Főrendiházi irományok, 1865. I. kötet • 1-166. sz.

Irományszámok - 1865-21 - 1865-22

XXII. SZÁM. 81 lább követeli, hogy azokra nézve Horvátországnak jogát Magyarország mindenekelőtt határozottan ismerje el. Mi Horvát-, Dalmát- és Tótországnak ezen kivánatát nem teljesithetjük. Saját meggyőződésünk és a magyar országgyűlésnek határozott utasítása egyaránt gátolnak bennünket, hogy Magyarország azon területi állapotának, mely 1848 előtt fenállott, bármi részbeni tettleges csorbitását jogosnak elismerjük. Midőn Dalmát-, Horvát- és Tótországok az 1848-ki tőrvényeknek tettleg ellenszegültek : fegyveres erővel foglalták el azonnal Fiumét is, horvát területnek nyilvánították azt s ekkép azon törvényes viszonyt, melyben Fiume Magyarországhoz állott, erőszakkal szüntették meg. Azt mondották ők akkor, hogy az 1848-ki törvények ellen fognak fegyvert; de hiszen Fiume nem az 48-ki törvények által lett Magyarországhoz kapcsolva. É törvények Horvátországtól semmit el nem szakasztottak ; Fiúménak fegyveres elfoglalása tehát nem visszafoglalás volt, hanem valóságos terjeszkedési foglalás, melyet az 1848-ki törvények ellen felhozott vádjaik által sem igazolhatnak. Jelenleg békés kiegyenlítésről van szó oly országok között, melyek ugyanazon uralkodó alatt állanak s ugyanazon koronához tartoznak és akarnak is tartozni. Ily országok között nem csak jogosabb és méltányosabb, de az óhajtott eredményre nézve czélszerübb is, a területre nézve azon állapotot venni kiegyenlítési alapul, mely a viszályok előtti békés időkben a tőrvénynek s királyi hatalomnak alkotmányos oltalma alatt alakult s a viszályok előtt folyton fenállott, mint azt, mely nem rendes, alkotmányos utón, hanem a belviszályok alkalmával egyik résznek fegyveres foglalása által jött létre. Nem akarunk mi ezúttal Fiúméra nézve történelmi kutatásokba bocsátkozni. Nem fogjuk elsorolni a régmúlt századok eseményeit. Azt sem fejtegetjük, hogy a múlt századnak utolsó negyedét megelőző korban századokig Fiume se Magyarországnak, se Horvátországnak területéhez tettleg nem tartozott, hanem önálló független terület volt már a XVI-ik században s a pragmatica sanctiot is önállólag irta alá 1728-ban. Mellőzve mindezeket, elegendőnek tartjuk, azon állitásunkat, hogy Fiume közvetlenül Magyarországhoz tartozik, az 1807-ki 4-ik törvényczikkre alapítani. E törvényezikk azt mondja, hogy Fiume városa és kikötője, melyet 0 Felsége Mária Terézia külön királyi levele által az országba már bekebelezett, ugyanezen országhoz tartozónak nyilvánittatik ; Horvátország jogát pedig s a báni hatóságot egy szóval sem említi. A királyi levél, melyet ezen czikkely említ s törvényesit, 1779. april 23-án adatott ki, s világosan azt mondja : hogy „Fiume és annak kerülete mindenben úgy tekintessék és kezeltessék, mint Magyarország szent koronájához csatolt külön test, s a Buccari-kerülettél, mint kezdettől fogva Horvátországhoz tartozóval, semmi módon össze ne kevertessék." Megkülönbözteti tehát Fiumét a Horvátországhoz tartozott Buccaritól ; pedig ha a fejedelemnek szándéka lett volna Fiumét is közvetlen Horvátországhoz csatolni, e különböztetés nem csak fölösleges, hanem valóban helytelen is lett volna. Fiume az 1807-ki törvény alkotása után, a szerencsétlen hadi események folytán, idegen hahalom kezére került; de később ismét visszafoglaltatván, 1822-ben tettleg újra Magyarországhoz csatoltatott, és 1848-ig, mint közvetlenül Magyarországhoz tartozó külön kormány testület, kezeltetett és kormányoztatott. Azt mondja a tisztelt horvát küldöttség, hogy „Fiume nem szűnt meg Horvátország alkatrészét képezni az által, hogy közigazgatásilag a megszüntetett dalmát, horvát és sziavon helytartóság helyett, a többi Horvát- és Szlavonországgal, a közös magyar kir. helytartótanácsnak rendeltetett alá." De figyelmeztetjük a tisztelt küldöttséget, hogy Horvát-, Dalmát- és Tótországok több közügyekre nézve mindig a bánnak hatósága alatt állottak, törvény szerint is, gyakorlatilag is. Fiume fölött pedig 1848 előtt a bán hatóságot nem gyakorolt. A közadót illetőleg a tisztelt küldöttség maga is kiemeli, hogy a horvátországi adó a magyar FŐRENDI IROMÁNYOK. 11