Nyugati Magyarság, 2007 (24. évfolyam, 2-12. szám)
2007-03-01 / 3. szám
2007. március Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 5. oldal PAIZS TIBOR Nem jó az embernek egyedül lenni Az ENSZ társszervezete, az UNICEF az idei esztendőt a családok évének nyilvánította. Indoklásuk szerint világszerte tapasztalható jelenség a családi kötelékek meglazulása, a házasságok gyakori felbomlása, vagy éppen az önzésen alapuló, időleges jelleggel kötött partnerválasztás, ami rendkívül rossz hatással van az eljövendő nemzedékre, s így földünk jövőjére. Az alábbiakban néhány gondolatot vázolunk a társválasztásról, a családalapításról, a gyermeknevelésről. A család - állítják a szakemberek- az a laboratórium, amelyben az erre vállalkozók több-kevesebb hozzáértéssel a jövő nemzedékét “kísérletezik ki”. Ez persze meglehetősen személytelenül hangzik, holott a kísérlet célja és végső értelme épp a környezetéhez harmonikusan alkalmazkodó személyiség megalkotása, az emberré nevelés. A végeredmény mégis sokszor lehangoló: megfélemlített és dacba kergetett gyerekeket, lelki beteggé tett felnőtteket látunk magunk körül. Szülőket tele jóakarattal, akik úgymond életüket adnák gyermekeikért, de akik, mintha valami gonosz bűvölet hatása alatt állnának, képtelenek változtatni a “kísérlet” menetén: nevelnek, ahogy őket nevelték. Az ember sorsát - állítja Pascal- két alapvető döntése, a szakma- és a társválasztás határozzák meg. Nagy kár- fűzi hozzá hogy mindkettő fölött a vak véletlen ítélkezik. Minden azzal kezdődött, hogy az Úristen imigyen szólt: “Nem jó az embernek egyedül lenni, szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt.” A “szerzés” módszerét ismerjük. Miután a Fennvaló mély álmot bocsátott az emberre, kivette annak egyik oldalbordáját, és megalkotta belőle az asszonyt. Ezért a csontjából való csontért és testéből való testért hagyja aztán el a férfi “az ő atyját és az ő anyját és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” A házasság “szereztetéséről” szóló bibliai részben (Mózes, 1/2.) vizsgáljuk meg előbb az isteni szándékot. Mi végre teremtette meg az Úristen a házasság intézményét? Azért, mert “nem jó az embernek egyedül lenni”, hiszen az életben való boldogsághoz és boldoguláshoz egyedül gyönge, segítőtársra van szüksége, s nem is akármilyenre. Csak a hozzáillő társ képes a segítségre. De hát, honnan tudhatná az ember, hogy ki lehet hozzáillő? Természetesen nem “tudja”. A tudata alszik - hisz Isten mély álmot borított rá s mégis mire tudatára ébred, ott áll mellette az asszony, aki az ő csontjából való csont, az ő testéből való test, akit mintha belőle szakítottak volna ki, annyira a sajátjának tudja. Egyedül ő képes feloldani az egyedüllét nyomasztó érzését, csak ez az összeillés teremtheti meg az egymáson való segítés feltételeit. Ez a zár, s a beleülő kulcs a nyitja az ember boldogságának és boldogulásának. Csak az ilyen egymáshoz illő párkapcsolaton van Isten áldása. A szív logikája A Biblia szerint az Úristen álmot bocsát az emberre, ezt a társválasztásban megnyilvánuló öntudatlan elemet nevezi Pascal-véletlennek. Tulajdonképpen a Biblia is arról szól, hogy a társválasztás kizárja a racionális elemet, míg a pascali hazárd szerepvállalás épp arra utal, hogy a természeti törvény figyelmen kívül hagyásával kötött házasságok sorsa a boldogtalanság. Ha a társválasztásban - a családalapítás döntő momentumában - túlsúlyban van az ész racionalitása, a számítások végeztével aligha jutunk el a várt eredményre. Ha a társválasztásban döntően nem a misztikus elem, a “szív logikája” az uralkodó, kötőszövet nélkül marad a kapcsolat, önként vállalt fegyelme híján szétesik. De ne vágjunk a dolgok elébe. Azt ugye már tudjuk, hogy - mivel nem jó az embernek egyedül lenni, hiszen önmagában nem boldog, s a boldogulása is kétséges, mivel öröklött sajátossága a másik nembéli társ iránti vonzalom - a családalapításra való hajlam ösztöntevékenység. De mi végre működik ez az ösztön? Eredetének kutatói úgy találták, hogy a társválasztás elsődlegesen a faj fenntartására, tehát az utódnemzésre és gyermeknevelésre irányul. Van viszont a családalapításnak egy gazdaságinak is nevezhető ösztönzője is. Az egymást választó párok az elsődleges cél érdekében jobban boldogulnak, ha a közös háztartás megteremtésével gazdálkodási szövetséget alkotnak. E komoly feladatokat viszont csak úgy valósíthatják meg, ha az összhang és a harmónia kettejük között zavartalan, ha a választott társ “hozzá illő”. Ezért a szövetségre lépők között elengedhetetlen az erős érzelmi kötődés, a szerelem, hiszen rá hárul annak a kedvező légkörnek a megteremtése, amely a társkapcsolatot fenntartja. Tartós elkötelezettség A családalapításban tehát egyként keveredik a racionális és az érzelmi elem, s a tapasztalás azt igazolja, hogy a szív logikáján alapuló választás tartósabb és eredményesebb, mint amelyben csak a puszta racionalitás van jelen. Látnunk kell viszont, hogy a szerelem természete egyénenként is nagyon változó. Némelyeknél kizárólagosan biológiai alapú, s elsődlegesen a szexualitáshoz kötődik. Márpedig nyilvánvaló, hogy egy házasságra szövetkező társválasztás nem korlátozódhat csupán egy ilyen természetű vonzalomra. Önmagában ez még nem garantálja a “szívek tartós kapcsolatát.” Ilyen biológiai alapú rokonszenvválasztások bár emberi kapcsolatokban is 2005-ben, tizenhét éves korában írt alá profi szerződést az 1927-ben alakult, világszerte ismert Kijevi Dinamóval a nyíregyházi nevelésű Farkas Balázs, aki azóta a magyar válogatottban is debütált. A tizenháromszoros szovjet és tizenegyszeres ukrán bajnok, kétszeres KEK- .egyszeres UEFA Szuper Kupagyőztes csapatnál nem ő az első magyar profijátékos. Játszott itt előtte a szintén válogatott debreceni Bodnár László, de számos sikert learatva más magyar labdarúgók is megfordultak már a klubnál. Igaz, bár öt-hat évig legtöbbjük még az volt, ők nem magyar, hanem szovjet állampolgárokként. A második világháború után a szó valóságos értelmében is megtizedelt ukrán csapat - az 1942-ben a Luftwaffe ellen 5:3-ra megnyert mérkőzés négy Dinamó-játékost végeztek ki a németek — kárpátaljai klubokból töltötte fel sorait. A Sengetovszki Zoltánnal, Juszt Ernővel, Komán Mihállyal és Tóth Dezsővel megerősített fővárosi csapat 1949-ben bajnokságot nyert a szovjet másodosztályban. A kárpátaljaiak új színt hoztak a szovjet labdarúgás világába, hiszen mindnyájan a magyar és a csehszlovák futball hagyományain nevelkedtek. (Ungváron az első hivatalos labdarúgó mérkőzést 1901. augusztus 15-n játszotta le a helyi csapat a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club együttesével.) Technikai tudásuk, ötletességük termékenyen hatott az elsősorban erőfutballt művelő szovjet mezőnyben. A múlt század ötvenes éveinek végén újabb magyarok érkeztek a Dnyeper partjára. Szabó József, Havasi András és Szökőcs István. 1960- ban a Dinamó második lett a szovjet bajnokság első osztályában, majd 1961-ben története során a moszkvai Torpedót megelőzve először megnyerte a bajnokságot. A Szovjetunióban először fordult elő, hogy a bajnok nem moszkvai csapat lett. Nem túlzás azt állítani, hogy a magyar közreműködéssel kivívott bajnoki cím, mint fontos sport - és társadalmi esemény -- ösztönzően hatott az akkortájt erősen elnyomott ukrán nemzeti tudatra. Ne legyenek azonban illúzióink, az ukrán szurkolók valószínűleg egyáltalán lehetnek elsődlegesek, az állatvilágban nyernek kizárólagosságot. Esetükben a kapcsolat egyetlen “racionális eleme” a biológiai kapocs. Az emberek döntő többségét rokonszerv-választása során egy magasabb rendű ráció igazgatja, szoros összefüggésben sajátos természetének meghatározottságával. A párosodás - az egy párrá való összeállás - alapja az állatvilágban biológiai jellegű, az emberek esetében ez bio-pszicho-szociális, gazdasági és szocio-kulturális természetű - feltéve, ha a párválasztás nem csupán az alkalomnak szól, hanem távlati és tartós elkötelezettségű. Napjainkban épp ez a tartósság vált kétségessé. Ha a családot a harmóniával azonosíthatnánk, akkor nyilvánvalóan nem lennének válások. A dolgok viszont nem így állnak. Ha a feltételek valamelyike megsérül, ha alábbhagy a biológiai vonzalom, vagy egyet nem értések mutatkoznak a közös háztartás, a gazdaságvezetés vonatkozásában, netán a szocio-kulturális érdeklődés területén lazul a kapcsolat, ráadásul a család immunrendszere, öntudatlan pszichés eleme, a szerelem is megsérül, s az előbb említett harmóniaromboló vírusokat képtelen legyőzni, a család könnyen “megbetegszik”, s ebbe a betegségbe akár bele is pusztulhat. E pusztulás megfékezésére, mint jogi formulát vezették be utóbb a házassági szerződés rendszerét, amelynek törvényi előírásai, ha már a szerelmen nem is, legalább az igazságosságon alapuló együttlétet hivatottak biztosítani. A házasság intézményét a tapasztaláson alapuló emberi bölcsesség hozta nem tudtak a magyar közreműködésről: a nem túlságosan ukrán hangzású vezetéknevek mellett keresztnévként ugyanis a Joszip, Andrij és a Sztepan keresztnevek szerepeltek. A nyolcvanas évek csapatában szereplő Rácz Lászlót is Vaszilként tisztelték Ukrajnában és szerte a Szovjetunióban. A kor névhasználati szokásait csekély kevesek kivételével a kárpátaljai magyarok is tudomásul vették. A nagyobb probléma az volt, hogy az 1986-os mexikói világbajnokságról tudósítva a korabeli szaklap, a Népsport, s a budapesti tévékommentátor is Vaszil Rácként emlegette a szovjet válogatott mezben futbaüozó magyart. Talán ezért adott remek gólpasszt azon a rekkenő júnusi napon Irapuatoban Alejnyikovnak, aki a negyedik percben 27 méterről vágta Disztl Péter kapujába a második gólt a hatból. Ráadásul mindmáig ez az utolsó VB-szereplésünk. A negyvenes-ötvenes-hatvanas években Kijevben futballozó kitűnő sportemberek többsége hosszabb-rövidebb edzősködés után visszatért, hazatért Kárpátaljára. Otthon a helyi sport - és közélet megbecsült és közkedvelt személyiségei lettek. A nyíltabbá váló világnak köszönhetően Rácz László már Magyarországra települhetett. Pályafutását, bár volt spanyolországi ajánlata is, a Ferencvárosban fejezte be. Nem volt szerencséje, a magyar labdarúgás azóta is hanyatló, kusza, átláthatatlan világába érkezett. Magyar labdarúgók más szomszédos országban is futottak be kiemelkedő, a válogatottságig ívelő pályát. Neveiket „hivatalosra fazonírozták”, legtöbbjük azonban megmaradt magyarnak. Ha valaki akkoriban arra gondolt, milyen jó lenne, ha például a 72-szeres csehszlovák válogatott és Európa bajnok Gogh Kálmán, vagy a 108-szoros román válogatott és BEK-győztes Bölöni László magyar színekben játszhatna, azt, ha ez az álma valamilyen nyilvánosságot kapott volna, nem tekintették volna épeszűnek. Sovinisztanacionalista lett volna a neve az erről álmodozónak. Ma más világot élünk. Szabad a mozgás a játékospiacon is. Az Eurólétre, mint a közösségi lét létező legkedvezőbb formáját. Alapja viszont mind a mai napig a szerteágazó, kifelé sugárzó, centrifugális természetű szeretet, és nem a befelé forduló, centripetális, önző indíttatás. A házasság nem monológ, a házasság dialógus. Nem csupán egyirányú odaadás, hanem kölcsönösség, sőt versengés ennek az odaadásnak az elnyeréséért. Ez adja minden poézisét és eleganciáját. Nyilvánvaló az is, hogy a kölcsönös vonzalom utóbb alábbhagyhat, hiszen a boldogságot, majd a későbbiekben nyilván a gyermekek boldogságát is megalapozó otthon megteremtése sok küzdelemmel és vesződséggel jár, amelyben kifakulhat a fiatalság nagyvonuló eleganciájának élénk színe. A család immunrendszere meggyengül, s az első vírus, amely szervezetébe férkőzik, a hűtlenség, illetve az erre csábító körülmények. Amíg a megélhetés feltételeit a családon belül teremtették meg, az összetartozás a családban erősebb volt, s a válások szinte kivételnek számítottak. Faluhelyen, illetve az otthon munkát vállaló iparos családok körében a válások ma is lényegesen ritkábbak, mint városon. Az ipari civilizáció különválasztotta a két gazdálkodási formát, a megélhetést biztosító jövedelemszerző munkát a háztartástól, a házasfeleket a nap egy viszonylag hosszú időszakára elválasztotta egymástól, fellazítva így az összetartozás és egymásrautaltság élményét, s megteremtette a hűtlenség feltételeit, megnövelte a válások számát. Különösen a diszkréciót biztosító pai Unión belül különösen. A helyzet alkalmas arra, hogy a tehetséges határon túli magyar fiatalokat bevonjuk a korosztályos magyar válogatottakba, valamint a nagy válogatottba is. Ehhez csupán a magyar állampolgárságot kell megkapniuk. Ezek a tehetségek a lezüllött magyar bajnokságot kivéve játszhatnának bárhol, szülőföldjükön, vagy nyugat — és kelet-európai csapatokban, a magyar állampolgárság birtokában bevethetőek lehetnének a magyar nemzeti válogatottban is. Erre szerencsére már van példa. A játék, a sport nagy delejező, az együvé tartozás kovácsa. A határon túli magyarok egészen természetesen a magyar sportsikereknek örülnek, s ha lehetséges, azokat saját tehetségükkel is szeretnék elősegíteni. Erre érzett rá a „penge” húzásairól ismert, a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságot néhány esztendeje kitaláló Kű Lajos, a Fradi és az FC. Bruges egykori csatára. Kű más sportágakban, az asztaliteniszezők, a kézilabdázók és a sakkozók között is keresi a magyar tehetségeket. Ha csak rajta múlna, a focin kívül ezekben a sportágakban is erősödhetne a magyar sport. Lassan elmúlhatna az a Trianon óta tartó tudathasadásos állapot, amikor a határon túli magyar sportoló szlovák, román, ukrán, szerb, horvát, vagy szlovén mezben száll szembe történetesen a magyar nemzeti válogatottal. Utoljára az Aranycsapat tagjaitól hallhattuk, hogy az egész magyar nemzet sikeréért és hírnevéért küzdöttek. Sajnálatos, hogy az őket követő nemzedékek már nem így gondolkodtak. Erről persze nem csak ők tehetnek. Puskásék, Grosicsék generációjával ellentétben ők már egyáltalán nem kaptak nemzeti szellemű neveltetést, s akkoriban a mérkőzések előtt a Himnusznak nem volt szövege, csak dallama. Nagyobb követelményű bajnokságokból, erősebb nemzeti töltettel érkező labdarúgók a Csallóköztől a Székelyföldig, Délvidékről és Kárpátaljáról bizonyosan más tartalmat adnának, a magyar nemzeti válogatottnak. Nem utolsósorban talán több sikert. Nagyon ránk fémé! Tóth István nagyvárosokban, amelyek a névtelenséget, az ismeretlenséget is lehetővé teszik. Egy New Yorkban és Londonban végzett reprezentatív felmérés szerint a férfiak kilencven, a nők hetven százaléka bizonyult hűtlennek. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint Budapesten csaknem annyi gyerek születik házasságon kívül, mint családban. Az erotikus jutalom A hűtlenség természetesen nem minden esetben jelenti a házasság felbomlását is, mint ahogy nem feltétlen velejárója a házasfelek közötti vonzalom azonnali megszűnése sem. Ez is bizonysága annak, hogy a házasság nem pusztán szexuális kötelék, de meghatározó szerepe van benne a szívnek és az észnek is. Nem a puszta szerződés, és nem is Erosz tartja egymás mellett a házasfeleket, hanem a szív logikája és az ész racionalitása, de legfőképp a gyermeknevelés közös öröme és felelőssége. Természetesen az együvé tartozás élményében sokat nyom a latba az az erotikus jutalom, amelyhez a szerelmi aktus révén jutunk. A közös hitvesi ágy sok sérelmet képes orvosolni, megfér benne a felejtés és a megbocsátás is. Ha igaz az, hogy a családalapítók bio-pszichoszociális és kulturális egységében a szerelem nem mindenható, nem kevésbé igaz az is, hogy ennek hiányát megsínyli a kapcsolat. Mint Publius Syrus írja a Szentenciákban: “Nem a test, hanem a lélek köt tartós házasságot.” Az ösztönök szabadjára engedése- amit sokan amiatt üdvözítenek, mert általa gátlásainktól szabadulunk fel- nem a legszerencsésebb megoldás. Csupán a szívre és a fejre alapozni a házasságot, ugyancsak tévedés. Az összes körülmény együttállása szükséges ahhoz, hogy a kapcsolat fenntartható legyen. “Szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt.” De kihez milyen társ illik? Csak részben igaz a párkapcsolatokra az a közmondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Egy jó házastársi kapcsolatban fontos szerep hárul az azonosságokra is. Döntő szerepe van az intelligencia és a kulturális színvonal hasonlóságának, a jellemazonosságnak. Ezzel szemben az egyéni természet és temperamentum, akárcsak a szexualitás, épp az ellenpontozásban teljesülhet ki a házasságon belül. Egy energikus temperamentumú jobban illik egy csöndesebb természetűhöz, egy befelé forduló egyéniség jó társa az extravertált. Arra viszont ügyelni kell, hogy a különbségek ne legyenek túl ordítóak, mert akkor az ellentétek egysége helyett az egymás elleni harc lesz a kapcsolat jellemzője, a múzsák harmonikus tánca helyett a fúriák rongyriszálása, s ez bedőléssel fenyegeti a család épületének falait. Amikor a neves szociálpszichológus, családkutató Keyserling felkérte G. B. Shaw-t, hogy működjék közre a Házasságok könyve című munkájában, az ír származású angol drámaíró azzal utasította vissza a társszerzőséget, hogy házas ember épp a feleségére való tekintettel nem írhat őszintén a házasságról, aki meg nem házas, az azért, mert nem ismeri. Való igaz, Shaw műveiben a házasságoknak csak a drámáját írta meg, s nem az eposzát, hasonlóképpen Strindberghez, Ibsenhez, Pirandellóhoz, O’Neill-hez, Thornton Wilderhez, Arthur Millerhez, Tenesse Williams-hez vagy Albee-hoz. Ez már a mi nemzedékünk, s ezt a drámát örökítjük át utódainkra. Egy, a fővárosi középiskolákban végzett múlt évi felmérés szerint a 15- 18 éves tanulók 85 százaléka él csonka családban. Magyarországon folyamatosan csökken a házasságok száma, miközben nő a válásoké. Budapesten minden második gyermek házasságon kívül születik. Szomorú jövő áll e gyermekek előtt. Kéne valaki, aki felrázza a nemzőket: ne folytassátok így tovább! Nem látjátok, hogy nemcsak gyermekeiteket kínozzátok vele, hanem magatokat is? Magyarok Ukrajna szupercsapatában
