Nyugati Magyarság, 2006 (23. évfolyam, 2-11. szám)

2006-04-01 / 4. szám

4. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2006. április

Röntgen-kép egy trójai falóról

(folytatás az 1■ oldalról)

A veszély fennáll, és nem csupán elméleti szinten. Ehhez képest a Herder féle vagy akár a Vörösmarty által megidézett nemzethalál-vízió egyáltalán nem fantazmagória, túlzás. Pedig akkor, az ő idejükben még nem volt trianoni diktátum - sőt, Magyarország európai középhatalmi pozíciója a levert szabadságharc és Arad szörnyűsége után sem rendült meg -, hat és félmillió lehetséges lélek ab ovo abortálása. Sem gulág, Recsk, kitelepítés, egyházüldözés, kíméletlen és hosszantartó politikai diszkrimináció.

Magam 1946-ban születtem, két évvel az irgalmatlan ultrabal kommunista hatalomátvétel előtt, de mindmáig nem tudom, melyek azok a meghatározó, mindmáig felemlegetett „baloldali értékek”. A proletárdiktatúra alatt, az orosz tankok árnyékában néhány száz léggyökerű ember tartotta rettegésben a magyarság nagy tömegeit, dúlta fel a magyar közigazgatást, bevezette az ateizmust, s ahol csak lehetett az orosz mintát, amely végül is csak megbukott.

Ám az elmúlt negyven év is kevés volt arra, hogy valaki megkérdezze, mik is voltak az úgymond baloldali értékek, amelyek birtoklása megtámogathatja, úgy is mint történelmi gyakorlat, a baloldal nevében fellépőket, akik most éppen a multinacionális kapitalista vállalatok kiszolgálói.

Szegénypártiságból elégtelen. Festik magukat. A mostani jogfolytonosok szociáldemokratának hirdetik magukat, mit sem törődve azzal, hogy elődeik a szocdem pártot, mint a társadalmi igazságosságot hitelesen képviselő, a valóságos baloldaliságot megtestesítő, a munkástömegekre nagy hatást gyakorló alakulatot kiiktatták, erőszakosan beolvasztották az MKP-be. Vagyis Szakasits és Marosán árulásának „felhasználásával” kiirtották úgy is, mint potenciális „konkurenciát”, az igazi szocdem pártot, „operett-szervezetekké” züllesztették a szakszervezeteket.

A védernyő megszűntetve, a parasztság kiszolgáltatva, a történelmi középosztály likvidálva. Én egyetlen baloldali értékre emlékszem, azt is könyvekből tanultuk, hogy Kun Béláék alatt ingyen lehetett a Margitszigetre kirándulni. Ennél többet nemigen tud felmutatni senki. Illetve csak az, aki vöröskatona volt, partizán vagy üldözött zsidó; ezek jóvátételt, emlékművet, jelet kaptak.

A gulágosok, Don-kanyarosok, recskiek, hortobágyi kitelepítettek, elítéltek, ’56-osok, mindmáig valójában semmit sem. Mindebből következik a kérdés: hogyan lehet valóban a magyarság kétpólusú, hogyan oszthatják jobb és balra, sőt, még szélsőjobbra is, mint Grósz Károly tette, mely utóbbi frazeológiát majd később Antal is használja. Öngyilkos módon és a ’90-es évek viszonyai közt hamisan is. Miért? Mert a magyarságot negyven éven át mesterségesen és mindenféle gazdasági manipulációval „lekésették” a saját történelméről. Akkor hogyan lehetett, lehet az ebből a késedelemből fakadó jogos radikalizmusát, életösztönét negyven év ultrabal diktatúra után, arról elfeledkezve, nacionalizmusnak, szélsőjobboldalinak, antiszemitizmusnak minősíteni s ezáltal erkölcsi rádiuszát az országra uszuló liberális sajtón át a minimumra csökkenteni?

Kik a felelősek ezért? Mi folyik itt a magyar nép kirekesztésével, mindmáig büntetlenül? És ami a legfontosabb: mit kapnak mindezért cserébe? Erkölcsi megigazulást, megerősödött hovatartozás-érzést, köldökzsinór megerősítést?

Nem. Pusztán pénzt. Soros óta különösen. Egyre nehezebben tudnak az erkölcsi, anyagi zsaroláshoz eszmei alapot teremteni. Valószínű, a világ minden más pontján ez lejárt, pestiesen szólva: kifújt. Csak itt, a Kárpát-medence zugában nem, ahol az írástudók egy csökött erkölcsiségű része még hajlandó részt vállalni a magyarság kollektív bűnösségének hirdetésében. Ezek jó része már Németországból, az Endlösung kitalálóinak hazájából üzen, fenyeget, és minden politikai befolyását latba veti, hogy felmutassa „bűnbakságunk” a zsidókérdés kapcsán, és, hogy a Benes-i vádpontok is érvényben maradjanak.

Úgy vélem, Magyarországot zsarolták, zsarolják és zsarolni fogják, mindaddig, amíg meg nem igazul. Amíg a

saját értelmiségének eltévelyedő, nemzeti identitását föladó része meg nem leli jobbik, romlatlanabb énjét, észhez nem tér, be nem látja, hogy talmi célokért rövid távra alkalmazzák. Csak addig, mert más értelemben valóban érdektelen, „a mór megtette kötelességét, a mór mehet”. Abból a pénzből, amit most kaptak „ezek a fiúk”, az unokáik sem fognak látni semmit. Kezdhetik elölről, mert úgymond egyetemes európai író ezen az áron nem válik egyikőjükből sem, de már magyar se. A bűneik viszont elévülhetetlenek.

Az Aczél György fémjelezte három T bevezetése és gyakorlása az 1956 utáni „munkáshatalom” terméke volt. A szellemi élet képviselőinek kategorizálását jelentette, megszűrését a másként gondolkodók - akkoriban ez a szó más tartalmat hordozott - ellehetetlenítését. Tagadjuk, tűrjük, támogatjuk. Magáért beszél, majd a nyolcvanas évek derekától egyre jobban kirajzolódik egy újhitű kritikusi réteg jelenléte, amely már valami tudás birtokában elkezdi Európa felé kiépíteni azt a néhány emberből álló „irodalmi elitet”, amelyet aztán a magyarság nevében, nem egészen magyar attitűddel futtatnak odakint. Ezek műveikben, habitusukban nemigen vállaltak közösséget a magyarság meghatározó történelmi problémáival, nemigen képviselték azt, viszont kártékony nyegleséggel, félrevezetőén kialakítottak a magyarságról egy hamis, vállalhatatlan képet, amelynek alig van köze a magyarsághoz.

Mindez a mai napig tart, tizenöt évvel a „rendszerváltás” után. Ennyiben hagyni, öngyilkosság. Mégis, hogy így történhetett, pontosabban, hogy maradhatott azért az első magyar „köztársasági kormány” szintén felelős. Mindazért, ami a festett díszletek mögött folyt, folyhatott, miközben a magyar nép, mint minden hosszútávon elnyomott „népesség” örvendett az orosz csapatok kivonulásán, azt hitte ez a szabadság ideje. Akkor még nem fogta föl, inkább a mákonyé.

És míg tartott az eufória, az ’56-os jelmondat: „ruszkik haza” reinkarnációja, a kulisszák mögött a mélyben - ugyan zsarolás hatására - de eldöntetett: egy percig sem leszünk szuverének, se gazdaságilag se szellemiségünkben., Átlobbiztak” minket az amerikai tőkeérdekeltségű világba, megvoltak hozzá a megfelelő emberek, merthogy nem néztek a körmükre. Átmenthették magukat, iszonyatos nemzetellenes bűnök elkövetésével, korrupciós „privatizációval” a hátuk mögött mindent megtehettek, Antall kormánya hagyta, hogy az előző rezsimek dúvadjai szabadon csörtessenek a vetésben. Utóbb kiderült: nem igaz, hogy csak a .karvalytőkét” lehetett választani. Például Japán is, természetesen a maga tőkekiviteli érdekeit szem előtt tartva, de jóval előnyösebb feltételekkel szívesen kihúzta volna az országot a kátyúból, amelybe Antallékat az amerikai modell uzsorásai belekényszerítették.

Milyen rendszerváltás az, ahol a volt kommunista párttitkár elvtársak a nemzeti vagyon felett, mint gyárigazgató „urak” diszponálhattak? Eközben a média-világában is megtörtént a teljes monopolizálás. A jelentős, nagy hatósugarú médiumok kilencvenöt százaléka a liberális érdekrendszerek totális kiszolgálója lett, és mind a mai napig cudarul bánik mindazzal, ami nemzeti. Legyen az szellemi vagy gazdasági kezdeményezés. Abszurdum, ám az első kormányzat, ahogy magát nevezte .kamikaze kormányzat” mindezt eltűrte, sőt Már az sem igaz, bár eleve meghirdette bénaságát, hogy azzá kellett hogy váljék. Nem tett semmit vagy csak igen keveset, azért hogy ez a helyzet ne csődtömeggé alakuljon. Nem mert, és nem is tudott olyanokat megszólítani, legyenek azok gazdasági, vagy értelmiségi szakemberek, akik a magyarság valóságos érdekeit nemcsak, hogy megértik, látják, de hitelesen, erkölcsi súllyal képviselni is képesek. Nem tehette, mert éppen az általa elburjánozni engedett, globalista, másságsúlykoló balliberális, antiszemitázó, nacionalizmusozó média túlsúly rögvest hisztériában tört ki, foluszult, gyomorforgató stílusban mozgósítva Európa hasonszőrűit. Ráadásul, és ez politikai baklövésnek bizonyult, máig nyögjük, hogy Antall elfogadta, pontosabban újra használatossá tette a szélsőjobb fogalmát, gondolván, tán így könnyebb kormányozni, és elhatárolódni, attól, ami egyszerűen csak történelmi szükségszerűség keltette radikalizmus. így aztán egy magyar vállalkozáshoz éppen csak a magyar nemzeti elkötelezettségű értelmiséget nem tudta hatékonyan megszólítani, bevonni az építő munkába.

Mert minden okos, jogos - tán éppen azért - nemzeti törekvést, elgondolást, kritikát szélsőjobboldali megnyilvánulásnak minősíthetett a hangadó sajtó.

És ez abszurdum! Egy olyan országban kivált, ahol ’47-től 1989-ig baloldali terror működött! Miért nem attól féltek, félnek, hogy visszajön? Meglehet, mert lényegét tekintve el se ment?

Ez a szerencsétlen, és tegyük hozzá, évtizedek óta már történelmietlen frazeológia csupán a Grósz Károly-féle orcátlanságot erősítette, sulykolta tovább, aki a sportcsamoki beszédében a fehér terror rémképével fenyegetett, nagyvonalúan elfeledkezve a vörös terror több mint negyven éven át tartó nemzetpusztító működéséről. A csapdát az Orbán kormány is megörökölte. A nemzeti értelmiséget „nem hozta helyzetbe”. Sőt, mint utóbb kiderült, halva született ötletnek bizonyult az úgynevezett baloldali, - merthogy szerintük jobboldali nincs, amit feltételezni is politikai bomírtság volt - a Kádárék alatt kompromittálódott zsurnaliszták, média-személyiségek anyagi, erkölcsi megnyerése, pozícióban hagyása. Az első adandó alkalommal árulókká váltak, s ez visszaütött.

Nem először, és félek, nem is utoljára. Ám tagadhatatlan, történt valami, ami valóban túllépett az Antall-i gesztuson, nevezetesen, hogy 15 millió magyar miniszterelnökének vallotta magát Kapott is érte a fejére, ami egy Trianon-trancsírozta országban - ezt a „békét” a világ is elismerten igazságtalannak tartotta, Mitterand elnök bocsánatot is kért érte - elképesztő és megengedhetetlen, ám gyáván behúztuk a nyakunkat, mint mostanában is annyiszor. Arról nem is beszélve, hogy mindeközben a történelem kerekét makacsul visszaforgatva - kényszerítve? -, Antallék még újra is szentesítették például az ukrán szerződéssel Trianont, miközben szétesett már a FÁK, Csehszlovákia és a Tito féle Jugoszlávia.

Orbánék, nagyon helyesen, egy új típusú nemzetiségpolitikát hirdettek meg a kettős állampolgárság, Erdélyben az autonómia felkarolásával. Ezért nehezen érthető mostani feltétel nélküli szavazásuk Románia EU-felvételével kapcsolatban, ennyire idealisták, politikailag naivak nem lehetnek. Úgy tűnik, 2004 december 5-ből sem tanultak.

Mégis, mit gondolnak, kikkel állnak szemben? Természetesen, én alaptendenciákról beszélek, nem a különböző kormányok működésének elemzése a feladat, hanem a figyelem-felhívás a tanulságok levonására. Mert kétségtelen, a Széchenyiterv, az ifjúsággal és a családokkal kapcsolatos okos intézkedést az idő „nagypolitikailag” is igazolta, értékadó módon, felmutatva, hogy így is lehet, lehetne.

De kivel, kikkel? Ezzel az értelmiséggel? Örökké hátráló, meghunyászkodó kritikusi gárdával - tisztelet a kevés kivételnek -, amely hagyta magát elnyomni, legyűrni, és nem tudta, akarta európai érvényességgel felmutatni a magyar értékeket? Mindig csak utána kullogott valaminek, valakiknek, akik egészen más képet festettek a magyarságról, melyhez alig volt, van, lesz közük.

Micsoda rettenetes és megalázó másodhegedűsség! Aczél termését Soros takarította be, pontosabban: teljesítette ki. Nem csupán azzal a primitív érvényességgel, hogy megosztotta az értelmiséget, amely 1956-ig sőt, 1989-ig, az állítólagos hogyan továbbig az alapkérdésekben viszonylag egységes volt, és tudta hol a helye. Most egy részük módosított ezen, jelezve, ott a helye, ahol a haszna s ez a rosszul értelmezett globalizáció szolgálata. Nyersen arról van szó, hogy Sorosék ezeknek adták a pénzt, ami mellé igen silány vitamintartalmú ideológiát voltak csak képesek felszolgálni. A maradék „nemzeti őrülteknek" a nemzeti jussból maradt az egzisztenciális szegénység és a több, mint ezer éves gazdag eszme, melynek szolgálata iszonyatos velőfacsarással, önellehetetlenítéssel, hogy ne mondjam, egyfajta mártíromsággal jár. Még most is- vagy most igazán? - a harmadik évezred hajnalán, mely hajnal, a jelek szerint, a magyarság zöme számára maga a sötét éjfél. Némely rossz nosztalgikusokban ennél - már hogy kimentek a tankok, bejöttek a bankok, de még milyen bankok!- állapotnál maga az Auróra is jobb volt, ha az aura nem is.

Bár Churchilltől tudjuk, a legjobb diktatúránál még a legrosszabb demokrácia is jobb. Ennél már csak egy rosszabb van, amiről ama miniszterelnöknek, aki anno dacumál, a béketárgyalásokon Teleki gróf miniszterelnök úrnak külön széket akart volna biztosítani - ez valahogy elmaradt - fogalma sem lehetett. Már csak neveltetése okán sem tudhatta, hogy egy, a demokrácia minden formai kellékét felhasználó diktatúra - ez van ma Magyarországon - nagyságrendekkel rosszabb, minden elképzelhető rossznál. Mert ez a nemzeti távlattalanság hosszú, hosszú évtizedekre bebetonozó „melegágya”. Akár a kommunizmus alatt, nemzedékek sorát, vagyis az alkotó, nemzetépítő energiát fecsérli el, sőt, ami ennél tragikusabb, rekeszti ki az ország és a saját sorsának alakításából.

És itt térek vissza Aczélékhoz, akik egy ismert történelmi szakaszban - erre esett például az illyési magatartás támadása - el akarták hitetni a nemzettel és a világgal, hogy nálunk most már kialakult egy történelmi távlatokban gondolkodni tudó, a szuverén magyarságot, valóságos magyar érdekeket képviselő politikusi gárda, amely elvégzi mindazon teendőket sorskérdéseink megoldásával kapcsolatban, amely kérdések megválaszolása például a magyar irodalom több mint nyolc évszázados„fősodrának” közreműködése nélkül elképzelhetetlen volt. Ki akarták iktatni, ebbe nyilván ’ 56 tapasztalatai is belejátszottak, a gyökereiket vállaló, nyelvüket magas szinten művelő, szétszakíttatásunkkal és a hamis proletár nemzetköziséggel egyet nem értő írástudókat. Mint tudjuk, Kádárék alatt nem nőtt fel ilyen politikusi gárda. Ám azok, akik mégis kimagasodtak, mint például úgy hamaijában említve, Pozsgay Imre, Bíró Zoltán, Szűrös Mátyás, azokat kigolyózták, ellehetetlenítették.

Vagyis a történelmi, politikai helyzet bebizonyította: nemzeti gondolkodású értelmiség nélkül Magyarországon soha nem lesz kibontakozás, mind gazdasági, mind erkölcsi létünket tekintve ebek harmincadjára kerülünk. De talán már nem is mi vagyunk a cél, hanem az unokáink, vagy azok a meg sem születettek, akik ha világra jönnének, rögvest másfél millió forint adósságterhet „örökölnének”. Ahogy elnézem a dolgokat, félek, tartást, okos, de szívós ellenállást vagy legalább az arra való hajlamot, nemigen.

De ebben megbocsáthatatlanul vétkesek vagyunk mi is, illetve az a „rendszerváltás”, amely így vagy úgy, erre hivatkozással vagy éppen nem hivatkozással lehetővé tette, akár a Soros nevével jellemezhető „tőkekarakter” dúvadkodását a magyar szellemi életben. Hozzájárult kizárólagosságához, ezzel szentesítve a megosztást, a nemzeti oldal végletes és készakart elszegényesítését. Minden, úgymond nemzetidegen, globális „érték”, természetellenes másság felértékelését, azaz a nemzeti megtartó gondolat elsorvasztását, amely napjainkban is javában tart.

A Csoóri Sándor elleni „puccs” jelezte az új időszámítást: végképp lejárt, legalábbis a kiagyalók szerint, az az idő, amely Magyarországon a magyarság érdekeit szem előtt tartó erkölcs nevében befolyásolhatta mind az országlakosok, mind a politikusok lelkiismeretét, gondolkodásmódját. Például, azt a régebbi, mármár „idillinek” tekinthető állapotot, mikor olyan nagyszerű költők, mint akár Vas István vagy Szabó Lőrinc egykénk bármiféle megkülönböztetés nélkül beolvashatta legújabb versét Illyésnek a telefonba, mert kíváncsi volt az írófejedelem véleményére. Ám az is igaz - kimondatlanul ugyan -, de az illyési megítélést nem kizárólag szakmailag kérték, hanem egyféle erkölcsi jóváhagyásként is. A hatalom a feje tetejére állhatott, a Dőlt vitorla írója által megfogalmazott „szekérelmélet”, az értelmiség, mint negyedik kerék szerepéről több, mint igaz volt: az egyetlen racionalitás a túlélés érdekében.

Ehhez az ősi, hatalmi ághoz” nyúltak hozzá azzal, hogy, kilóra megvették”, tehették, az értelmiség egy részét, ám a politikusi gárda, az úgynevezett politikai elit, meggyőződését, kvalitásait tekintve nemigen változott az „átkosbeli” színvonalhoz képest. A legvidámabb barakk mostanra végleg elszomorodott. A TV közvetítésekből is látható, de mindennapi tapasztalataink kivált meggyőznek arról, hogy ezek zöme valóban megélhetési politikus. Működésük számomra visszataszítóbb, mint a megélhetési bűnözőké. De most már, az elmúlt tizenöt év „eredményeként”, semmivé lett, pontosabban megalázó módon leértékelődött a műveik az e mai korcsmán átlátó, már a nyelve miatt is nemzeti elkötelezettségű értelmiség ellenőrző, meghatározó, akár felelősségébresztő szerepe, de úgy is, mint új politikai gondolatok, megközelítések ihletője. S ebben a polgári kormányok legalább annyira bűnösek. „Kispados”, nem engedik pályára, vagy ha igen, csak labda nélkül ütögethet, mint ama híres Antonioni filmben, nincs megszólítva az értelmiség azon része, amely egy öngyilkos, tehát ez esetben történelmileg is buta koncepció érvényesülését megakadályozhatná.

Körülöttünk mindenki ébred, megvilágosul, rájön erre a kizárólag a nemzetek fölötti nagytőke érdekeit szolgáló világszélhámosságra. Különösen kis lélekszámú nemzetek művészei nem tűrhetik sunyin, tunyán és bénán népük beleporladását, porlasztását a semmibe. Mert éppen ezek a „kishazák” adnak értelmet, tartalmat a horror vacuinak. Némi túlzással, a Teremtésnek, a Teremtés sokszínűségének, a változatosságnak, amely, mint tudjuk, egy előttünk kihalt nép, a latinok jóvoltából, hogy gyönyörködtet. Bár nem ártana, akár az ő példájuk okán, hogy el is gondolkodtatna. S ha már a Teremtésnél, a Nagyisten szándékánál tartunk, végül is tudomásul kell, kellene vennünk, az erkölcsi kötelezettséggel járó tényt, hogy mégiscsak Mária országa vagyunk, amelyben, megengedhetetlen, egyebek mellett, hogy a kereszténység védelme elmarasztaló billognak minősülhessen. Ez abszurdum.

Ne szépítsük, most itt tartunk. Itt megrekedtünk, veszteglünk. Halálos csapda. Az új ezredév hajnalán vallási köntösben gazdasági-politikai háború? És megint éppen ellenünk? Igen. Ráadásul egyoldalú és gálád. Galádságában nekem a nyolcvan éve tartó folyamatos Trianont idézi. És álnok, mert e békesség álarcában folytatott háború, hadüzenet nélküli.

Persze, üzenet van, de az nem a Jó Hír. Nem evangélium. Itt, és meggyőződésem, hogy már csak itt, valakik valamiért az új idő és lélektani időszámítás Krisztus által meghirdetett, az „emberibb embert” - az Isten halálát kijelentő Nietzsche értelmezésében is akár-méltóan képviselt új erkölcsi igényű elvárást akarják semmissé tenni. Sajnos nem valami megkövesedett ortodoxia, hanem az uzsoraprofit nevében. Szolgái „újratermeléséért” ez túl nagy ár. A Mediciek nem, de ezek a szocialista-kapitalista parvenük már herék. Hozzájuk képest becsületesebb, sőt eszmei értelemben haladóbb is volt az a rőfös például, aki a múlt századelőn cipőfűzővel kereskedett. Bár milliárdossá vált, mégis megmaradt fájóan emberi közelségben, hiszen mind a mai napig általános és betartandó törvény, hogy a börtönökben a nadrágszíj mellett - amelynek rendszeres szűkítése a „szociálisan érzékeny” kormány gazdasági irányvonala nálunk, és nem mondhatom, hogy derék dolog - a cipőfűzőt is elveszik. Mint az önrendelkezés, ilyen értelemben a szabadság utolsó lehetőségét minden lábbal bíró emberfiától.

A szárnyakról most ne beszéljünk, a társadalmak nem erre vannak berendezkedve. De még a mitikus állatokéi sem. Szegény Pegazus. Nem lehetetlen, az eke előtt könnyebb. Főként, ha marad magyar föld. Hamlet óta tudom, Dániában marad. Van is világirodalma. De nem akarok silány mód játszódni, sem norvég vagy svéd megszállásról „konverzálni”.

Amennyiben Hamlet a szellemi autonómia megszólaltatója, szemben a teátrálisan feltartott koponyával, és ilyenkor az emberszabású majmok kíméljenek, „bocs, Darwin”, akkor persze, mindez töredék. Sőt, azt is tudom, perzsaszőnyeget örököltünk, mert Pilinszkynek mélységesen igaza van abban, hogy a történelem átvérző szövet. (Mindeközben az egészségügy rendületlenül tovább rothad.) Tudom, hogy minden Egész eltörött. Ez is töredék. De nem aranykori...