Főrendiházi irományok, 1892. I. kötet • 1-91. sz.
Irományszámok - 1892-77
400 Ltxnt szító. Az 1887-iki londoni szaktanácskozmány monometallistái a2 eilen az érv ellen, hogy az arany érték emelkedése az arany, a termeléssel lépést nem tartó és mindinkább terjedő használatának szükségképen! következménye, arra utalnak, hogy az aranymennyiség általában nem fogy, s hogy a mindinkább elterjedő s már is óriásilag kifejlődött hitelszervezet a nemes fémek tényleges szerepét a minimumra szorítja le. A két kormány által egybehivott enquêteken a gyakorlat emberei, a kik erre nézve is nyilatkoztak a szaktanácskozmányok alkalmával, szintén abbeli meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy az arany beszerzése lehetséges. Mindazonáltal, ha nem is kételkedem abban, hogy a szükséges aranymennyiséget be fogjuk szerezhetni, és hogy azt, az előző fejezetben foglaltak szerint, meg is fogjuk tarthatni: még sem téveszthetem szem elől, hogy ez a művelet csak nagy óvatossággal, lépésről-lépésre haladva vihető keresztül. Tény ugyanis az, hogy már annál az érzékenységnél fogva is, a melylyel a világ első jegybankjai aranyállományuk csorbitatlan fentartása iránt viseltetnek, nagyobb mérvű aranyszükséglet, a melyet a világpiaczon keresletünkkel támasztanánk, a művelet sikerére felette hátrányos visszahatással lehet egybekötve. Tisztában kell tehát lennünk azzal, hogy az az aranymennyiség, a mely a valutarendezés teljes befejezésére szükséges, egyszerre, egész összegében ma csak oly áldozatokkal lenne beszerezhető, a mely áldozatok átmenetileg oly terheket rónának az egész közgazdaságra, hogy ez annak sok ágazatára válságos lehetne, s másrészt oly kiadásokat róna az állam pénzügyeire, hogy azok csak évek során át lennének a rendezett valuta előnyei által paralyzálhatók. De mindezek az előadottak nem azt jelentik, hogy azok a nagy nehézségek, a melyekkel az arany beszerzése jár, visszatartsanak a valutarendezéstől, hanem csak azt, hogy ha a rendezést a mai viszonyok között azonnal és teljesen nem is lehet keresztülvinni, annak elérése végett minden lehetőt azonnal meg kell tenni; a czél felé közelednünk kell, habár kétségtelen, hogy a kitűzött czél elérésére irányzott intézkedéseink közben meg kell állapodnunk annál a határpontnál, a mely nem a teljes rendezés ugyan, de a valutarendezés főbb előnyeit — csekélyebb áldozatok mellett is — az átmenet idejére képes részünkre biztosítani. Ez azt teszi, hogy, ha elvi alapon állva, nem is helyeselhetem azt, hogy az aranyvalutára való áttérés után más nemes fém, mint az arany, fizetési eszközül tekintessék, ugy mégis, a mint azt már fönnebb az u. n. sánta valuta ismertetésénél jeleztem, a viszonyok kényszeritő hatalma alatt egy hosszabb átmeneti időszakot keilend megállapítanunk, a mely átmeneti időszak alatt az aranyon kívül az ezüst is, bizonyos megszorítás és korlátozás mellett, fedezeti és fizetési eszközül lesz elfogadandó, s meg kell elégednünk azzal, ha annyi aranyat tudunk beszerezni, hogy nemzetközi érintkezéseinkben a valuta rendezetlen voltának hátrányait ne érezzük, ha annyit tudunk elérni, hogy a valutarendezés által a világgazdaságnak egyenrangú és közvetlen tényezőivé legyünk, meg azzal, ha megszűnnek az ágióhullámzások által előidézett hátrányok, megszűnik az a veszély, a mely mozgalmas idők esetén nehezednék ránk. A fentebb emiitett második szempont, a mely a valutarendezés időszerűségére lényeges befolyással van, az, vájjon áttérhetünk-e ma az uj értékre közgazdasági életünk minden nagyobb mérvű megrázkódtatása nélkül? Ez a kérdés lényegében össze van forrva a valutarendezés egyik legfontosabb, de egyúttal legnehezebb kérdésével, annak a relationak, értékaránynak megállapításával, a melyben mai pénzértékünk fog állani az uj aranyértékhez. Nem akarom e helyütt megelőzni a javaslat részletes intézkedéseinek indokolásánál erre vonatkozólag mondandókat és csak az ott levezetett eredményekre utalok. Ezek szerint az uj értékre való áttérésnél a minden méltányos igénynyel számító megoldás az, hogy vétessék alapul mai forintunknak aranyban kifejezhető az az értéke, a melylyel az a szabad
