Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)

2007-11-01 / 11-12. szám

2007. november-december Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 11. oldal REINER PÉTER Ma halottak napja van. Ilyenkor emlé­kezünk szeretteinkre, szembenézünk fájdalmainkkal, veszteségeinkkel, ki­csit befelé fordulunk. Közel négy éve már, hogy lelkem jobbik fele, társam iszonyatos küzdelem után elhagyott. Későn találkoztunk, szerettünk volna ugyan, de nem lett gyermekáldás. így egymásnak lettünk édesanyja, édes­­apja, gyermekei és szeretője. Példát­lan együttlét volt a közel 13 év, még a baráti kör is néha irigyelte a hangos, de harmonikus szimbiózist. Neve napján ment el, búcsúztatója Kárpát­medencei ügy lett. Több mint ezren temettük és a barátok, ismerősök fontosnak tartották őt elkísérni utolsó útjára. Mind a négy égtáj felől érkez­tek, az elrabolt országrészekből is. A búcsúztatón a Pálos-rendi szerzetes tisztelte meg csodálatos megemléke­zéssel elveszett jobbfelemet. Négy művészcsoport a zene fájdalmával és vigasztalásával tartotta fontosnak a részvételt, az elszakított területek magyarsága képviseletében délvidéki vezető jó barátként próbálta enyhíteni búcsúszavaival a hatalmas csapást, pótolhatatlan veszteségemet. Pár nap­pal később a pódiumon helyet foglaló elnökség javaslatára a világ magyar­ságának képviseletében közel kétezer ember emlékezett elhunyt társamra egy perces néma felállással a meg­nyitó plenáris ülésen a Kongresszusi Központban. A temetés közben minden hagyo­mányt felrúgva, barátoktól érkezett visszajelzések szerint hat településen kongatták meg a harangot az ország elszakított részein. A mi kettőnk szövetsége boldogságomra hagyott nyomot a Kárpát-medencei ottho­nunkban. Másfél esztendővel ezelőtt a sír megszentelésekor a csodálatos örök emlékezés szakrális tárgyát, a művé­szien megálmodott kopjafát a székely anyaváros Udvarhely-Szombatfalva küldte. A márvány fedlapot Orosz­hegy bányászta. A bele vésett memen­­tót művész-tanár segített megtalálni a Károli Bibliából: „Akik szerették egymást míg éltek, a halál sem sza­kította el”, olvassa a sok-sok megem­lékező ilyenkor halottak napján. A nyughely beszentelésekor újra a pálos szerzetes jóbarát adott vigasztalást a közel százfős baráti kör jelenlétében és a megemlékezést az a barát vállal­ta, aki sikeres élménykönyv megal­kotója. Munkája az 1956-os forra­dalom és szabadságharc 50-ik évfor­dulójakor jelent meg. Személyében a később megalakult magyar Gárda egyik alapítóját is tisztelhetjük. Ő is része volt egy egész baráti körnek, melynek egyik tagja sajátos önmeg­valósítását szolgálta és használta fel, de ne siessünk! Halottak napján ülök otthon, már hazaértem a temetőből, ahol párom­nál és szüleimnél gyújtottam mécsest, nemcsak ők, hanem elhunyt rokona­im, barátaim emlékére is a sírkertben. A társasház kertjének, ahol lakom, elvileg 35 tulajdonosa a létrehozottak láttán nem teszik kérdésessé tulajdo­nosi autonómiámat, hiszen szerintük akaratlanul is jelentősen emeltem a kert látványával otthonuk eszmei ér­tékét. Ezüstfenyő a Madarasi Hargita aljáról, az ívó patak mentéről, fodros fűz Bánffyhunyadról, magnóliák Ma­rosvásárhelyről és Muraszombatról, két tucatnyi rózsatő Szászrégenből, vadorgona és bukszus a pisztrángos Maros megyei Vármezőről, örökzöld a kettézárt faluból, Kisszelmencről. A növénysort folytathatnám még hosz­­szan. Halottak napja van és én em­lékezem. Szerencsés ember vagyok részeként egy egész baráti körnek és valószínűleg az örök szerelem titká­nak birtokosa. Elhunyt feleségemet is szerette 24 évig az engem megelőző társa és hitem szerint velem is nagyon boldog volt. Újra szeretnek, két fiú és két lány okos és szép édesanyja. Egy évvel jobbik felem fájdalmas távozása után őt közelről jól ismerve megkeresett egy nagy álmával, közügyben. Alan­tas módon tőrbecsaltam, hogy sze­rethessem és viszont legyek szeretve elveszett társam testamentumaként is. Szőke hajú, zöld szemű gyönyörű párom önállóan megkínlódott fészke pár lépésnyire van nemzeti szimbólu­munk új helyszínétől. A turulmada­ras emlékmű a budai Böszörményi út sarkán nem teljesen szabályosan lett felállítva. Elhunyt feleségem sírjának felszentelése egybeesett az emlékhely avatásával. Én befelé forduló hangu­lattal villamoson ültem, a temetőből jövet, amikor a megállóban hatalmas tömegre lettem figyelmes. Úgy dön­töttem, hogy leszállók és bár nem ter­veztem, elhíresültem. Egy valamikor szebb napokat látott asszony és egy vékony, kopaszodó fiatalember ha­donászott a tengernyi kamera előtt. A kerületi zsidókórházban 1944 ta­vaszán született jogán nem tudtam nem megszólalni. Nem vettem észre, hogy megszólalásom közben a kame­rák szemei lassan felém fordultak. Mostani párom általában moso­lyog, jókedélyű szép asszony, szőke haja ősz hajszál nélküli. Kíméletlen hivatása van. Pedagógus, matemati­kát és fizikát oktat, az egyik apáca­rend visszaadott budai középiskolájá­ban együtt voltunk az 50-ik évforduló véresre vert és megalázott spontán ünneplők tömegében tavaly október 23-án. Neki is csak a könnygáz és a sebesültek bekötözése jelentette ta­valy az ünnepet. Mutatom neki cik­kem megálmodott címét. Ez könyv­tára egyik könyvének címe: Rész és egész. Egy világhíres Nobel-díjas fi­zikus, Heisenberg írta. Na akkor és is kölcsönkérhetem ezt a címet egy volt jóbarátomtól, így ragozott alakjában, talán nem őrről meg érte. A könyv címe egyben élményeim tárházának összefoglalója is, egy másik egész baráti kör részeként. Hónapokkal korábban terveztük az 50-ik évfor­duló méltó megünneplését. Már egy éve annak, hogy társam búcsúztató­jának kétkedéseit szétoszlatva fino­man rászorítottam, hogy tegye köz­kinccsé páratlan ifjúkori élményeit. Megszületett a könyv: „Kamaszfejjel 56-ban”. Bemutatása Újpesten ünnep volt, a meghívott több mint kétszáz barát és ismerős számára is. A pol­gármester egyben házigazdája is volt előszóíróként a felejthetetlen délután­nak. Büszke voltam, hogy részem volt a mű létrehozatalában egész ba­ráti körünk részeként, három nappal voltunk az 50-ik évforduló előtt. Emlékmorzsa újra, felvidéki Madarászháza, 1995 nyara. Konfe­rencia a Kárpát-medencei magyar polgármesterei és önkormányzati képviselői számára. Acta Hungarica Carpatiensis II., írja a megálmodó a könyv címlapjára a konferencia összefoglalójaként. Rész és egész a konferencia kölcsönkért vagy meg­talált címe, politikai telitalálat közel kétszáz meghívottal. Baráti körünk évekkel előzte meg a hivatalos poli­tikát. Alapítványunk létrehozásakor már sejtettük, hogy a pártkeretek szű­­kek politikai jövőképünk számára, de kényszerítő eszköz lehet politikai célok markánsabb megfogalmazásá­ra. Megtisztelő előlegezett bizalom­nak fogtam fel alapítói meghívásom. Tehetségünk és rátermettségünk sok­sok megérdemelt sikert hozott politi­kai elvbarátaink véleménye szerint. Madarászházán párom hatalmas hibát követett el, mely halála pillanatáig elkísérte. Tagja szeretett volna lenni annak a grémiumnak, mely a kon­ferencia záró aktusaként meghívott polgármestereink szívére tűzte nem­zeti szimbólumunkat, koronás címe­rünket. Szembekerült egy W előnevű úr által felkorbácsolt hangulattal. Az sem mentette bűnként elkönyvelt óhaját, hogy a jelvényeket gyerekko­ri barátja és szakmatársa készítette el az ő ötlete alapján ezüstből arannyal futtatva. Porszem lett akaratlanul egy álomóra fogaskerekei között. Kilökő­dik közös erővel és az álomóra újra megindul ideig-óráig. Visszatérve a tavalyi jövőbe há­rom nappal vagyunk a könyvbemuta­tó után az 50-ik évfordulón. Legszebb ruháinkat vesszük fel, koszorúzni készülünk az ország zászlójánál a Corvin-közben és a 301-es parcel­lában. Én a majdnem névrokonomra is gondolok, akit személyesen nem, csak a barátom könyvéből ismerhet­tem meg. Renner Péter végigharcolja a két hetet, később februárban visz­­szatér, hogy 57 márciusában folytatni tudja a szabadságharcot, de lebukik az egész megálmodott hálózatával. Kádár pribékjei később koncepciós perben elítélik és több társával együtt felakasztják. Csak a tárgyalás köz­ben derül ki, hogy zsidó származá­sú. Kiosztanak börtönbüntetéseket is. Barátom leült több mint két évet megtévesztett fiatalkorúként, ilyen­re is szükség volt akkortájt a szín­játékhoz. A hatalom porkolábjai az ünnep reggelén megállítanak. Igye­keztünk volna mi nyolcán, barátok az országzászlónál tiszteletünket tenni az évforduló kezdetén. Miért nem mehetünk be koszorúzni, hiszen van köztünk olyan hős is, aki végighar­colta a forradalmat kérdeztük „majd megtudod, ha később szétrúgják a pofátokat!” halljuk a választ kérdé­sünkre. Baljós előérzetünk támad az egész napra gondolva, a kínai fal lát­tán, mely a belváros olyan helyein lett felépítve, hol a megemlékezés szim­bólumai voltak. És valóban megtör­tént az elképzelhetetlen. A hatalom sortűzzel, könnygázzal és tonfával ünnepel arc nélküli massza formá­jában. Több mint egy hónappal az ötvenedik évforduló előtt a Kossuth térre integrált bennünket egy haza­áruló és tettestársai, akik a jelenlegi hatalom csalással megszerzett ideig­lenes birtokosaiként indokolttá tették folyamatos ottlétünket. Október 23- án délután egy tank, kis segítséggel illetlenül elszabadult talapzatáról telve lobogókkal, egy SZABAD­SÁG feliratos dolgos kezek által új funkciót kap egyenként a marconák elé hordva. Késő délután a hatalom viperája többször csattan hátamon és csak egy pillanatra áll meg kétség­­beesetten buta ordításomra: „Miért ütöd a zsidót újra, te szemét?” Valami felrémlett az arctalan rendőrnek ál­cázottnak, de folytatta az ütleget, vé­gül hagyta, hogy egérutat nyerjek. A világ összeomlott bennem. Abban a pillanatban még nem sejtettem, hogy mégis én lettem a nyertes. A hata­lom arrogáns ütései újraszervezték sorainkat. Néhány héttel később az Unió fővárosában találtuk magunkat. Párás és könnyes szemek százai néz­tek szembe Európa képviseletében, döbbenten hallgatva élménybeszá­molónkat. Életre szóló barátságok szövődtek munkakapcsolattal ötvöz­ve, ez jelentette számomra a mégis győzelmet a Gerlóczy utcai vipera ellenére. A hitelesség igényével meg­kezdődött az ország- és nemzetjárás, hogy a hatalom ellenében bemutas­suk mi is történt az 50-ik évfordulón valójában. A hallgatóság mindenhol döbbenten értesült a velünk és sok száz társunkkal történtekről. Felelős emberek tudásukat, elkötelezettségü­ket hazájuk szolgálatába állították, Civil Jogász Bizottságnak nevezték el magukat. A Kárpát-medence és Európa különböző városaiban mu­tatták be az eddig elképzelhetetlent, hová torzult a demokrácia. Baráti körünk hozzájuk társulva, részeként a majdani egésznek, a haza végleges visszavételének igényével társult tevékenységükhöz. Büszke vagyok, hogy tapasztalataimmal és kapcso­latrendszeremmel hozzájárultam az elszakított országrészeken sikeres beszámolóikhoz. Létrejött tíz fejben a csodás gondolat: teremtsük együtt újjá régi nemzeti alapintézményün­ket, legyen Magyar Gárda. Tisztességgel és egyértelmű alap­szabállyal, jól érthető és világos po­litikai célokkal, melyekhez a többi újra megálmodható jövőbeli alapin­tézmény rendszer jól tud majd illesz­kedni. Legyen tehát újra hagyomá­nyokon alapuló jövőnk mindazokkal a szimbólumokkal, amelyeket már nem kell kitalálnunk, hiszen ezer év­nél régebben a miénk. Ez a bennün­ket újraintegráló szimbólumrendszer mindennek ellenére a miénk, még akkor is, ha egy rövid történelmi pil­lanatra egy szörnyszülött rendszer részlegesen felhasználta, visszaélt vele. A Magyar Gárda létrehozása tiszta szándékon alapul, feddhetetlen emberek a garanciái a jövőben egyre több és több embert pozitívan befo­lyásoló tevékenységének. Partner­nemzeteink hasonló intézményeihez képest alaposan megkésve hoztuk létre. Már közel hétszázan vagyunk. Belépésem nem volt kétséges, üzenet a félelem ellen. A Gárda a jövőben gomba módra szaporodó létszámunk reményében nemzetünk büszkesé­gévé válhat. Érthetetlen, miért van a Magyar Gárda kitéve sötét táma­dások özönének, miközben hasonló szimbólumrendszert (fekete ruhát) használó marcona bérmunkások tal­pig fegyverben, többségében idegen hatalom tulajdonaként állják utunkat még ünnepeinken is, időnként ható­sági jogkörökkel felruházva. 2007 októberében a nemzetmentesített belváros néptelen és falakkal elzárt utcáin valódi rendőrökkel járőrözve vigyázták a csalással hadúrrá deg­radált hatalombirtokosokat. Elvi­selhetetlen, hogy új szövetség van kialakulóban a gárda kapcsán, azok szövetsége, akik a gárdában veszélyt látnak gondolatrendőrségként vélt igazságok felett. Országunk integ­ritására törő valódi veszélyt jelentő, részben feketeinges hadoszlopok fegyveres ármádiája, mely szinte második hatalomként őrködik több­ségében idegen érdekek felett. Ezek a látszataggodalmak szemet hunynak a tények felett, a félelem sugallata határtalan, az őszinte ken­dőzetlen szó ritka kincs. Az én hazám Magyarország. Szerencsés vagyok, hogy éppen ide születtem és olyan nyelv az anyanyel­vem, melyre nagyon büszke vagyok. A nyelv, a kultúra, a hagyomány és a jövő birtokosaként ügyet szolgálok, mindazon emberek újra nemzetben egyesülő szövetségét, akik számára nemzeti értékeink fontosak. A visszanemzetesítés gyönyörű munkáját megkezdjük és generáci­ók alapigényévé válva, álmunk be­teljesül. így válik az egész részeként mind többünk álma szívós munkával valósággá. W nélküli volt barátom el­hunyt szülei iránti végtelen tisztelettel és elismeréssel, hogy fiukat felnevel­ték, pedig azt válaszolom: megalapo­zatlanok félelmei és tetten érhetetlen logikája, mellyel zavarbahozza az olvasót, hol is áll a Magyar Gárdát illetően. A látszatalaposság nemcsak fej, hanem fenék kérdése is. A publicisz­tika érzékeny dolog, nem árt, ha az ember a nyilvánosság helyett inkább az asztalfióknak dolgozik. Budapest, 2007. november 2. Rész és egész A Madarasi Hargita csúcs Kisszelmenci „csendélet”

Next

/
Oldalképek
Tartalom