Főrendiházi irományok, 1892. XII. kötet • 516-612. sz.
Irományszámok - 1892-609
DCIX. SZÁM. 353 Minden közérdek találkozik tehát abban, hogy e hálózat mielőbb megépíttessék. Áttérek most a létesítés módozataira. Az egyik módozat az lenne, hogy e vonalak a helyi érdekeltség által, a helyi vasutakról szóló törvények alapján, állami, törvényhatósági és községi hozzájárulás mellett létesíthessenek. Kísérleteket tettem ebben az irányban, azok azonban, mint fentebb már jeleztem, sikerre nem vezettek. Nem is lehet remélni azt, hogy akár a helyi érdekeltség, akár a magántőke e hálózat létesítésére saját koczkázatára vállalkozzék, az államnak a rendesnél jóval túlmenő anyagi támogatása nélkül. A vonalak nagy része (a ghymesi, a ditró—szászrégeni, a maros-nyire—székelyudvarhelyi részek) nehéz terepen át vezetendők, hol az építési költségek a helyi érdekű vasutak rendes építési költségeinél jóval nagyobbak. E vonalak egy része továbbá épen forgalompolitikai és hadászati jelentősége miatt jól és kellőén felszerelve építendő meg s ezek a követelmények szintén emelik a költségeket. A magántőke tehát kellő jövedelmezőségi biztosítás nélkül nem megy bele e vállalatba. Azt nem tartom ugyan kizártnak, hogy a hálózat egyes részei, pl. a sepsi-szt.-györgycsikszeredai rész idővel a helyi érdekű vasúti törvény alapján a helyi érdekeltség s az állam támogatása mellett létrejöhessen. De a többit, a nehezebbet és költségesebbet, éppen azokat a vonalrészeket, melyek körülbelől 20 millió forintba kerülnek, a magánvállalkozás saját erejéből, sőt. nagyobb mérvű állami támogatás mellett is alig fogja létesíteni s miután azok létesitése közérdekekből szükséges, az állam kénytelen lenne a megépítéssel előbb-utóbb számolni s a költségesebb vonalakat saját terhére kiépíteni akkor, mikor a jobbakat már másoknak adta. Ha tehát a közérdek szükségessé teszi e hálózat létesítését, nem volna okszerű éppen a legkönnyebb és legjövedelmezőbb vonalrészt abból kiszakítani, azt a magánvállalkozás kezébe adni a nehezebbek, költségesebbek és éppen ezért kevésbé jövedelmezőkkel pedig az államot terhelni meg. Ehhez járul még az is, hogy a ghymesi csatlakozásra nézve vállalt kötelezettségünkre való tekintetből e vonalak létesítését a bizonytalan jövő esélyeinek s a magánvállalkozás szeszélyeinek ki nem tehetjük. A helyi érdekeltség útján való kiépités tehát czélravezetőnek vagy ajánlatosnak nem látszik. A máfodik módozat az lenne, hogy e hálózat létesítésére a magántőke közreműködése a jövedelmezőség bizonyos mérvű biztosítása útján vétessék igénybe. Ez a módozat azt feltételezné, hogy a fent elősorolt vonalak egy alakítandó részvénytársaságnak engedélyeztessenek, mely társaság az épitéshez szükséges tőkét maga szerezné be és bocsátaná rendelkezésre, a tőke bizonyos kamatozását pedig az állam vagy közvetlenül vagy közvetve az államvasutak részéről való bérbevétel útján biztosítaná. Ez irányban is folytattam tárgyalásokat s bár a pénzügy min ister úrral egyetértőleg tett felhívásomra egyik elsőrangú hazai pénzintézetünk oly ajánlatot bocsátott rendelkezésemre, mely a székely vasutak kiépítéséhez és üzletéhez fűződő fontos érdekeket kielégítette volna, még sem zárkózhattam el azon aggály elől, hogy ez a módozat, melynek alapja a kamatbiztositás, az államvasutak s illetve közvetve az állam hitelét a mai viszonyok között esetleg hátrányosan érinthetné. Fenmarad tehát azon módozat, hogy a székely vasutak államköltségen, állami vonalakként létesíttessenek s miután e módozat mellett a szóban forgó összes közgazdasági, közforgalmi, nemzetiségi, hadászati és helyi érdekek is a legtökéletesebben lesznek kielégíthetők, — annak elfogadását annál is inkább javaslatba hozni bátorkodom, mert remélhető, hogy a szükséges költségek több évre felosztva, az államháztartás egyensúlyának megzavarása nélkül a pénztári készletek, illetve az állam rendelkezésére jutó összegekből fedezhetők lesznek. A »székely vasutak« neve alatt összefoglalt kereken 330 km. hosszú vasúti hálózat, melynek megépítéséről e törvényjavaslatban szó van, az előzetes tanulmányok szerint következő összegekbe fog kerülni: FŐRENDI IROMÁNYOK. XII. 1892 — 97. 45