Főrendiházi irományok, 1865. I. kötet • 1-166. sz.

Irományszámok - 1865-21 - 1865-22

XXII. SZÁM. . 77 vezett országok egyetemes gyűlésének szabad akaratától függött a magyar országgyűlésen alkotott törvényeket kihirdetni vagy a kihirdetés megtagadása által érvénytelenekké tenni : akkor kénytelenek vagyunk a fentebbi állitásnak határozottan és ünnepélyesen ellenmondani. Nincs törvény s nem is létezett soha, mely az említett országokat ily tettleges vétóval ruházta volna fel ; de közjogi fogalmak szerint nem is létezhetett : mert a magyarországi országyülésen Horvát-, Dalmát- és Tótország követei is jelen voltak, az ő befolyásukkal állapíttattak meg a törvények, s a fejedelem, ki azokat szentesítette, Magyar- és Horvátországnak királya volt. Képzelhető-e oly közjogi állapot, mely szerint a közös törvényhozásnak ily módon létrejött határozatait ugyanazon törvényhozásnak bármely része egyszerű vétójával megsemmisíthette volna? Képzelhető-e , hogy midőn egy részről Magyarország a Horvát-, Dalmát- és Tótországok képviselőinek egyenes befolyásával alkotott törvényeket köteles volt kihirdetni s megtartani : ugyanakkor más részről azon országok önkényétől függött volna az, hogy kihirdessék s megtartsák-e azon törvényeket, melyek a közös országgyűlésnek és fejedelemnek egyesűit akaratából származtak ? Meggyőződésünk szerint tehát a Magyarországon alkotott törvények kihirdetésének joga, mely Dalmát-, Horvát- és Tótországok tartományi gyűlését illette, szoros kapcsolatban állott a kihirdetés kötelességével s az eí nem fogadás jogát magában nem foglalta, mert különben illusoriussá vált volna az, a mit a tisztelt küldöttség válaszában maga is határozottan elismer, hogy Horvátországnak századok óta közös törvényhozása volt Magyarországgal. Legyen szabad itt megemlítenünk azt is, a mit Horvátország követe épen az 1848-iki magyar országgyűlésen a főrendek 44. ülésében a törvények kihirdetését illetőleg mondott. Javaslatba hozatott ugyanis ezen ülésben, hogy a törvények azonnal, a mint Ö Felsége által szentesíttettek, kötelező erővel birjanak. Horvátország főrendi követe megjegyezte, hogy ezt nem véli elfogadhatónak , mert „azon napon , mikor a törvények szentesittetnek, ezek egész Magyarországban s a kapcsolt részekben tudva nincsenek, az igazsággal pedig nem fér össze, hogy valaki olyan törvények szerint Ítéltessék el, melyek előtte ismeretlenek. Azonkívül a törvényeket a törvényhatóságokban , a kapcsolt országokban pedig ezenfelül legelőször azon országoknak közgyűlésében ki kell hirdetni: azért szükséges, hogy egy, legalább két hónapos, az országgyűlés berekesztésétől számítandó határnap tűzessék ki, amelytől fogva a törvények kötelező erőt nyerjenek." Ezeket Horvátország követe épen azon 1848-iki törvények alkotásánál mondotta, melyeket küldői utóbb ki sem hirdettek és el sem fogadtak. Nem azt állitotta, hogy Horvátországnak joga van a törvényeket ki sem hirdetni, csak két hónapos határidőt kért e kihirdetésre s a törvények kötelező erejének életbeléptetésére a törvény által kiszabatni. Nem a múltak feletti vitatkozásért hoztuk föl ezen ellenvetésünket, hanem főkép azért, mert ha Horvát-, Dalmát- és Tótországok a magyar országgyűlésen alkotott törvények kihirdetésének jogát a kihirdetés kötelezettsége nélkül követelik magoknak jövendőre, olyképen, hogy midőn nekik valamely törvény nem tetszik, azt félrevethessék, s mellőzve a kihirdetést, el nem fog adottnak nyilváníthassák : akkor a jövendőt illető barátságos egyezkedéseinknek sem lesz biztos alapja. A tisztelt küldöttség válaszának másik pontja, melyet hallgatással mellőznünk nem szabad, azon állitás, hogy az 1848-iki törvények által egyoldalúlag meg 16'n másítva a fenállott viszony, s eltekintve az 1848-iki hadi eseményektől, az addig fenállott törvényhozási s kormányzati kapocs egyfelől a magyar országgyűlés akaratából s a 48-iki törvények által, másfelől a horvát országgyűlés határozata folytán kettészákíttatott, s ennélfogva jogérvényesen megszűntnek tekintethetik. A tisztelt küldöttség , úgy látszik , azt akarja ezen állitásával kimutatni, hogy azon viszonyok , melyek egyrészről Magyarország, más részről Horvát-, Dalmát- és Tótország között századok folytán közös egyetértéssel fejlődtek, törvényekben kimondattak s jogérvényesen fenállottak, 1848-ban, mindkét résznek beleegyezésével, lőnek elszakasztva, sőt e szakasztás megkezdésének vádját egyenesen a magyar országgyűlésre kívánja hárítani. A kapocs, mely fenállott, épen azért volt jogérvényes, mert oly törvények általjött lét