Főrendiházi irományok, 1892. XXII. kötet • 987f. sz.
Irományszámok - 1892-987f
37 Ha a vádnak helyét találták, a vádesküdtszék határozatától a folyamodás a főigazítószékre mind a közvádlónak, mind a vádlottnak meg van engedve, de ez csak az esküdtbiróság elmarasztaló Ítélete után terjeszthető fel. Jogorvoslattal tMt az eljárásnak ebben a stádiumában sem a vádlott, sem a kőzvádlő nem élhet. A közvádló a vád alá helyező végzésnek az esküdt-elüljáró által nyilvános ülésben tett kijelentése után, legfölebb három nap alatt tartozik vádlevelét a törvényszék eluökének benyújtani. így tervezte az 1844-iki javaslat a vádaláhelyező eljárást. Az angol nagy jury és az 1791. szeptemberi franczia bűnvádi eljárás »jury d'accusation«-jának utánzásában és a kötelező vádaláhelyező eljárásban keresték a biztosítékokat. Mily hiányokban szenved a mintául szolgált angol és régibb franczia rendszer, erről fennebb bővebben volt szó. Hazai jogéletünkben később az osztrák 1853-iki perrendtartás rendelkezései nyertek alkalmazást, és ugyanezen alapon áll az 1872 iki javaslat is, mely tiszta írásbeliséggel a kötelező birói vádhatározati rendszert valósítja meg, de ezen mégis hatalmas rést üt a javaslat IX-ik fejezetében foglalt közvetlen idézés, melyet gyakorlatunk teljes készséggel karolt fel, sőt nem egyszer még az említett javaslat korlátain túl is alkalmazott. Ezek a müveit világ legelső törvényhozásainak és a hazai jogunknak felfogása a vádaláhelyező rendszerről. Mindenütt biztosítékot keresnek az ellen, hogy az állampolgárt ok nélkül hurczolják a vádlottak padjára, és e biztosítékot vagy a jury, vagy a független szakbiróság vádhatározatának intézményében találják fel. Nem kivétel ez alól a facultativ vádhatározat rendszere sem, mert ez is teljes erejében tartja fenn a birói vádhatározat biztosítékát. E rendszer is megakadályozza, hogy az állampolgárt akarata ellenére pusztán a vádközeg kívánságára a vádlottak padjára idézzék. A facultativ vádrendszernek nem is az az alapgondolata, hogy a birói vádhatározat intézménye, mint garantia lerombolandó, hanem az, hogy akkor mellőzendő, ha megszűnt garantia lenni. Ezért mindazok az okok, melyeket a facultativ vádrendszer ellen abból a szempontból szoktak sorakoztatni, hogy az állampolgárnak főtárgyalásra idézését a vádló tetszésének és önkényének teszik ki, hogy nem független birói testület áll útjában az alaptalan vádaknak, — tárgyilagosságra igényt nem tarthatnak. A ki igazságosan tud és akar ítélni e rendszer értékéről, az kénytelen elismerni, hogy a mi biztosíték van a kötelező birói vádhatározatban, az a biztosíték sértetlenül fennáll itt is; a w * pedig teher s az eljárás menetének akadálya a kötelező birói vádhatározatban, az itt mellőzve van. A ki meggondolja, minő fölöslegessé válik a kötelező birói vádhatározat beismerések esetében és akkor, midőn a terhelt önmaga alaposnak ismeri el a vádirat tartalmát s nincs más kívánsága, mint hogy ügyét az ítélőbíró döntse el, e körülményekben magukban is elegendő okot találhat arra, hogy a kötelező birói vádhatározat rendszerét el ne fogadja. Pedig ez még nem minden elsőbbsége a facultativ rendszernek a kötelező fölött. A facultativ rendszer a terheltnek szabadságára hagyja, megnyugszik-e a vádiratban vagy nem, következéskép a terhelt megjelenhet itélőbirája előtt a nélkül, hogy birói határozatba legyen foglalva ellene a vád, holott a kötelező birói vádhatározat mellett ott lebeg feje fölött folyton a birói vádbatározat praejudiciuma. »Egészen más az, — mondja Olaszország egyik legnagyobb processualistája, Casorati, •— ha a terhelt az ítélőbíró előtt a köz- vagy magánvádló által emelt egyszeríí vád folytán e's más, ha birói határozattal megerősített vád súlya alatt jelenik meg. Az első esetben a terhelt helyzetét semmiféle sérelmes elővélemény nem súlyosbbítja s a felmentő ítélet folytán minden őt terhelő gyanú eloszlik. A másik esetben ellenben azt a tényt, hogy egy birói határozat már elegendő gyanujeleket talált a bűnösségre, nem semmisíti meg egészen a későbbi felmentő ítélet ténye, mindig marad a gyanúnak némi árnyéka, mint az első határozat utó-
