Főrendiházi irományok, 1875. III. kötet • 99-158. sz.

Irományszámok - 1875-106

82 ÖVI. S55ÍM. — az átruházás e neméről említés sem tétetik, másokban az egyenesen eltiltatik, másokban ismét csak addig volt megengedve, mig a váltó erejét elévülés folytán el nem vesztette ; a franczia, amerikai és angol, váltótörvény a lejárat utáni forgatást egyenesen engedménynek nyilvánítja-, a porosz Landrecht megengedte ugyan az elévülésig a váltó forgatását a nélkül, hogy a lejárat befolyását a forgatmányra közelebbről meghatározta volna. A porosz javaslat ennél határozottabb alapból indul ki, mert 16. §-ában világosan kijelenti, hogy a lejárat utáni hátirat köztörvényi engedménynek tekintendő ; ez intézkedés azonban a lipcsei tanácskozmányban főleg azért lett több oldalról megtámadva, mert lejárt és nem óvatoit váltók gyakran kerülnek forgalomba, melyekről már azért is szükséges intézkedni, mert a váltójogi erő az elévülésig a lejárat után is fenmarad. A lejárat utáni forgatás megengedése által —feltéve, hogy a váltó óvatolva nem lett — az addig keletkezett jogviszonyokon változás nem történik, s csak azok helyeztetnek a váltószigor alá, kik a váltó helyzetét ismerve, léptek be a váltó-kapcsolatba. Ki lejárt és nem óvatolt váltót készpénz gyanánt fogad el, ezt azért teszi, mert az egyenes adósokban elegendő garantiát talál; nincs tehát semmi ok arra, hogy az ekként keletkezett viszonytól a váltói jelleg megvonassék. Miután azonban viszkereset óvás nélkül nem képzelhető — önként következik, miszerint a nem óvatolt és lejárat után forgatott váltó birtokosának, ha előzői ellen viszkeresettel élni kíván, azon körülményt, hogy a váltó sem lejáratkor, sem azóta kifizetve nem lett, óvással kell igazolnia. A mi az időt illeti, mely alatt az ily viszkeresetnek megindittatni kell, e tekintetben alig lehet kétség az iránt, hogy a viszkereset az elévülési időn belül bármikor megindítható, mert az elfogadónak, illetőleg a kibocsájtónak, ki a kellő időbeni óvás elmulasztása mellett egyedül maradt obiigóban, ebbeli kötelezettségén, a lejárat utáni forgatás által nem történik változás. Egészen máskép áll a dolog oly esetben, midőn a váltó a fizetés hiánya miatt felvett óvás után ruháztatik át hátirattal. Az ily hátiratnak, eltekintve attól, hogy az a gyakorlatban ritkán fordul elő, váltójogi hatályt tulajdonitani azért nem lehetne, mert az óvatolás tényével a váltó forgalma befejezettnek tekintendő, a váltóból eredett jogok annál végződnek, ki azt óvatoltatta; ha tehát a fizetés hiánya miatt óvatolt váltó forgattatik, e forgatás csak azon állapotban történhetik, melyben az óvás a váltót a kötelezettségek tekintetében találta, vagyis miután az ily váltóból új kötelezettségek nem keletkezhetnek, a forgatás is csak új kötelezettségek megállapítása nélkül történhetik, a forgatmányos ily esetben nem lesz önálló váltóhitelező s a forgató nem lesz váltóadós. Ehhez járul még, hogy az ily váltó tekintetében ha a lejárat utáni átruházásnak váltójogi hatály tulajdoníttatnék, ugyanazon tényre nézve kettős óvás kívántatnék, mi a váltóügylet fogalmával és lényegével homlokegyenest ellenkezik. * 34. §-hoz. A váltó forgalmi képességének emelésére átalában véve nagy befolyással van ugyan az, ha annak átruházási módja lehetőleg megkönnyittetik, e mellett azonban szükséges arról is gondoskodni, hogy a váltóbirtokos, ki hátirat utján jut a papír tulajdonába, forgatmányosi minőségét a lehető legegyszerűbben legitimálhassa. E tekintetben kétségtelenül a köz. n. váltórendszabály foglalja el ä leghelyesebb álláspontot, nem csak azért, mert e részbeni intézkedései a váltó formális természetének teljesen megfelelnek; hanem azért is, mert felmentik a birtokost attól, hogy ez minősége igazolása végett complicált bizonyítási eszközökhöz folyamodni kénytelenittessék. Miként már kiemeltetett, a k. n. váltórendszabály a birtokosi minőséget egyedül és kizárólag a külső legitimatiótól teszi függővé s mindössze azt követelj hogy e külső legitimatió a törvény kellékeinek megfeleljen«