Főrendiházi irományok, 1892. II. kötet • 92-167. sz.
Irományszámok - 1892-155
OLV. SZÁM. mi Magyarországon, mint tudjuk, az 1888. évi VII. t.-cz. 81. §-a azt rendeli, hogy a ragadós tüdőlobban beteg szarvasmarha leölessék; a 82. §. pedig arra hatalmazza fel a minister t, hogy a betegség gyanújában álló szarvasmarha leöletését — ha ennek elkülönítése veszélytelen módon nem eszközölhető — elrendelheti ; de nincs megengedve kártalanítás engedélyezése a kiirtott beteg állatokért, mert az idézeti törvényczikk 105. §-a szerint a ragadós tüdőlobban beteg állat birtokosa kiirtott állatáéit kártalanítást nem kap. Ez azon hiánya állategészségügyi törvényünknek, a mely hiány a törvény egyébként czélszerü, szigorú intézkedéseit e betegséggel szemben teljesen czéltévesztettekké teszi, sőt a betegség kiirtására irányuló törekvések sikerének is útját állja. Mert a ragadós tüdőlob lassan fejlődő betegség, melyet alapos szakértő vizsgálat nélkül, — kivált a fejlődés kezdeti stádiumában — alig lehet konstatálni, s mely az eddigi tapasztalatok szerint sohasem gyógyul; mert a beteg állat, ha állapotában javulás mutatkozik is, fertőző képességét mindvégig megtartja. Ha már most az ilyen beteg állatot — a közérdek szempontjából kiirtjuk, a nélkül, hogy tulajdonosát a szenvedett veszteségért kárpótolnók: ez által kétségtelenül arra ösztönözzük a tulajdonost, hogy a betegséget eltitkolja; mert viszonyaink közt igen gyakori az az eset, hogy az ilyen állat tulajdonosának legértékesebb vagyoni része, talán családjának tápadója. Tudvalevő pedig, hogy a ragadós tüdőlobban beteg állat ezen betegségéből némileg fölépülhet, s igy félig gyógyultan — mint a betegség főterjesztője — tán még évekig is elélhet; tehát ilyen esetben az illető tulajdonos ezen rá nézve talán a legfőbb vagyon értékét képviselő állat teljes elveszítésétől megóva maradhatna, ha a törvény értelmében ezt, a közérdek szempontjából nem volna kénytelen kártalanítás nélkül feláldozni! Ily viszonyok közt valóban nem csodálhaljuk, ha az állat-birtokos erősen ki van téve annak a kísértésnek, hogy a törvény rendelkezése ellenére, inkább eltitkolja a betegséget, mely a tulajdonos bejelentése nélkül ugy is ritkán juthat a hatóság tudomására; és igy az ilyen eltitkolások következlében a betegség mindinkább elharapódzik. Ezen okoknak kell betudnunk azt, hogy nálunk — az 1888: VII. törvényczikk aránylag elég bzigorú intézkedései daczára sem lehetett eddig javulást észlelni a ragadós tüdőlob állása tekintetében; hanem ellenkezőleg azt kell sajnosán tapasztalnunk, hogy a baj egyre gyorsabb lépésekkel hódit új meg új területeket. Kétségtelen tehát, hogy e betegség síkeres kiirthatásának mindenesetre első és nélkülözhetetlen föltétele az, hogy az állattulajdonos maga jelentse be a hatóságnak, mihelyt csak legkisebb gyanúja is van arra nézve, hogy állata ragadós tüdőlobban beteg. Ezt a föltételt pedig csak ugy, és csak az által fogjuk biztosithatni, ha a beteg állatokért is megfelelő kárpótlást adunk, és a kárpótlás nélküli leöletést csak büntetésképeu alkalmazzuk azokkal a tulajdonosokkal szemben, kik a megbetegedést idejekorán bejelenteni elmulasztották. Ezen elveknek igyekeztem érvényt szerezni akkor, midőn a javaslat 3. §-ában teljeértékű kárlalaniíás megállapítását hozom javaslatba a ragadós tüdőloh-betegség elfojtása ezéljából hatósági rendeletre levágott szarvasmarháért. A kártalanítás mellett való irtási eljárás azonban — önként érthetőleg — lényeges költséget igényel, melynek nagyságát teljes biztonsággal előre megállapítani alig lehetséges, és pedig főleg azért nem, mert a ragadós tüdőlob állásáról ma teljesen megbízható adataink nincsenek és — a jelenleg érvényben levő törvényes rendelkezések mellett, mint a fentiekben kifejtettem, nem is lehetnek mindaddig, mig a jelen javaslat törvényerőre emelése által törvényünk ezen hiányát nem orvosoljuk. Mindamellett igyekszem az alábbiakban legalább approximativ becslést tenni arra nézve, hogy a törvény életbeléptének első évében a törvény végrehajtása mily költséget fo£ igenyelni.
