Főrendiházi irományok, 1884. III. kötet • 169-240. sz.
Irományszámok - 1884-194
140 CXG1V. SZÁM. A 2. és 3. §-ohhoz. A 2. és 3. §-okban foglalt megkülönböztetés és az ennek megtelelő' felosztása a felek ténykedésének, különösen a következő indokokon alapszik: Azon esetekben, melyekben, mint a 2. §. eseteiben, a kárnak számszerű meghatározása és a kártérítési kötelezettség fenforgásának megállapítása rendszerint csekély nehézséggel jára dolog természetének megfelel, hogy a marasztaló közigazgatási határozat, mint előreláthatólag helyes alapokon nyugvó, mindaddig fennálljon, mig az az elmarasztalt által birói utón alapjaiban meg nem erőtlenittetik. Megjegyzendő, hogy a közigazgatási hatóságnak elmarasztaló határozatában fel kell említeni, hogy okmányszertíleg megállapított készletmennyiség hiányáról van szó, továbbá kifejezést kell adni abbeli meggyőződésének, hogy az elmarasztalt a 2. §-ban érintett cselekmények egyikében bűnössé vált, mert csak ez által értesül az elmarasztalt arról, hogy olyan eset forog fenn, a midőn ő tartozik keresetet indítani. Azon esetekben azonban, melyekben — mint a 3. §. eseteiben — a kárnak és kártérítési kötelezettségnek megállapítása nagyobb nehézségekkel járhat, természetes, hogy a közigazgatási határozat csak kísérletnek veendő a helyes alap megtalálására és hogy az elmarasztaltnak kifogása elégséges arra nézve, hogy a kincstár követelését birói utón legyen kénytelen érvényesíteni. A felek ténykedésének ezen megosztása jogkérdéseknél ugyan alig bír jelentőséggel, de fontos olyan esetekben, melyekben ténykérdésekről és bizonyítási kérdésekről van szó. A törvény gondoskodik arról, hogy az utóbb emiitett esetekben is azon nehézségeket, melyek a ténykedés különbözőségéből folynak, a bizonyítás megkönnyítése által lehetőleg enyhítse (L. 5. §.). Figyelembe véve azt, hogy a kérdésben forgó ügyek természete sok esetben sürgős intézkedést kivan, a 2. §-ban a közigazgatási hatóságnak megadatik azon jog, hogy a kártérítési kötelezettséget megbírálhassa és a közigazgatási eljárást folyamatba tehesse, még mielőtt a bűntett vagy fegyelmi vétség, büntető, illetőleg fegyelmi Ítélettel megállapittatott. Ezen jog a közigazgatási hatóságnak annyival inkább megadható, mert a 2. §. eseteiben tévedés részéről alig fog előfordulhatni, mert az elmarasztalt a büntető vagy fegyelmi eljárásnak reá nézve kedvező kimenetelét a közigazgatási vagy birói eljárás folyamán mindig érvényesítheti és mert netalán olyan esetekben is, melyekben a büntető vagy fegyelmi eljárásnak kedvező kimenetele oly időre esnék, midőn a kártérítésben marasztaló határozat már meg nem támadható az elmarasztaltnak fenmarad azon joga, hogy akár közigazgatási, akár birói utón a szenvedett sérelmeknek orvoslását kérhesse. A 2. §. utolsó bekezdésében kimondatik, hogy ezen szakasznak intézkedései a büntető ítéletek hatályát nem érintik, mert természetes, hogy a mennyiben a kártérítési kötelezettség büntető Ítélettel már megállapittatott s így az >res judicata<-t képez, az elmarasztalt azt polgári úton többé meg nem támadhatja. Mindazon közigazgatási határozatok, melyek a 2. §. szerint megkívánt előfeltételeken nem alapszanak, a 3. §. rendelkezései alá esnek. A 2. és 3. §. rendelkezései abban különböznek egymástól, hogy a 2. §. szerint az elmarasztalt tartozik mint felperes fellépni, a 3. §. szerint pedig az elmarasztaltnak kifogása folytán a kincstár tartozik a felperesi szerepet elvállalni.
