Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-07-01 / 7-8. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. július-augusztus ANISZI KÁLMÁN Elődeivel ellentétben korunk embere jellemzően nem hisz. Sem Istenben, sem másban. Az üdvözülés gondola­ta nem foglalkoztatja, a haza sorsa, a nemzet jövője iránt sok-sok honfitár­sunk teljes közömbösséget tanúsít. A kötelességérzés és a felelősségtudat aggasztóan meggyengült, a szolgálat gondolata szertefoszlóban. Kis hazánk lélekszámúnak nem elhanyagolható hányada sem tudatilag, sem érzelmileg nem tartozik a nemzethez, egyszerűen van. Nem vágyakozik egy tisztultabb, emberségesebb világba, inkább a Ka­nári szigetekre vagy Monacóba szeret­ne eljutni évente legalább egyszer. Sokkal „okosabbak” annál, sem­hogy holmi ködös (értelmiségi) áb­rándok megkísértenék őket. Ábrándo­zás helyett szívesebben ügyeskednek, spekulálnak, s ahol tudnak, csalnak. Annak legalább biztos hozadéka, haszna van. A maguknak valók nem arccal mások felé fordulva felebarát­ként élnek, hanem - saját kitűnősé­gükbe szerelmesedve - Nárcisszusz­­ként önmagukban gyönyörködnek. Miközben „hőseink” a fogyasz­tói társadalom álomképét kergetik, és nyújtott nyakkal azért gürcölnek, hogy új és még újabb státusszimbó­lumoknak feleljenek meg, észre sem veszik, hogy földre szegzett tekintetük konokul csak a tárgyi világ dolgait für­készi, és már szükségét sem érzik an­nak, hogy - fejüket felszegve - tágabb horizontok felé kémleljenek. Ezenköz­ben az idő, akarom mondani az élet telik. A fennen hirdetett, de meg nem valósult jólétért vállalt rohanás lassan romlásba viszi őket: szellemi rövidlá­tókként, érzelmileg kiüresedve, elkér­­gesedett lélekkel fogják végezni. Valamikor az embernek nemcsak Istennel, hanem nemes-nagy eszmék­kel is természetes volt magasröptűén társalogni. Szabad volt ábrándozni, tűnődni, sími, zokogni, örömujjonga­­ni... Szégyenkezés nélkül megvallani gyarlóságainkat, esendőségünket. A szolgálat, a hazaszeretet, a hősiesség, a felebarátiság - mind megannyi fon­tos erény - dicsőségszámba ment. Ma megmosolyogják vagy kiröhögik, ha valaki ilyesmikért mer lelkesülni. Újabban mintha a szerelem is rit­kábban szárnyalna: Erósz letaszítot­ta Aphroditét az Olimposzról. Szex minden pozitúrában! - manapság ez a menő. Kapunk is ízelítőt eleget az előjátékokból: utcán, parkban, jár­műveken... A látnivaló oly gazdag és változatos, hogy néha azon tűnődöm: szegény „mutatványosoknak” marad-e még kevéske energiájuk otthonra is, ha már a nyilvános tereken így kilihe­gik magukat!? Hajdan mintha könnyebben szub­­limálódtak, nemesedtek volna a vá­gyak, az érzelmek is. Olyasmit, amit - pechemre - egy verseskötetnek ne­vezett kiadványban olvastam, le nem írtak volna semmi pénzért: „Drága, te vagy a Mindenem, Ölelj! Kék szemem borostyán, Hosszú combjaim válladra Lendülnek; most hatolj belém!!! Érzem már lüktetésed, Forró láva a vágyad... Sikoltom; még, még, meghalok!!!” Térdelek; nyelvemen nedved... Csoda ez; gyönyör és halál; Neki lehet. Nekem viszont azál­tal, hogy ilyetén „élményét” leírta, és azt nyilvánosságra is hozta: oká­­dék. Abból, hogy nemi vágyunkat, kéjérzetünket a nagy nyilvánosság előtt megvalljuk, még nem lesz költemény. Szegény meggondo­latlan vallomástevő „alanyi költe­ményében” képtelen volt kitörni az esemény önköréből, beleragadt a szigorúan vett nemi aktusba. Csak­hogy két ember hálószobái dolga abszolút magánügy, s mint ilyen, nem is tarthat számot a köz érdeklő­désére. Ha közlési kényszer gyötri, ilyesmit az ember legfeljebb leg-Kétségek és bizonyosságok (2) (Magáncivódásaim művészetről, életről) meghittebb barátjával/barátnőjével közöl, azt is fővesztés terhe alatti titoktartás mellett. A pucér kéj ilye­tén „megzöngéséből” teljességgel hiányzik az érzelem és annak egek­be szárnyalása, az alacsonyabb ren­dű ösztönöknek szellemi szférákba emelése, az a nélkülözhetetlen több­let, ami az egyedit (partikulárist) az egyetemes emberi (nembeli) szint­jére emeli. Efféle malőrök régebben nem tör­ténhettek volna meg, mert a közösség az élet minden fontosabb részletén rajta tartotta a szemét, erkölcsileg szabályozva a legapróbb mozzana­tokat is. De vajon vannak-e még a szó iga­zi értelmében vett közösségek!? Hisz az is, amit társadalomnak nevezünk, lassacskán atomizált egyének amorf tömegének a képét ölti... Mintha elveszítettük volna igazi énünket! Súlyos értékválságban élünk. Ami nem is csoda. Ott, ahol a nagy többség Mammonnak hódol, nemigen nyílik mód az igaz-szép erények gyakor­lására. Új Dzsingisz kánként törünk előre „győzedelmesen”, egy buldózer érzéketlenségével. Mammon pedig úgy döntött, hogy birodalmában mindent megenged alattvalóinak. Felhágva a csúcsra, hí­veinek parancsba adta: számoljátok fel a százados értékeket, a történel­mileg kialakult normákat, szokáso­kat, rúgjatok fel minden „korlátot”. Hallgattassátok el a rend, a fegyelem és a kötelesség szószólóit, ezeket az ideákat pedig lúgozzátok ki a nemze­dékek emlékezetéből. A liberalizmus/szabadosság jegyében és „jogán” az egyén iste­nülni akar. Korlátozhatatlannak kép­zelve magát, egyaránt elvet rendet, mértéket. Csakhogy mérték híján a dolgok is elveszítik minőségüket, a rend pedig anarchiába csap át... A globalizáció kíméletlen forgató­­könyvét látja megvalósulni a jelenlegi kormányzat stabilizációs törekvései­ben Szalai Erzsébet szociológus. Szerinte ugyan bármilyen politi­kai formáció került volna kormányra, fájdalmas gazdasági intézkedéseket kellett volna meghoznia, az MSZP­­SZDSZ-csomagját mégis alkalmat­lannak látja a stabilizációs célok elérésére. Hozzánk mindig a rossz gyűrűzik be Nyugatról, sohasem a jó - mondta annak idején, a Kádár-rend­szer derekán Hofi Géza humorista. A pártvezetés ugyanis mindig a külföldi negatív tendenciákkal magyarázta az esedékes megszorításokat. Nincs tehát új a nap alatt, hiszen a mostani poszt­­kommunista elit is hasonló indokok­kal támasztja alá a brutális elvonási csomagot.- Megítélésem szerint a jelen folyamatok törvényszerűek és a globális kapitalizmus válságából adódnak. Magyarország a félperifé­rián helyezkedik el, ezért kísérleti nyúlként használhatják. A globális Ilyen ethoszból hogy szülessenek tisztító erejű, katartikus művészi al­kotások!? Az egyéniségeket, a tehetségeket a művészet terén is mindinkább maguk alá gyúrják a tehetségtelen törtetők, a feltűnési viszketegségben szenvedő hangoskodók dagadó körei. Ámula­tomra időről-időre olyan „alkotókat” látok felszínre bukkanni, akiknek meghökkentő kreációikból messze kiérezni: „Lám, én ilyesmivel is nyil­vánosság elé merek lépni!” Minden kor művészete saját korá­nak a tükre, mondják. Ez igaz ugyan, de csak ezzel a kiegészítéssel: elsősorban vagy mindenekelőtt. Mert az autentikus művészi alkotás nemcsak saját koráról regél, nem csupán annak a komák az emberéhez szól, amelyben keletkezett, nem pusztán annak a művészi kifeje­ződése. A saját korára utaló elemek, eszmei üzenet mellett tartalmaznia kell valamit az egyetemes emberiből is.„íróban alkusz, aki csak az időszerűt tanítja; s ártatlan álmodozó, aki csupán az időtlent. Foglalkozást űznek ezek: az alkusz jövedelmezőt s az álmodozó kilátástalant. Mennyire más az igazi szellem, ki a hivatás ritka ruhájában küszködik, hogy valamiképpen egység­be foglalhassa az időszerű felismerést és az időtlen eszmét!” (Tamási Áron: Gondolatok hazatérés idején) Minden kor művészete saját ko­rának kifejezője, tükre. A mi korunk pedig kifejezetten durva, erőszakos. De szabad-e ebből arra következtetni, hogy a művészetben heroizálni kell az erőszakot? Merthogy a mű csakis így lesz korhű és kifejező. Az erőszak és a parttalanná da­gadó ocsmányságok helyett nem in­kább a humánumnak, a szívjóságnak, egyszóval az erkölcsi jónak kellene minden lehetséges módon érvényt szerezni a műalkotásokban? Függet­lenül attól, hogy milyen művészeti árgól vagy műfajról van szó. tőke rajtunk és sorstársainkon kísér­letezi ki mindazt, amit a mélyebb demokratikus hagyományú cent­rumországokban ma még nem mer kipróbálni. Térségünkben viszont sajátos történelmi örökségünkből adódóan gyenge a civil társadalom, a szakszervezetek erőtlenek, és geo­­hatalmi helyzetünkből, valamint a nemzetközi piacnak való nagyfokú kiszolgáltatottságunkból követke­zően maga a politikai elit is gyenge a globális tőke mindent maga alá gyűrő, ellentmondást nem ismerő logikájával szemben.-Azért ez még nem lehet elégséges ok arra, hogy a regnáló kormányzat egészen egyszerűen megfelejtkez­zen választási ígéreteiről, sőt hom­lokegyenest az ellenkezőjét hirdesse meg ismét kormányra kerülve.- Mondjon nekem egy kormányt, amelyik betartja a választási ígérete­it! A szovjet birodalom összeomlása után ellensúly nélkül maradó globális tőke nyomásának következtében a ha­talomra kerülő pártok rendre megsze-A művésznek nem az a feladata, hogy gépiesen másolja a valóságot. A művekben mindenekelőtt és fölött az emberben lakozó és a világban fellelhető ethoszt kell érvényre jut­tatni, érzékelhetővé tenni a befogadó számára. A művészet nem pusztán azt ábrázolja, fejezi ki, jeleníti meg, tükrözi, ami van, hanem - az alkotó lelkén átszűrve - azt is, amilyennek az életnek lennie kell(ene). Ahogy a költő írta: „az igazat mondd, ne csak a valódit!” A valóságot, de úgy, hogy abban benne legyen annak égi mása is. A költő, a művész „hazugsága” a legigazabb igazmondás. Csakhogy az ilyesmi nem szo­kott kasszasikerrel járni. Viszont az erőszak kelendő portéka. Nálunk is. Fölöttébb nehéz feladatra vállalkozna az, aki arról igyekezne hallgatóságát meggyőzni, hogy az amerikai filmek zöme - kasszasikerük más nációbeli producereket is megfertőzött - nem erkölcs- és társadalomromboló, ha­nem erkölcsnemesítő, közösségneve­lő, társadalomépítő. Horribile dictu! még a gyermekfilmek legtöbbjében is az erőszak dominál. Vajon milyen lelkületű polgárai lesznek a holnap magyar társadalmának az erőszakot heroizáló amerikai filmek emlőin ne­velkedett mai gyermekek? Készséggel elismerem, agyon­gépesített világunk rohanó és zajos. De hogyan fogadjam el azt az alkotói attitűdöt, amely arra való hivatkozás­sal, hogy amilyen a világ, olyanná kell lennünk nekünk is, feláldozza a zene oltárán annak lelkét, a dallamot? Hadd idézzem Vikár Béla zenetudós, népdalgyűjtő szavait: „Ami a virágnál az illat, az a dalnál a dallam.” Hogy érezzem a magaménak azt az alkotói „krédót”, amely utcazaj­jal, dübörgésekkel, vagyis nem zenei elemekkel helyettesíti a dallamot, és valamilyen álprimitivizmus jegyében kreál magának „megtartó” gyöke­gik szociális ígéreteiket. Emlékezzen vissza: Magyarországon Medgyessy Péter volt az egyetlen miniszterel­nök a politikai rendszerváltás óta, aki kísérletet tett ígéretei beváltására. A forint elleni spekulációs támadás képében a nemzetközi tőke nem sok­kal később meg is buktatta.- Az emberek szerint azonban nem mindegy, hogy legalább hasonlítanak­­e a programpontok a választási ígére­tekhez vagy éppen az ellenkezőjével rukkol elő a kormányzat.- Orbán Viktor kormánya is neoli­berális gazdaságpolitikát folytatott há­rom évig. Miközben arról beszéltek, hogy a hazai vállalkozókat akarják felhozni és a magyar polgárokat támo­gatják, ömlött az országba a külföldi tőke, többek között azért, mert az ál­lami újraelosztáson keresztül akkor is folyamatos erőforrás-átcsoportosítás történt a hazai szektorból a külföldi szektor felé. Ez azonban nem annyira a politikai elitek morálját, mint inkább gyengeségét mutatja. (Magyar Nemzet) reket, hazudik múltat a korszerűség jegyében? Aknázzuk ki a hangszerek összes technikai lehetőségét - hirdetik fennen e gyakorlat hívei -, agyaljunk ki sosem-volt dolgokat, teremtsünk vadonatúj, sajátosan „mai” hangzá­sokat - így cselekedve vitathatatla­nul „eredetiek” leszünk. Hogy a csupa külsőlegekből összetákolt munkák az ég egy adta világon nem hordoznak semmi eszmeit-emberit, és csak a fü­lekig jutnak el, de a lelkeket meg nem érintik, az őket nem zavarja. Szomorú igazság, hogy a művé­szet terén sok a szerencsevadász, a szellemi szédelgő, akiknek se hitük, se jövőképük, se motiváltságuk az alkotásra nincs! Hogy lehetne hát mondani-, üzennivalójuk!? Pedig a műalkotásnak, a versnek, annak a bi­zonyos „cifra szolgának” mégis csak az adja meg a jogot a létezéshez, hogy hordoz-e valamilyen holnapba ívelő üzenetet. Ha a világ durva, erőszakos, mint ahogy valóban az, akkor szolgálha­tom-e az élet szentségét azáltal, hogy véres lepedőket meg húscafatokat állítok ki festmények vagy szobrok gyanánt!?... A képzőművészetek, jelesül a fes­tészet (kivéve a nonfiguratív irány­zatait) elsősorban ábrázoló és csak másodsorban kifejező művészet. Nem tagadva az „itt és mást!” jogát ahhoz, hogy az alkotó új hangon, szokatlan „hangszereléssel” szóljon hozzánk, megvallom, tőlem meglehetősen ide­gen az olyan „hitvallás”, amely azt hirdeti, hogy a festő, általában a kép­zőművész ne ábrázoljon, csak utaljon, sejtessen, vagy tán még azt se. Nem esek „transzba”, ha hegyek, puszták, fény és árnyék, emberek és jelenségek - az élet helyett csupán színes vona­lakkal, egyenesekkel meg görbékkel találkozom a táblaképeken. Akkor sem, ha ilyenszerű sugallatokat látok „objektiválódni”: vigyél fel a vászonra ilyen-amolyan színes foltokat; nevezd el azokat Honvágynak, Holdraszállás­­nak vagy Lepényhalnak, mindegy. A néző befogadó úgy is „elhiszi” szán­dékod, hisz ő, végül is, azt látja, érzi bele a képbe, amit te belészuggerálsz. És ha mégse!? Istenem!... Akkor a be­fogadó még nem nőtt fel a követelmé­nyek, a kor színvonalára. Hogy a művészetet szomjazok milliói tisztító katarzis helyett oly sokszor elképednek, megborzong­nak, hüledeznek vagy iszonyodnak?... Majdcsak hozzászoknak! Sokk, sokk, sokk! - minden formában és minden mennyiségben! így lássatok! így hall­jatok! így érezzétek! így gondolkoz­zatok! Mert ez a jövő. Minden egyéb merő anakronizmus. így volna, valóban? Aligha. Az ember természete korántsem válto­zik olyan gyorsan, mint a külső világ formái, jelenségei. Szókratész vagy Seneca lényegében ugyanúgy éreztek és gondolkoztak, mint mi, mai ma­radékok. A változásoknak, változtatásoknak az irány mellett inherens, azaz a dol­gok természetéből fakadó saját üte­mük, sebességük - dialektikájuk van. A művészet nem a spekulációk, kiagyalások világa. Itt a tehetség mellett az elhivatottság, a művészet szentsége előtti alázat (nem a meg­alázkodás!), a szolgálat erkölcsisége nélkülözhetetlenek. Az igazi alkotó mélyen hisz (hinnie kell!) abban, ami nagyszerűt képvisel. Idegen tőle az alkusz-szellem. Nem gondolom, hogy tartalmas művek helyett az írónak újabban „szövegeket” kell(ene) írnia. Hogy az érvényes üzeneteket hordozó művek fölött végérvényesen és visszavonha­tatlanul eljárt volna az idő. Aki azt hiszi, hogy az alkotás gyötrelmes-szép világában „attrak­ciókkal”, trükkökkel, miegyebekkel is révbe lehet jutni, azon, ha megéri, előbb vagy utóbb, megjelennek a holt­­vágány-szindróma tünetei. De ki-ki magára vessen! A többit majd csak kiforogja az idő! Budapesten, a II. kerületben Budán, a XII. kerületben, fő útvonalon, buszmegállóhoz, a Szabadság-hegyen, Nagyréthez közel, 2293 m2-es telken, 2 szintes 666 m2-es telken, ház úszómedencével, 3 szintes ház eladó. nagy teraszokkal eladó, 2 nappali + 3 háló + garázs. vagy kiadó, erdő mellett, Irányár: csendes helyen. 45 millió Ft, Tel: 361-274-5585 173.000 Euro Mobil: 36 1 30 603 1946 Milyen nehéz a tőkesúly? Vásároljunk magyar termékeket!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom