Főrendiházi irományok, 1892. XXII. kötet • 987f. sz.
Irományszámok - 1892-987f
15 Szembetűni) e megkülömböztetés hiányossága, mert egyrészről szakértőnek sem kell mindig következtetést vonni a tényekből, másrészről a szakértő is saját tapasztalatát és észleletét mondja el. A szakértő-tanu fogalmának a német perrendben foglalt megállapítása és indokolása arra a controversiára nem derít világot, midőn a szakértő és tanú szerepkörei egymást szelik. A fölött senki sem kételkedik, hogy a szakértelem a tanuzásnál is fontos szerepet játszhatik, a nélkül, hogy a tanú jellegét elvesztené. Ha A. csak annyit lát, hogy kép függött a falon, B. pedig ineg tudja mondani, hogy a kép sixtini Madonna utánzata volt, ugy B. mindenesetre szakértelménél fogva többet tud mondani, mint A., de azért e szakértelemmel tett tanúsága nem fosztja őt meg tanujellegétől. A mi kétséges, ez az: mily ismertetőjelek szükségesek ahhoz, hogy a szakértő tanú egyúttal szakértőnek és viszont a szakértő, tanúnak is legyen tekinthető. A üémet Reichsgericht judicaturájából (III. biintetőtanács 1880. május 8., Entgeh. II. 154., 156. lap, továbbá II. büntetőtanáes 1880. október 26. Rechts. IL 393. lap) azt az elvet lehet levonni, hogy azt, a mit a szakértő a bűnvádi per tartama alatt szakértői minőségben észlelt, sxakértő és nem tanuzási esküvel kell megerősíteni. De hogy ezzel a kérdés nincs megoldva: John utal az első büntetőtanácsnak 1880. deczember hó 22-én (Rechts. II. 665. lap) hozott eltérő határozatára. Az érdekes eset a következő : A sértett az őt kezelő és egyúttal szakértőként eljáró orvossal közölte, miként bánt el vele a terhelt. E tényekről & sértett nem tehetett tanúságot, mert a terhelt bánásmódja következtében megőrült. A tények maguk, az elbánás módja olyanok voltak, mikről mindenki szakértelem nélkül is tehetett volna tanúságot. Az orvos a vele közlötteket a bíróság előtt elmondotta, következéskép mint »testis de auditu« szerepelt és igy a Reichsgericht azt határozta, hogy az orvost mind tanú, mind szakértő minőségben meg kell eskettetni. A szóban levő kérdés megvilágítására érdekes példákat hoz fel John. Vádlott alibijének igazolása czéljából hivatkozik arra, hogy beteg volt. A betegség igazolására nem okvetetlenül szükséges orvosi bizonyítvány, következéskép a vádlott is két nem orvos tanura, A-YSL és B-re hivatkozik. Nem szenvedhet kétséget, hogy A. és B. mint tanuk hallgatandók ki és esketendok meg. De ha azt kellene bizonyítani, hogy a beteg h agy mázban feküdt, xigy ez már szakértővel, illetve szakértő-tanúval volna bizonyítható. Hivatkozik tehát a vádlott K orvosra, ki őt betegségében gyógyította, ki ennek folytán kijelenti, hogy a beteg hagymázban volt. Az orvos most is nem mint szakértő, hanem mint szakértő-tanu a tana-esküt fogja letenni. Már most ha azt kérdezik az orvostól, hogy a vádlott azon a napon oly helyzetben volt-e, hogy a szobát elhagyhatta, úgy az orvos az erre adott kérdésre már mint szakértő válaszol, mivel a saját szakértői tanúsága által létrehozott bizonyító anyag erejét az alibi tekintetéből itéli meg. Ily esetben. X. orvosnak úgy a tanú, mint a szakértői esküt is le kellene tenni (698—699. lapok). Glaser e vitás kérdésben a következő szabályt állítja M. Ha a szakértő oly tényekről nyilatkozik, melyeket nem a hivatalos vizsgálat alkalmával észlelt: úgy nemcsak a tanú-, hanem a szakértői eskü is kiveendő tőle, viszont a szakértő-tanúnak le kell tenni a szakértői esküt, midőn a leletet pótló nyilatkozatnál többet, azaz; még szorosan vett szakértői véleményt is kívánnak tőle. Emez ellentétek mellett általános kimerítő formula alig található, miért is a javaslat ilyennek felállítását meg sem kísérletté. A szakértői vagy tanueskünek, esetleg mindkettőnek alkalmazása tárgyában csak az eset körülményei szerint lehet dönteni, de a Rcichsgorielit gyakorlatából levont s a Glaser által felállított szabály tájékozásul szolgálhatnak.
