Főrendiházi irományok, 1887. X. kötet • 550-617. sz.
Irományszámok - 1887-580
DLXXX. SZÁM. IO9 A tagok száma ezen egyleteknél 3,800.00Ü, az egyletek vagyona 20,000.000 font sterling. — Ha a tagok számát a hármas tartomány lakosságához viszonyítjuk, azt találjuk, hogy 1.000 lélek közül 110 biztosítva van. A kölcsönösségen alapuló ezen segélypénztárak mellett nagy számban állnak fenn a * Trades unions« által létesített segély pénztárak, melyek tagjaikat nemcsak munkaszünetelések, bérfelemelési stb. törekvések eseteiben, hanem betegség esetében határozatlan időre is segélyezik. Belgiumban a betegsegélyezéssel 1887. végén 259 elismert egylet (sociétés de secours mutuels reconnues) foglalkozott, melynek 37.394 tagja volt. — Ehhez számítva a törvényhozás által el nem ismert egyletek 21.521 tagját, a betegség esetére Belgiumban biztosított egyének száma 58.915-re rúg, a mi a lakossági számmal összehasonlítva, mutatja, hogy Belgiumban minden ezer lakosra 9 # 86 ily biztosított esik. — Az elismert egyletek vagyona a íentemlitett évben 1,634.265 francot tett. A belga alkotmány 20. czikke szerint az egyesülési jog biztosíttatván: a kölcsönös segélyegyletek teljes szabadsággal keletkezhetnek ; de az 1851. évi ápril 3-án kelt törvény szerint azon segélyegyletek, melyek az államhatóság elismerését óhajtják, tartoznak alapszabályaikat s évi zárszámadásaikat bemutatni és végfeloszlatás esetében a fenmaradó pénzeket jótékony czélokra forditani.— Ezzel szemben fel- vagy alperesként jelenhetnek meg a bíróság előtt, fel vannak mentve a bélyegkötelezettség alól és ajándékokat, valamint hagyományokat fogadhatnak el. — Németországban, illetve annak több államaiban a munkások segélyezésének ügye már korábbi időben kényszerítő formák közt fejlesztetett. így az 1845-iki porosz iparrendtartás felhatalmazta a községeket arra, hogy szükség esetén a községben alkalmazott segédek érdekében kölcsönösségen alapuló segélypénztárt létesithessenek. — A helyhatósági szabályzatokon (Ortstatut) létesített ezen pénztárakat, a munkásoknak kötelező belépését a pénztári kötelékbe, valamint a munkaadók kötelező anyagi hozzájárulását stb. az 1849. február 9-iki, főleg pedig az 1854. ápril 3-iki törvény még szélesebb alapokon rendelte szervezni, a mennyiben a kötelékbe a gyári munkások s már ipari alkalmazottak is bevonathattak. A helyhatósági szabályzaton alapuló ezen biztositási kényszert csak az 1869. június 21-iki íparrendtartás szüntette meg és a munkások segélyezését az érdekeltek szabad egyesülésére bizta; a betegségben sinlő és segélyre szoruló munkás tehát, ha máskép nem gondoskodott magáról, a szegényalap terhére esett. Nemcsak a szegényalapnak túlságos terhelése, hanem főleg ezen ipari munkásokat szégyenitő állapot, hogy minden betegeskedés folytán a szegényalapra utaltattak, birta a németbirodalmi törvényhozást már 1876-ban azon lépésre, mely szerint az ipari és gyári munkások segélyezési ügyét újra felkarolván, megalkotta a bejegyzett segélypénztárakról szóló törvényt, (Gesetz über die eingeschriebenen Hilfs-Kassen), mely pénztárak tagjaiknak a kölcsönösség alapján való segélyezését czélozták s habár az ugyanazon évi ápril hó 8-iki ipartörvényi novella ismét felhatalmazta a helyhatóságokat arra, hogy szabályzat utján ily segélyző pénztárak létesítését kötelezőleg elrendelhessék, a munkaadót pedig szintén anyagi hozzájárulásra kötelezhessék, mégis ezen intézkedések kielégitő eredményre nemcsak nem vezettek, hanem ellenkezőleg az volt konstatálható, hogy a munkásoknál kevés hajlam mutatkozott arra, hogy saját elhatározásukból valamely pénztárhoz csatlakozzanak. Rövid pár év múlva, 1883. június 15-én megalkottatott tehát a betegsegélyezés-biztositási törvény, mely a munkás biztositási kötelezettségét kimondván, azt a munkaadó irányában érvényesiti, mert a munkás gyakori hely- és foglalkozás változásánál fogva, a kényszer alkalmazása, annak irányában kellő foganattal nem birván. az emiitett módozat — mely azonban 1
