Főrendiházi irományok, 1887. IV. kötet • 191-254. sz.

Irományszámok - 1887-201

38 CCI. SZÁM. Itt aránylag nagy, olyan Összegekről van szó, melyeknek az italmérési jövedék jövedelmeiből kell kikerülni, mely jövedelmeket köztekintetekből a szükségesnél magasabbra emelni nem indokolt, s a melyeket vagy túlmagasakra kellene szabni, vagy a melyeknél mindig attól kellene tartani, hogy a kártalanitásra elégségesek nem lesznek, ha a kártalanítási összeg magasságára annak kiszámítása alapjából biztosan következtetni nem lehet. A szakaszonkinti részletes indokolásnál terjeszkedem ki arra, hogy e kérdéseket miért igyekeztem oly módon megoldani, a mint ez a javaslatban kifejezésre jutott. Ez alkalommal csak újra hangsúlyozom azt, hogy a megállapitott elvek alkalmazásánál ki sem marad kártalanítás nélkül azok közül, a kik kártalanításra jogos igénynyel birnak s hogy kártalanítás fejében mindenki, jogos igényével arányban, kap annyit, a mennyi ilyen jogért a legmesszenőbb méltányosság határai között egyáltalán követelhető. Ez alapon ezt a kérdést én most, minden jogos és méltányos igény kielégítésével, megoldhatónak hiszem. Erre a mai összes viszonyok között kínálkozó alkalmat fel óhajtom használni, mert okulva azokon, a miket hasonló kérdések megoldása körül a közelmúltban tapasztalni alkalmunk volt, attól keli tartanom, hogy ha ezt az alkalmat fel nem használjuk s e kérdés most megoldatlan marad, annak kárát előreláthatólag a legközelebbről érdekeltek vallják. À kivitelt, a kártalanítási összegnek az egyes esetekben leendő meghatározását illetőleg szükségesnek tartom általában még megjegyezni azt, hogy az erre vonatkozó szabályok megállapításánál mindig abból indultam ki, hogy a művelet gyorsan és lehetőleg kevés költséggel hajtassék végre. Az első feltétel betartását: azt, hogy a megállapítás minél gyorsabban történjék, csak az teszi lehetségessé, ha a megállapítás alapja biztos s e végből minden egyes esetben külön vizsgálat, s a mi fő, külön bizonyítási eljárás nem szükséges. Az előzőleg előadott okon kívül ez képezi a főérvet a törvényjavaslatnak a kiszámítás alapjára vonatkozó azon intézkedése mellett, mely szerint a kártalanítás alapjául általában az adójövedelem vétetett. Szükséges pedig a kártalanítási összeg gyors megállapítása nemcsak azért, hogy a jogosítottak e tekintetben bizonytalanságban ne legyenek s jövedelmeik a kártalanítási összeg után biztosan folyósíthatok legyenek akkor, mikor az italmérés gyakorlatának hasznától elesnek,—hanem azért is, hogy a kártalanítási tőke összegéig adandó papírokat az, a ki ezt tenni óhajtja, mielőbb értékesíthesse. A kártalanítási müvelet költségeit ugy véli a javaslat lehetőleg leszállítani, hogy ennek keresztülvitelére külön hivatalok nem szerveztetnek, hanem e czélra a rendelkezésre álló közegek használtatnak fel. Végre ugyancsak általában kell még arról szólni, hogy a kártalanítási összeg tényleges kiszolgáltatása miképen történik. E tekintetben két mód között választhatott a javaslat : a jog után járó kártalanítás összege vagy készpénzben, vagy papírokban, kötvényekben volna adható. Az első mellett szólna az, hogy így az egész kártalanítás lebonyolítása, a jogosultakkal szemben, sokkal egyszerűbb lenne s azok mindegyike számszerűleg, az utolsó forintig tudná, mit kap s nem kellene a papirok árfolyamával és esetleg azok értékesítésével foglalkoznia. Midőn a javaslat, ennek daczára, a kötvényekben való kielégítést fogadta el, figyelemmel volt azokra a hátrányokra, melyek, az előbbi módozat mellett, az államkincstárra s a jogosultak nagy részére háromolnának, a nélkül, hogy ez utóbbiak általában számbavehető előnyben részesülnének. Alig szenvedhet ugyanis kétséget, hogy az állam csak aránytalan áldozatok árán lenne képes a kártalanításhoz szükséges nagy tőkeösszeget beszerezni, mert az nem közvetlen kártalanítási tartozást képezne, nem tekintetnék fundált adósságnak, hanem többé-kevésbé az állam