Főrendiházi irományok, 1896. IV. kötet • 130-179. sz.

Irományszámok - 1896-167

240 167. szám. Az 1894., 1895. és 1896. években ez alapon tett tapasztalatok szerint, sikerült ugyan ez idő alatt évenként felmerülő természetes, vagyis halálozás, leköszönés, kilépés, nyugdíjba lépés s a többi által keletkező fogyaték fedezése után még némi csekély szaporulatot elérni, mely a tiszti létszám fentemiitett felemelésének javára esett, mindazonáltal ez az eredmény oly jelentéktelen volt, hogy a most szervezésszerüleg rendszeresített hadapródi és tiszti békelétszám teljes betöltésére a tervbe vett hat éven belül, ez alapon annál kevésbé lehet számitani, mivel a következő években e tekintetben még kedvezőtlenebb viszonyok bekövetkezésétől kell tartani.. Mig ugyanis az 1895. évben úgy a tartalékos tisztek, valamint a közös hadseregbeli tisztek még meglehetős nagy számban kérték ténylegesitésüket, illetőleg a honvédséghez való áthelyezésüket, addig a lefolyt 1896. évben az e czélból jelentkezők száma igen tetemesen leapadt. Ennek folytán a honvédség tényleges tiszti és hadapródi létszáma tekintetében az a helyzet állott elő, hogy az emiitett és hat évre tervezett fokozatos létszámszaporitásból kifolyólag szükséges békelétszámra már a folyó évben igen jelentékeny tiszti hiány mutatkozik, mely hiány az 1899. évig, a fentiek szerint megállapított, valamint az elkerülhetlenül szükséges végleges létszámra — a mint biztosan előrelátható — még növekedvén, a honvédség harczképességére kétségkívül bénitólag hathatna. Ezen hiány, mely főleg a honvéd gyalogságra esik, kizárólag csak a csapatok állományát sújtja, mivel a törzsek, parancsnokságok, hatóságok, intézetek és iskolák szükséglete, — a melynél egy főnyi hiány sem tűrhető — minden körülmény között födözendő. Az emiitett hiány nagysága leginkább kiviláglik abból, ha felemlítem, hogy a gyalog századok nagy részénél békében a századparancsnokon kívül nincsen beosztott tényleges állományú tiszt, vagy hadapród úgy, hogy a századparancsnokra nehezedik a századtiszti és hadapródi szolgálat, sőt nem levén a honvédségnek a rövid szolgálati idő és a minőség szerint kedvezőtlen sorozási eredmény miatt, mindenütt teljesen alkalmas altiszti anyaga sem, ezen századoknál az altiszti szolgálat egy részét is a tiszteknek, illetőleg hadapródoknak kell végezniök, a mi a szolgálat nagy hátrányára azoknak erejét túlságosan igénybe veszi. De ezen a bajon segiteni másrészt azért is égetően szükséges, mert háborúban a honvéd gyalogság harczképessége közvetlenül veszélyeztetettnek látszik, ha egy 260 főnyi századnál hivatásbeli tisztek (hadapródok) kellő számban beosztva nincsenek, a mi a jelenlegi kedvezőtlen létszám-viszonyok között annál is inkább elkerülhetlenül bekövetkeznék, miután immár elodázhatlaüul szükségesnek mutatkozik az is, hogy a népfölkelő csapatoknál is háborúban legalább a parancsnoki helyek ugyancsak tényleges állományú honvéd tisztekkel töltessenek be. A honvédség, úgymint minden hadsereg harczképességének egyik főfeltétele az, hogy a tisztikar szám és minőség szerint mindenkor és teljesen megfelelően kiegészíthető legyen. Miután pedig a honvédség tényleges állományú tisztikarának kiegészítése a jelenleg fennálló kiegészítési rendszer mellett, a mint ezt kifejtettem, teljes lehetetlenség és igy a tiszti hiány évről-évre mindig nagyobb lesz, — most azon elkerülhetlen szükség előtt állunk, hogy hacsak a honvédség harczképességét és igy Magyarország érdekét is komolyan veszélyeztetni nem akarjuk, a tényleges állományú honvédtiszti és tiszthelyettesi szükséglet teljesen megfelelő fedezéséről gondoskodjunk. Erre pedig már az elmondottak szerint és az ország pénzügyi viszonyainak leglelkiismeretesebb tekintetbevétele mellett is, más út nem található, mint a mostani tiszti nevelési rendszernek gyökeres megváltoztatása. Az ebből kifolyólag létesítendő új honvéd nevelő- és képző-intézetek szükséges terjedelmének megállapításánál tekintetbe veendő nemcsak a már előbb említett hiány, mely a