Főrendiházi irományok, 1875. VII. kötet • 321-322. sz.
Irományszámok - 1875-321m
30 CCCXXI. SZÁM. Nagyméltóságod lekötelezne, ha ezen jelentések bekivánását mielőbb eszközöltetni é» azok tartalmát, a tárgyalás alatt lévő és Nagyméltóságod szakját oly közelről érdeklő kérdés iránti saját nagybecsű nézetének közlése mellett, tudomásomra juttatni szíveskednék. (Aláirva) Leonhardt. III. A porosz belügyminiszternek a fegyintézeti igazgatókhoz kibocsátott rendelete. Berlin, 1869. évi május hó íl-én. Az 1851. évi ápril hó 14-én kelt büntető törvénykönyv 10. §-a szerint az időleges fegyházbüntetésnek tartama — ellentétben az életfogytiglanival — legalább két és legfeljebb húsz évet teszen. A munkában lévő észak-német szövetségi büntető törvénykönyv számára e kérdésnek olyatén eltérő szabályozása vétetett czélba, mely szerint első sorban a minimum 2 évről 1 évre teendő és a maximum is alább szállítandó volna. Ez utóbbi tekintetben azon kérdés merült fel, hogy 10 avagy 15 év állapittassék-e meg leghosszabb büntetési tartamul. Az alacsonyabb büntetési tétel mellett leginkább felhozatík, hogy nem a büntetés foka az, a mi nagyobb biztosítékot nyújt a jogsértés ellen és hogy ellenkezőleg a törvénykönyvben túlmagasra szabott büntetések épen megfordított irányban hatnak, s a helyett, hogy a jogbiztonságot emelnék, csökkentik. A tiz évi fegyházbüntetést, ha teljes komolysággal vétetik foganatba s kivált ha nagyobb részben mint magánfogság jő alkalmazásba, tartamára nézve elég hosszúnak kell tekintenünk. A mi ezen tiz évi időn túl megyén, az állítólag inkább arra szol gál, hogy a büntetés végrehejtásának czélját veszélyeztesse, mintsem hogy azt előmozdítsa \ sőt azon veszély forogna fenn, hogy az a jó, a mi tíz év alatt eléretett, ezen időtartam túlhaladásával részben kárba megy. A tapasztalás szerint az ember nem képes a fegyházi élettel járó kényszert és egyhangúságot hosszabb időn át elviselni a nélkül, hogy testben s lélekben pótolhatlan kárt ne szenvedne. Túlhosszu fogságnak mulhatlan következményei : a szellemi egyéniség megsemmisülése és testi elsatnyulás. A jogrend megóvása végett alkalmazott rendszabály ekként éppen a polgári társadalom ellen fordul, a mely a szabadon bocsátott személyében egy többé, kevésbé nyomorék és már ennek folytán is minden új kísértésnek ellenállhatlanul martalékul eső tagot kap vissza. Végül felhozatik, hogy az állani egyáltalában nincsen feljogosítva arra, hogy a büntettet, mely ellen csak időleges fogságbüntetést vélt megfelelőnek, tényleg oly hátrányokkal sújtsa, melyek a megfenyitettnek egész életére kihatnak. Habár a felhozott érvek nagyobb részének nyomósságát félreismerni nem lehet, mégis azon kérdésnek: — vájjon az időleges fegyházbüntetés maximuma 10 avagy 15 évre szabassék-e ? — még a büntetés végrehajtása körül szerzett tapasztalatok alapján való megvizsgálása annál szükségesebbnek látszik, minthogy az észak-német szövetség területén ez idő szerint hatályban lévő büntető törvénykönyvek kivétel nélkül sokkal magasabb maximális tartamot állapítanak meg, és ennélfogva a szándékba vett változtatás, kivált a 10 évre való leszállítást tekintve rendkívül életbevágó lenne. Ennek folytán felkérem Nagyságodat: nyilatkozzék mielébb behatólag a következő pontok iránt : I. Mennyire mg az 1852-ik év óta az ottani fegyintézetben letartóztatott (időleges büntetésre itélt) azon rabok száma, a kik 10 évnél, illetőleg 15 évnél hosszabb büntetésre ítéltettek 1 II. Ezek közül hányan töltötték ki teljesen büntetésüket ? hányan bocsáttattak el büntetési idejök lejárta előtt megkegyelmezés folytán, és hányan őrültté nyilvánittatásuk folytán? hányan
