Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-04-01 / 4. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2006. április Röntgen-kép egy trójai falóról (folytatás az 1■ oldalról) A veszély fennáll, és nem csupán el­méleti szinten. Ehhez képest a Herder féle vagy akár a Vörösmarty által meg­idézett nemzethalál-vízió egyáltalán nem fantazmagória, túlzás. Pedig ak­kor, az ő idejükben még nem volt tria­noni diktátum - sőt, Magyarország eu­rópai középhatalmi pozíciója a levert szabadságharc és Arad szörnyűsége után sem rendült meg -, hat és félmil­lió lehetséges lélek ab ovo abortálása. Sem gulág, Recsk, kitelepítés, egyház­üldözés, kíméletlen és hosszantartó po­litikai diszkrimináció. Magam 1946-ban születtem, két év­vel az irgalmatlan ultrabal kommunista hatalomátvétel előtt, de mindmáig nem tudom, melyek azok a meghatározó, mindmáig felemlegetett „baloldali érté­kek”. A proletárdiktatúra alatt, az orosz tankok árnyékában néhány száz léggyö­kerű ember tartotta rettegésben a ma­gyarság nagy tömegeit, dúlta fel a ma­gyar közigazgatást, bevezette az ateiz­must, s ahol csak lehetett az orosz min­tát, amely végül is csak megbukott. Ám az elmúlt negyven év is kevés volt arra, hogy valaki megkérdezze, mik is voltak az úgymond baloldali ér­tékek, amelyek birtoklása megtámo­gathatja, úgy is mint történelmi gya­korlat, a baloldal nevében fellépőket, akik most éppen a multinacionális ka­pitalista vállalatok kiszolgálói. Szegénypártiságból elégtelen. Festik magukat. A mostani jogfolytonosok szociáldemokratának hirdetik magukat, mit sem törődve azzal, hogy elődeik a szocdem pártot, mint a társadalmi igaz­ságosságot hitelesen képviselő, a való­ságos baloldaliságot megtestesítő, a munkástömegekre nagy hatást gyakorló alakulatot kiiktatták, erőszakosan beol­vasztották az MKP-be. Vagyis Szaka­­sits és Marosán árulásának „felhaszná­lásával” kiirtották úgy is, mint potenci­ális „konkurenciát”, az igazi szocdem pártot, „operett-szervezetekké” züllesz­­tették a szakszervezeteket. A védernyő megszűntetve, a pa­rasztság kiszolgáltatva, a történelmi középosztály likvidálva. Én egyetlen baloldali értékre emlékszem, azt is könyvekből tanultuk, hogy Kun Béláék alatt ingyen lehetett a Margitszigetre kirándulni. Ennél többet nemigen tud felmutatni senki. Illetve csak az, aki vöröskatona volt, partizán vagy üldö­zött zsidó; ezek jóvátételt, emlékmű­vet, jelet kaptak. A gulágosok, Don-kanyarosok, recs­kiek, hortobágyi kitelepítettek, elítéltek, ’56-osok, mindmáig valójában semmit sem. Mindebből következik a kérdés: ho­gyan lehet valóban a magyarság kétpó­lusú, hogyan oszthatják jobb és balra, sőt, még szélsőjobbra is, mint Grósz Károly tette, mely utóbbi frazeológiát majd később Antal is használja. Öngyilkos módon és a ’90-es évek viszonyai közt hamisan is. Miért? Mert a magyarságot negyven éven át mesterségesen és min­denféle gazdasági manipulációval „leké­sették” a saját történelméről. Akkor ho­gyan lehetett, lehet az ebből a késede­lemből fakadó jogos radikalizmusát, élet­ösztönét negyven év ultrabal diktatúra után, arról elfeledkezve, nacionalizmus­nak, szélsőjobboldalinak, antiszemitiz­musnak minősíteni s ezáltal erkölcsi rá­diuszát az országra uszuló liberális saj­tón át a minimumra csökkenteni? Kik a felelősek ezért? Mi folyik itt a magyar nép kirekesztésével, mind­máig büntetlenül? És ami a legfonto­sabb: mit kapnak mindezért cserébe? Erkölcsi megigazulást, megerősödött hovatartozás-érzést, köldökzsinór meg­erősítést? Nem. Pusztán pénzt. Soros óta külö­nösen. Egyre nehezebben tudnak az er­kölcsi, anyagi zsaroláshoz eszmei alapot teremteni. Valószínű, a világ minden más pontján ez lejárt, pestiesen szólva: kifújt. Csak itt, a Kárpát-medence zugában nem, ahol az írástudók egy csökött er­­kölcsiségű része még hajlandó részt vál­lalni a magyarság kollektív bűnösségé­nek hirdetésében. Ezek jó része már Né­metországból, az Endlösung kitalálóinak hazájából üzen, fenyeget, és minden po­litikai befolyását latba veti, hogy felmu­tassa „bűnbakságunk” a zsidókérdés kap­csán, és, hogy a Benes-i vádpontok is ér­vényben maradjanak. Úgy vélem, Magyarországot zsarol­ták, zsarolják és zsarolni fogják, mind­addig, amíg meg nem igazul. Amíg a saját értelmiségének eltévelyedő, nem­zeti identitását föladó része meg nem leli jobbik, romlatlanabb énjét, észhez nem tér, be nem látja, hogy talmi cé­lokért rövid távra alkalmazzák. Csak ad­dig, mert más értelemben valóban ér­dektelen, „a mór megtette kötelességét, a mór mehet”. Abból a pénzből, amit most kaptak „ezek a fiúk”, az unokáik sem fognak látni semmit. Kezdhetik elöl­ről, mert úgymond egyetemes európai író ezen az áron nem válik egyikőjükből sem, de már magyar se. A bűneik vi­szont elévülhetetlenek. Az Aczél György fémjelezte három T bevezetése és gyakorlása az 1956 utáni „munkáshatalom” terméke volt. A szel­lemi élet képviselőinek kategorizálását jelentette, megszűrését a másként gon­dolkodók - akkoriban ez a szó más tar­talmat hordozott - ellehetetlenítését. Ta­gadjuk, tűrjük, támogatjuk. Magáért be­szél, majd a nyolcvanas évek derekától egyre jobban kirajzolódik egy újhitű kri­tikusi réteg jelenléte, amely már valami tudás birtokában elkezdi Európa felé ki­építeni azt a néhány emberből álló „iro­dalmi elitet”, amelyet aztán a magyarság nevében, nem egészen magyar attitűddel futtatnak odakint. Ezek műveikben, ha­bitusukban nemigen vállaltak közösséget a magyarság meghatározó történelmi problémáival, nemigen képviselték azt, viszont kártékony nyegleséggel, félreve­zetőén kialakítottak a magyarságról egy hamis, vállalhatatlan képet, amelynek alig van köze a magyarsághoz. Mindez a mai napig tart, tizenöt évvel a „rendszerváltás” után. Ennyiben hagyni, öngyilkosság. Mégis, hogy így történhe­tett, pontosabban, hogy maradhatott azért az első magyar „köztársasági kormány” szintén felelős. Mindazért, ami a festett díszletek mögött folyt, folyhatott, miköz­ben a magyar nép, mint minden hosszú­távon elnyomott „népesség” örvendett az orosz csapatok kivonulásán, azt hitte ez a szabadság ideje. Akkor még nem fogta föl, inkább a mákonyé. És míg tartott az eufória, az ’56-os jelmondat: „ruszkik haza” reinkarnáci­ója, a kulisszák mögött a mélyben - ugyan zsarolás hatására - de eldöntetett: egy percig sem leszünk szuverének, se gazdaságilag se szellemiségünkben., Át­lobbiztak” minket az amerikai tőkeérde­keltségű világba, megvoltak hozzá a megfelelő emberek, merthogy nem néz­tek a körmükre. Átmenthették magukat, iszonyatos nemzetellenes bűnök elköve­tésével, korrupciós „privatizációval” a há­tuk mögött mindent megtehettek, Antall kormánya hagyta, hogy az előző rezsi­­mek dúvadjai szabadon csörtessenek a vetésben. Utóbb kiderült: nem igaz, hogy csak a .karvalytőkét” lehetett választani. Például Japán is, természetesen a maga tőkekiviteli érdekeit szem előtt tartva, de jóval előnyösebb feltételekkel szívesen kihúzta volna az országot a kátyúból, amelybe Antallékat az amerikai modell uzsorásai belekényszerítették. Milyen rendszerváltás az, ahol a volt kommunista párttitkár elvtársak a nemzeti vagyon felett, mint gyárigazgató „urak” diszponálhattak? Eközben a média-vilá­gában is megtörtént a teljes monopolizá­­lás. A jelentős, nagy hatósugarú médiu­mok kilencvenöt százaléka a liberális ér­dekrendszerek totális kiszolgálója lett, és mind a mai napig cudarul bánik mindaz­zal, ami nemzeti. Legyen az szellemi vagy gazdasági kezdeményezés. Abszurdum, ám az első kormányzat, ahogy magát ne­vezte .kamikaze kormányzat” mindezt el­tűrte, sőt Már az sem igaz, bár eleve meg­hirdette bénaságát, hogy azzá kellett hogy váljék. Nem tett semmit vagy csak igen keveset, azért hogy ez a helyzet ne csődtö­meggé alakuljon. Nem mert, és nem is tu­dott olyanokat megszólítani, legyenek azok gazdasági, vagy értelmiségi szakem­berek, akik a magyarság valóságos érde­keit nemcsak, hogy megértik, látják, de hi­telesen, erkölcsi súllyal képviselni is ké­pesek. Nem tehette, mert éppen az általa elburjánozni engedett, globalista, másság­­súlykoló balliberális, antiszemitázó, naci­­onalizmusozó média túlsúly rögvest hisz­tériában tört ki, foluszult, gyomorforgató stílusban mozgósítva Európa ha­sonszőrűit. Ráadásul, és ez politikai bak­lövésnek bizonyult, máig nyögjük, hogy Antall elfogadta, pontosabban újra hasz­nálatossá tette a szélsőjobb fogalmát, gon­dolván, tán így könnyebb kormányozni, és elhatárolódni, attól, ami egyszerűen csak történelmi szükségszerűség keltette radikalizmus. így aztán egy magyar vál­lalkozáshoz éppen csak a magyar nem­zeti elkötelezettségű értelmiséget nem tudta hatékonyan megszólítani, bevonni az építő munkába. Mert minden okos, jogos - tán ép­pen azért - nemzeti törekvést, elgondo­lást, kritikát szélsőjobboldali megnyilvá­nulásnak minősíthetett a hangadó sajtó. És ez abszurdum! Egy olyan ország­ban kivált, ahol ’47-től 1989-ig balol­dali terror működött! Miért nem attól féltek, félnek, hogy visszajön? Megle­het, mert lényegét tekintve el se ment? Ez a szerencsétlen, és tegyük hozzá, évtizedek óta már történelmietlen fraze­ológia csupán a Grósz Károly-féle orcát­­lanságot erősítette, sulykolta tovább, aki a sportcsamoki beszédében a fehér ter­ror rémképével fenyegetett, nagyvona­lúan elfeledkezve a vörös terror több mint negyven éven át tartó nemzetpusz­tító működéséről. A csapdát az Orbán kormány is megörökölte. A nemzeti ér­telmiséget „nem hozta helyzetbe”. Sőt, mint utóbb kiderült, halva született ötlet­nek bizonyult az úgynevezett baloldali, - merthogy szerintük jobboldali nincs, amit feltételezni is politikai bomírtság volt - a Kádárék alatt kompromittálódott zsurnaliszták, média-személyiségek anyagi, erkölcsi megnyerése, pozícióban hagyása. Az első adandó alkalommal árulókká váltak, s ez visszaütött. Nem először, és félek, nem is utoljára. Ám tagadhatatlan, történt valami, ami va­lóban túllépett az Antall-i gesztuson, ne­vezetesen, hogy 15 millió magyar minisz­terelnökének vallotta magát Kapott is érte a fejére, ami egy Trianon-trancsírozta or­szágban - ezt a „békét” a világ is elismer­ten igazságtalannak tartotta, Mitterand el­nök bocsánatot is kért érte - elképesztő és megengedhetetlen, ám gyáván behúz­tuk a nyakunkat, mint mostanában is annyiszor. Arról nem is beszélve, hogy mindeközben a történelem kerekét maka­csul visszaforgatva - kényszerítve? -, An­­tallék még újra is szentesítették például az ukrán szerződéssel Trianont, miközben szétesett már a FÁK, Csehszlovákia és a Tito féle Jugoszlávia. Orbánék, nagyon helyesen, egy új tí­pusú nemzetiségpolitikát hirdettek meg a kettős állampolgárság, Erdélyben az autonómia felkarolásával. Ezért nehezen érthető mostani feltétel nélküli szavazá­suk Románia EU-felvételével kapcsolat­ban, ennyire idealisták, politikailag nai­vak nem lehetnek. Úgy tűnik, 2004 de­cember 5-ből sem tanultak. Mégis, mit gondolnak, kikkel állnak szemben? Természetesen, én alaptenden­ciákról beszélek, nem a különböző kor­mányok működésének elemzése a feladat, hanem a figyelem-felhívás a tanulságok levonására. Mert kétségtelen, a Széchenyi­­terv, az ifjúsággal és a családokkal kap­csolatos okos intézkedést az idő „nagy­­politikailag” is igazolta, értékadó módon, felmutatva, hogy így is lehet, lehetne. De kivel, kikkel? Ezzel az értelmiség­gel? Örökké hátráló, meghunyászkodó kritikusi gárdával - tisztelet a kevés kivé­telnek -, amely hagyta magát elnyomni, legyűrni, és nem tudta, akarta európai ér­vényességgel felmutatni a magyar értéke­ket? Mindig csak utána kullogott valami­nek, valakiknek, akik egészen más képet festettek a magyarságról, melyhez alig volt, van, lesz közük. Micsoda rettenetes és megalázó má­­sodhegedűsség! Aczél termését Soros ta­karította be, pontosabban: teljesítette ki. Nem csupán azzal a primitív érvényesség­gel, hogy megosztotta az értelmiséget, amely 1956-ig sőt, 1989-ig, az állítólagos hogyan továbbig az alapkérdésekben vi­szonylag egységes volt, és tudta hol a he­lye. Most egy részük módosított ezen, je­lezve, ott a helye, ahol a haszna s ez a rosszul értelmezett globalizáció szolgálata. Nyersen arról van szó, hogy Sorosék ezeknek adták a pénzt, ami mellé igen si­lány vitamintartalmú ideológiát voltak csak képesek felszolgálni. A maradék „nemzeti őrülteknek" a nemzeti jussból maradt az egzisztenciális szegénység és a több, mint ezer éves gazdag eszme, mely­nek szolgálata iszonyatos velőfacsarással, önellehetetlenítéssel, hogy ne mondjam, egyfajta mártíromsággal jár. Még most is- vagy most igazán? - a harmadik évez­red hajnalán, mely hajnal, a jelek szerint, a magyarság zöme számára maga a sötét éjfél. Némely rossz nosztalgikusokban ennél - már hogy kimentek a tankok, be­jöttek a bankok, de még milyen bankok!- állapotnál maga az Auróra is jobb volt, ha az aura nem is. Bár Churchilltől tudjuk, a legjobb diktatúránál még a legrosszabb demok­rácia is jobb. Ennél már csak egy rosszabb van, amiről ama miniszterel­nöknek, aki anno dacumál, a béketárgya­lásokon Teleki gróf miniszterelnök úrnak külön széket akart volna biztosítani - ez valahogy elmaradt - fogalma sem lehe­tett. Már csak neveltetése okán sem tud­hatta, hogy egy, a demokrácia minden formai kellékét felhasználó diktatúra - ez van ma Magyarországon - nagyságren­dekkel rosszabb, minden elképzelhető rossznál. Mert ez a nemzeti távlattalan­­ság hosszú, hosszú évtizedekre bebeto­nozó „melegágya”. Akár a kommuniz­mus alatt, nemzedékek sorát, vagyis az alkotó, nemzetépítő energiát fecsérli el, sőt, ami ennél tragikusabb, rekeszti ki az ország és a saját sorsának alakításából. És itt térek vissza Aczélékhoz, akik egy ismert történelmi szakaszban - erre esett például az illyési magatartás táma­dása - el akarták hitetni a nemzettel és a világgal, hogy nálunk most már kialakult egy történelmi távlatokban gondolkodni tudó, a szuverén magyarságot, valóságos magyar érdekeket képviselő politikusi gárda, amely elvégzi mindazon teendőket sorskérdéseink megoldásával kapcsolat­ban, amely kérdések megválaszolása pél­dául a magyar irodalom több mint nyolc évszázados„fősodrának” közreműködése nélkül elképzelhetetlen volt. Ki akarták ik­tatni, ebbe nyilván ’ 56 tapasztalatai is bele­játszottak, a gyökereiket vállaló, nyelvü­ket magas szinten művelő, szétszakíttatá­­sunkkal és a hamis proletár nemzetközi­séggel egyet nem értő írástudókat. Mint tudjuk, Kádárék alatt nem nőtt fel ilyen politikusi gárda. Ám azok, akik mégis ki­magasodtak, mint például úgy hamaijá­­ban említve, Pozsgay Imre, Bíró Zoltán, Szűrös Mátyás, azokat kigolyózták, elle­hetetlenítették. Vagyis a történelmi, politikai helyzet bebizonyította: nemzeti gondolkodású ér­telmiség nélkül Magyarországon soha nem lesz kibontakozás, mind gazdasági, mind erkölcsi létünket tekintve ebek har­­mincadjára kerülünk. De talán már nem is mi vagyunk a cél, hanem az unokáink, vagy azok a meg sem születettek, akik ha világra jönnének, rögvest másfél millió fo­rint adósságterhet „örökölnének”. Ahogy elnézem a dolgokat, félek, tartást, okos, de szívós ellenállást vagy legalább az arra való hajlamot, nemigen. De ebben megbocsáthatatlanul vétke­sek vagyunk mi is, illetve az a „rendszer­­váltás”, amely így vagy úgy, erre hivat­kozással vagy éppen nem hivatkozással le­hetővé tette, akár a Soros nevével jelle­mezhető „tőkekarakter” dúvadkodását a magyar szellemi életben. Hozzájárult ki­zárólagosságához, ezzel szentesítve a megosztást, a nemzeti oldal végletes és készakart elszegényesítését. Minden, úgy­mond nemzetidegen, globális „érték”, ter­mészetellenes másság felértékelését, az­az a nemzeti megtartó gondolat elsorvasz­tását, amely napjainkban is javában tart. A Csoóri Sándor elleni „puccs” jelezte az új időszámítást: végképp lejárt, leg­alábbis a kiagyalók szerint, az az idő, amely Magyarországon a magyarság ér­dekeit szem előtt tartó erkölcs nevében be­folyásolhatta mind az országlakosok, mind a politikusok lelkiismeretét, gondol­kodásmódját. Például, azt a régebbi, már­­már „idillinek” tekinthető állapotot, mi­kor olyan nagyszerű költők, mint akár Vas István vagy Szabó Lőrinc egykénk bár­miféle megkülönböztetés nélkül beolvas­hatta legújabb versét Illyésnek a telefonba, mert kíváncsi volt az írófejedelem véle­ményére. Ám az is igaz - kimondatlanul ugyan -, de az illyési megítélést nem ki­zárólag szakmailag kérték, hanem egyféle erkölcsi jóváhagyásként is. A hatalom a feje tetejére állhatott, a Dőlt vitorla írója által megfogalmazott „szekérelmélet”, az értelmiség, mint negyedik kerék szere­péről több, mint igaz volt: az egyetlen ra­cionalitás a túlélés érdekében. Ehhez az ősi, hatalmi ághoz” nyúltak hozzá azzal, hogy, kilóra megvették”, te­hették, az értelmiség egy részét, ám a po­litikusi gárda, az úgynevezett politikai elit, meggyőződését, kvalitásait tekintve nem­igen változott az „átkosbeli” színvonalhoz képest. A legvidámabb barakk mostanra végleg elszomorodott. A TV közvetíté­sekből is látható, de mindennapi tapasz­talataink kivált meggyőznek arról, hogy ezek zöme valóban megélhetési politikus. Működésük számomra visszataszítóbb, mint a megélhetési bűnözőké. De most már, az elmúlt tizenöt év „eredménye­ként”, semmivé lett, pontosabban mega­lázó módon leértékelődött a műveik az e mai korcsmán átlátó, már a nyelve miatt is nemzeti elkötelezettségű értelmiség el­lenőrző, meghatározó, akár felelősségéb­resztő szerepe, de úgy is, mint új politikai gondolatok, megközelítések ihletője. S eb­ben a polgári kormányok legalább annyira bűnösek. „Kispados”, nem engedik pá­lyára, vagy ha igen, csak labda nélkül ütö­­gethet, mint ama híres Antonioni filmben, nincs megszólítva az értelmiség azon ré­sze, amely egy öngyilkos, tehát ez eset­ben történelmileg is buta koncepció érvé­nyesülését megakadályozhatná. Körülöttünk mindenki ébred, megvi­­lágosul, rájön erre a kizárólag a nemze­tek fölötti nagytőke érdekeit szolgáló vi­lágszélhámosságra. Különösen kis lélek­számú nemzetek művészei nem tűrhetik sunyin, tunyán és bénán népük belepor­­ladását, porlasztását a semmibe. Mert ép­pen ezek a „kishazák” adnak értelmet, tar­talmat a horror vacuinak. Némi túlzással, a Teremtésnek, a Teremtés sokszínűségé­nek, a változatosságnak, amely, mint tud­juk, egy előttünk kihalt nép, a latinok jó­voltából, hogy gyönyörködtet. Bár nem ártana, akár az ő példájuk okán, hogy el is gondolkodtatna. S ha már a Teremtés­nél, a Nagyisten szándékánál tartunk, vé­gül is tudomásul kell, kellene vennünk, az erkölcsi kötelezettséggel járó tényt, hogy mégiscsak Mária országa vagyunk, amelyben, megengedhetetlen, egyebek mellett, hogy a kereszténység védelme el­marasztaló billognak minősülhessen. Ez abszurdum. Ne szépítsük, most itt tartunk. Itt meg­rekedtünk, veszteglünk. Halálos csapda. Az új ezredév hajnalán vallási köntösben gazdasági-politikai háború? És megint ép­pen ellenünk? Igen. Ráadásul egyoldalú és gálád. Galádságában nekem a nyolc­van éve tartó folyamatos Trianont idézi. És álnok, mert e békesség álarcában foly­tatott háború, hadüzenet nélküli. Persze, üzenet van, de az nem a Jó Hír. Nem evangélium. Itt, és meggyő­ződésem, hogy már csak itt, valakik va­lamiért az új idő és lélektani időszámí­tás Krisztus által meghirdetett, az „em­beribb embert” - az Isten halálát kijelentő Nietzsche értelmezésében is akár-mél­tóan képviselt új erkölcsi igényű elvárást akarják semmissé tenni. Sajnos nem va­lami megkövesedett ortodoxia, hanem az uzsoraprofit nevében. Szolgái „újrater­meléséért” ez túl nagy ár. A Mediciek nem, de ezek a szocialista-kapitalista par­­venük már herék. Hozzájuk képest be­csületesebb, sőt eszmei értelemben ha­ladóbb is volt az a rőfös például, aki a múlt századelőn cipőfűzővel kereskedett. Bár milliárdossá vált, mégis megmaradt fájóan emberi közelségben, hiszen mind a mai napig általános és betartandó tör­vény, hogy a börtönökben a nadrágszíj mellett - amelynek rendszeres szűkítése a „szociálisan érzékeny” kormány gazda­sági irányvonala nálunk, és nem mond­hatom, hogy derék dolog - a cipőfűzőt is elveszik. Mint az önrendelkezés, ilyen értelemben a szabadság utolsó lehetősé­gét minden lábbal bíró emberfiától. A szárnyakról most ne beszéljünk, a társadalmak nem erre vannak beren­dezkedve. De még a mitikus állatokéi sem. Szegény Pegazus. Nem lehetetlen, az eke előtt könnyebb. Főként, ha ma­rad magyar föld. Hamlet óta tudom, Dá­niában marad. Van is világirodalma. De nem akarok silány mód játszódni, sem norvég vagy svéd megszállásról „kon­­verzálni”. Amennyiben Hamlet a szellemi au­tonómia megszólaltatója, szemben a te­­átrálisan feltartott koponyával, és ilyen­kor az emberszabású majmok kímélje­nek, „bocs, Darwin”, akkor persze, min­dez töredék. Sőt, azt is tudom, per­zsaszőnyeget örököltünk, mert Pilinszky­­nek mélységesen igaza van abban, hogy a történelem átvérző szövet. (Mindeköz­ben az egészségügy rendületlenül tovább rothad.) Tudom, hogy minden Egész el­törött. Ez is töredék. De nem aranykori...

Next

/
Oldalképek
Tartalom