlőleg — a mi a kibocsátási alapok eltérő természetében találja indokolását — csak annyiban üt el, hogy a 1 §. 1. aj és b) pontjaiban meghatározott követelések alapján kibocsátandó kötvényeknél a kibocsátási alapul szolgáló követeléseknek sajátos jogi természete nem telekkönyvileg, mint ez a zálogleveleknél történik, hanem a követelésekről kiállitott okmányokra jegyeztetik fel. A 18. §. teljesen megegyezik a záloglevéltörvény 27. §-ával. A 19. §. — tekintettel a vasúti, rendesen előmutatóra szóló czimleteknek nagymérvben mobil természetére — a kötvények biztonsága szempontjából kimondja, hogy mindazok a vasúti czímletek, a melyek alapján, vagy a melyekre adott kézi zálogkölcsönök alapján a jelen törvényjavaslatban tárgyalt kötvények bocsáttatnak ki, mindaddig az ideig, a mig e vasúti czimletek, illetőleg az azokra adott kézi zálogkölcsönök tényleg kibocsátási alapul szolgálnak, nemcsak az illető intézet egyéb vagyonától elkülönitendők, hanem ezenfelül még mindenkor kir. közjegyző ellenzára alatt is őrzendők. Továbbá körülirja e szakasz és pedig — nézetem szerint — oly módon, mely a kivánt czél elérését tényleg biztositani is alkalmas, az ellenzárolás mikénti foganatosításának módozatait és másfelől a közjegyzőnek ezen eljárásáért egy megfelelő és méltányos díjazást állapit meg. A 20. §. lényegileg megfelel a záloglevéltörvény 29. §-ában foglalt rendelkezéseknek. A 21. §. kimondja, hogy a javaslat tárgyát képező kötvények birtokosai jogainak védelme és az ilyen kötvényeket kibocsátó intézetek igazgatósági tagjainak felelőssége tekintetében megfelelő alkalmazással a záloglevél-törvény 22—26., 28. és 31—35. §-ainak rendelkezései irányadók és egyszersmind a dolog természetéből s a záloglevél-törvény szelleméből kifolyólag az említett törvény 34. § ában megszabott büntetést a kibocsátó intézet igazgatóságainak tagjaira arra az esetre is kiterjeszti, ha azok elmulasztanák gondoskodni arról, hogy a javaslat 17. §-ának 2. bekezdésével előirt feljegyzés annak idején megtörténjék. Már a jelen indokolás bevezető részében volt szerencsém előadni, hogy a törvény rendelkezéseinek megtartása nem hatósági felügyelet, útján és praeventiv intézkedésekkel, hanem kereskedelmi törvényhozásunk szellemének megfelelően tisztán az intézetek vezetőinek felelőssége s az e felelősségre alapiiott megtorló intézkedésekkel biztosítandó.
