Főrendiházi irományok, 1892. XXI. kötet • 979-987. sz.
Irományszámok - 1892-987
115 4. pont). A javallat tüzetesen meghatározza, hogy mennyiben és mikor van joga a nagyol)!) hatáskörű bíróságnak oly bűncselekmények tárgyában is eljárni, melyek rendszerint kisebb hatáskörű hatóság eljárásának tárgyai. Erről alább bővebben lesz szó. Másodsorban a bíróságnak meg kell vizsgálni illetékességét, azaz : hogy az eljárásra és itélethozásra a többi egyenrangú biróság között ö van-e hivatva eljárni, vagy más biróság. Nehogy azonban e miatt a bűnvádi eljárás czélja rövidséget szenvedjen, szükséges volt kimondani azt, hogy a halaszthatatlan nyomozó cselekményeket a nem illetékes elsőfokú biróság is teljesítheti, továbbá azt is, hogy a nem illetékes biróság altul teljesített és más ok miatt nem semmis nyomozó és vizsgálati cselekmények érvényesek maradnak (95. §. második bekezdés, 111. §.) Ugyancsak az ügymenet fölösleges megakasztásának kikerülése czéljából és tekintettel arra, hogy az egyenrangú bíróságoknál teljesen egyenértékű biztosítékok mellett foly az eljárás, a javaslat kimondja, hogy a vád alá helyezés jogerőssé válta után többé sem a biróság, sem a felek az illetékesség kérdését fel nem vethetik (274. §. második bekezdés). Ez természetesen csak a szorosabb értelemben vett, úgynevezett helyi illetékesség és nem a hatáskör kérdésére áll, mert ha az itélőbiró túllépte hatáskörét, vagy hatásköréhez nem tartozónak mondta ki az íigyet, ez mint semmiségi ok az itélethozás után is érvényesíthető (384. §. 4. pont). Lássuk közelebbről a szorosabb értelemben vett, azaz a helyi illetékesség megállapítására vonatkozó főbb elveket és egymáshoz való viszonyukat. A) Az illetékességet megállapító szabályok tekintetében mind a régi, mind az ujabb tételes jogok nagy eltérést mutatnak. A régibb római jog a lakóhely illetékességét fogadta el szabályul. A meddig ugyanis a római jog csak városi jog volt és a római polgár ellen csak a comitiák, vagy az »ordo publicorum iudiciorum« korában a Lex által felállított népbiróság előtt lehetett vádat emelni, addig irreleváns körülmény volt, hogy a bűntett hol volt elkövetve. A forum domicilii, vagy originis volt az irányadó. A népbiróságok eltűntével és a római jognak általános elterjedésévej karöltve járt a »forum delicti commissi« elvének elismerése. Ez már általános elfogadásra talált a elassicus jogászok korában s felkarolta az elvet a justiniáni törvéuyhozás is. »Omnibus itaque praecipimus . . . ut unusquisque in provincia, in qua deliquit — — illic etiam juri subjaceat« — mondja a 69-ik novella. A canoni jog általában elismeri a »forum delicti commissi« elvét, bár e mellett az egyházi személyekre nézve a forum originis elve is érvényesült. A közönséges német jog az illetékességet egyenlően megállapító körülményül ismerte mind az elkövetés, mind a lakás vagy tartózkodás és az elíogatás helyét. A német particularis törvények közöl csak a porosz törvényhozás volt az, mely a közönséges német jog álláspontjához hűen fentartotta az emiitett három illetékességi oknak egyenjogúságát (1852. május 3-iki törvény; 1867. június 25-iki perrendtartás 39. §-a). A brauuflchweigi (12. §.) és a badeni (9., 12. §§.) törvények az elkövetés helyének és a lakóhelynek az illetékesség megállapítására egyenlő erőt tulajdonítanak. Legnagyobb része a particularis törvényeknek azonban az elkövetés helyét tartotta az illetékességre nézve döntőnek, a lakás és elfogatás helyét pedig csak subsidiarius jelentőséggel ruházta fel. A német birodalmi perrendtartás a braunschtveigi és a badeni törvények után indulvaaz elkövetés és a lakó vagy tartózkodó hely illetékességi elvét egyenrangúnak ismeri el (7, 8. §§.), azaz: a vádló tetszésétől függ, melyik elv szerint illetékes bíróságnál indítsa meg az eljárást. Az elfogatás helyének illetékességi elve csak kisegítő minőségben érvényesül, a mennyiben akkor van helye, ha a bűncselekmény külföldön volt elkövetve és a gyanúsítottnak a német birodalomban sem lakó, sem tartózkodó helye nincs, továbbá ha a bűncselekményt bel15*
