Főrendiházi irományok, 1892. IX. kötet • 426. sz.
Irományszámok - 1892-426
16 niában időközben uralomra jutott védvámos törekvésekkel szemben nyújtani kellene, de másfelöl Rumániára nézve sem képez ma már oly nagy érdeket megfogyatkozott állatállományának külföldön való értékesithetése, hogy ezen czél eléréseért emiitett protectionisticus rendszerének elejtésével vagy korlátozásával oly engedményekre lenne hajlandó, melyek egy iparérdekeinknek szolgáló, szabadelvű kereskedelmi szerződés megkötését lehetősitenék. Mindezen nehézségek már rég idő óta befolyásolják azon törekvéseket, a melyek Rumániához való vámpolitikai viszonyunk rendezésére irányilvák. A Rumániával 1875. június M-én 10 évre kötött s 1876. június 1-én életbelépett kereskedelmi szerződésünk (1876 : XIX. t.-cz.) tudvalevőleg, a kölcsönösen történt felmondás következtében, 1886. június 1-én lépett hatályon kivül. Miután a szerződéses viszony megújítása iránt előzőleg Bukarestben folytatott tárgyalások 1886. május elején eredménytelenül megszakadtak — s miután Rumania — más államokkal kereskedelmi szerződést kölöst, de velünk szemben különbözeti bánásmódot léptetett életbe, ennélfogva a szerződés lejártával a különbözeti bánásmódot nekünk is harczi vámokkal kellett viszonoznunk, s így kitört a vámháború, mely csakis 1891. juüus 16*án szűnt meg. Ezen öt éven át tartott időszak alatt ugyan több izben tétettek kölcsönös kísérletek a kereskedelmi viszonyok kedvezőbbé alakítása czéljából, de azok a felmerült nehézségek következtében mindannyiszor meghiúsultak, habár a magyar kormány mindig különös súlyt fektetett arra, hogy Rumániával az átalánosan kívánt megegyezés létrejöjjön s annak elősegítése végett minden alkalommal késznek nyilatkozott azon határig elmenni, a meddig az ország közgazdasági érdekeinek veszélyeztetése nélkül elmehetett. A nehézségek egyik főoka abban állott, hogy azon mozgalom következtében, mely Rumániában iparczikkeink bevitele ellen a nemzeti kis- és háziipar védelme érdekében még a szerződéses korszak alatt 1883-ban megindult, a rumán kormány épen azon czikkek vámjánál volt legkevésbbé hajlandó az általunk kívánt mérséklésekre, a melyek reánk nézve a legnagyobb jelentőséggel bírtak. Már pedig az ellenünkben alkalmazott 1886. május 17-iki rumán autonom vámtarifa tételei épen ezen czikkeket sújtották a legérzékenyebben, mert a nálunk is még kezdetleges iparfejlődés következtében azon czikkek, melyek kivitelére számíthattunk, körülbelül azonosak levén azon ipartermékekkel, a melyeknek előállításira Rumániában is a szükséges nyers anyagok s egyéb természetes előfeltételek megvannak, ezek tekintetében nyilatkoztak legélesebben a rumán kormánynak az úgynevezett »nemzeti ipar« megteremtésére és védelmére irányuló czélzatai. Ezzel szemben a magyar kormáüy, tekintetfel mezőgazdasági termelésünk érdekeire, — sem a gabonaneműek, sem az állatok és állati termékek tekintetében nem határozhatta el magát oly kedvezmények engedélyezésére, melyek Rumania tarifaengedményeiben teljes egyenértéküket nem találták volna. Nem kevesebb nehézséget okozott az állategészségügyi kérdések rendezése. A rumán származású állatok bebocsátásának első előfeltételét ugyanis az képezi, hogy teljes biztosíték nyujtassék az iránt, hogy a Rumániában már fennálló, avagy a tárgyalások alapján életbe léptetendő állategészségügyi rendszabályok és intézmények minden veszélyt kizárnak, mely saját állatállományukat vagy a nyugati államokba valő átlatkivitelünket fenyegethetné. Ezen követelésünknek azonban a rumán kormány nem volt képes megfelelni. Ezen szóban levő időszak alatt velünk szemben az 1886-iki rumán átalános vámtarifa alkalmaztatván, Rumániába való bevitelünk e tarifa magas tételein kivül különösen az által bénittatott meg, hogy az a többi versenyző államokkal szemben hátrányosabb bánásmódban részesült. Ezen időben ugyanis Rumania a következő államokkal kötött, illetve tartotta fenn korábbi tarifaszerződéseit: Németország. A szerződés megköttetett 1877. november 14-én, módosíttatott az 1887. márczius 1-én kötött pőtegyezmény által, 1891. július 10-ig terjedő érvénynyel.
