Főrendiházi irományok, 1892. XXI. kötet • 979-987. sz.

Irományszámok - 1892-987

2t Az utóbbi felhatalmazás alapján 1880. augusztus 15-én kibocsátott igazságügyi miniszteri rendelet nemcsak a bűnügyek nagy részének szabatos ellátását tette lehetővé, hanem rendelkezései egy részével a törvényszékek hatáskörébe tartozó ügyek körüli eljárásra is módositólag hatott. Ez alapokon, az elméletnek, sőt a polgári eljárás némely rendelkezéseinek, de főleg a kir. curia judicaturájának és döntvényeinek befolyása alatt fejlődött a mai gyakorlat, mely következőleg vázolható. Az 1872-iki törvényjavaslat a vádelvet követi annyiban, hogy a vizsgálat csak a kir. ügyész vagy a magánvádló indítványa folytán, felségsértés, hűtlenség, sajtó utján elkövetett királysértés, izgatás és lázítás miatt pedig a bűnvádi eljárás általában csak a kir. főügyész inditványára rendelhető el (3., 33. §§.) ; hogy a vizsgálat egész folyamában minden vizsgálati cselekményre nézve az indítványozás jogát adja a közvádlónak, s hogy a végtárgyalás külön vádkép viselet mellett tartandó meg. A vádrendszer keresztülvitele azonban e javaslatban több lényeges ponton csonka. Először nem általában az »eljárás« megindítását, hanem csupán a vizsgálatot teszi indítványtól függővé, sőt a 2. §. rendelkezése : »a bűnvádi eljárás rendszerint hivatalból indítandó meg«, egyenesen a nyomozó rendszerre vall. De lényeges hiánya az is, hogy nem rendelkezik sem arról, mennyibeu irányozza az indítvány a vizsgálat terjedelmét, sem arról az esetről, ha a köz vádló a vizsgálat folyamában vagy a végtárgyaláson ejti el a vádat. E határozatlanság mellett nem csoda, hogy a vádrendszer követelményeinek alkalmazásánál ingadozás mutatkozik a törvénykezésben és hogy bíróságaink a vádelv kezelésénél nem a javaslatból, hanem az 1871 : XXXI. t,-czikkből indulnak ki. Sokáig nem tudott megállapodás létrejönni arra a kérdésre nézve: mi befolyása van a kir. ügyész indítványainak a vizsgálat menetére s hogy a vizsgáló-biró s a közvádló összemfíködése az 1853-iki ausztriai törvényben megkívánt »lehetőleges« egyetértésre szorítkozik-e, vagy a vádló indítványa dönt-e az eljárás folyamatban tartása fölött? Csak a nyolczvanas évek eleje óta honosodott meg állandó gyakorlatul, hogy a kir. ügyész elejtő nyilatkozata az eljárás megszüntetését vonja maga után. N;<gy nehézségek támadtak annál a kérdésnél: milyen hatályt tulajdonítson az itélőbiróság az ügyész indítványának. Ujabban elfogadott elvnek tekinthető ugyan az, hogy az indítványban foglalt minősítés nem köti a bíróságot. Minthogy azonban a kir. curia gyakorlata érvényre emelte azt az elvet is, hogy a bíróság a vádló által inditványozottnál súlyosabb büntetést nem állapithat meg: ennélfogva olyan esetekben, midőn a kir. ügyész vétségbüntetést rendelő törvényszakaszra alapítja indítványát, a cselekmény bűntettnek nem minősíthető. Nem egyöntetű még a gyakorlat ama kérdés tekintetében, vájjon irányadó-e az ügyész indítványa a büntetés nemére és tartamára nézve? Túlnyomóan az a szabály látszik alkalmazást nyerni, hogy az indítványozott büntetésnél súlyosabb nem állapítható meg és hogy, ha az ügyész oly törvényszakaszra alapítja a vádat, mely nem rendel mellékbüntetést, ez ki nem mondható. Teljesen mellőzi a gyakorlat a vádelvet a halált okozott szándékos bűncselekményeknél, melyekre nézve sem a minősítés, sem a büntetés tekintetében nem veszi irányadóul az ügyészi indítványt és a döntő határozatot hivatalból is fölülvizsgálja. Az 1872-iki törvényjavaslat az eljárás közvetlenségének (szóbeliségének) kérdésében sem eléggé világos. Kétségtelen ugyan, hogy el akarta törölni az Írásbeli per régi alakját, melyet az »Országbírói értekezlet«, bár csak korlátozva, fentartott; kétségtelen az is, hogy végtárgyalásának egész menete, legalább a perbeszédek tekintetében a közvetlen szóbeli előterjesztések reudszerét tette magáévá. De a fődolog; a bizonyítás közvetlensége tekintetében, mi tüzetes