Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-11-01 / 11. szám
P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montreal, QC H3P 3B9, CANADA NYUGATI 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. ffloooDgjapOsims ©ff GOo© G = 1X1®mgjc3®□© (3 D®©©D3]©mG XXII. évfolyam, 11. szám 2005. november A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 190.- Ft - $3.50 — PAIZS TIBOR A szív igazsága Ez persze így nem igaz, ez csupán féligazság. A gyomor igazsága, és nem a szívé. Szomorú évforduló közeleg: december 5-én lesz egy éve annak, hogy a magyar közéleti kabaré táncoskomikusának (kit valamilyen rejtélyes oknál fogva Magyarország miniszterelnökének tartanak) ösztönzésére a magyar elárulta a magyart. Akkor persze minden eldőlt. Minden eldőlt, még mielőtt bármi is eldőlhetett volna. Már abban az órában sebet kapott az ügy, amikor mérlegelés tárgyává tették a történelem fogságában élő magyar rokonaink kiszabadítását. A csonka ország falain túl élő rokonaink Anyaországgá dédelgették ezt a magyarul beszélő országot, s olyan áhítattal szóltak róla s néztek fel rá, mint az oltáriszentségre. Pillanatig sem volt kétséges számukra, hogy az anya, a kellő pillanatban, egy országként tárja ki karját, hogy magához ölelje valamikor elrabolt gyermekeit. Amikor hírét vették, hogy ez még nem készpénz, hogy erről majd dönteni fog a népfelség, kissé meghőköltek. Hát ez számotokra még kérdés? De hamar visszanyerték egyensúlyukat. Demokráciában ez így szokás - gondolták. Formaság csupán, semmi kétség, hogy mi lesz az Anyaország szava, ha szavaz. Nem jól gondolták. Anyaország kufár lelkületű vezetői a fájó szükség, az éhhalál víziójába, a rémálmok savanyú ködébe hajszolták az ország már korábban kifosztott népességét. A kommunistába ojtott zsebmetszők lelke mélyére nyúltak, hogy maradék jóérzését is kilopják. A csonka és megvakított test, amely a kommunizmus évtizedei alatt megtanult a fenekén kúszva közlekedni, most megrémült, hogy lábat is kaphat, karokat is kaphat. V_______________________________ Nagy, rettentően nagy erejű lélekrengés ez, amely az egész nemzet hitét és bizalmát zúzta széjjel. Vajon miféle skálán mérik a megrendülést, amely porig alázta a teremtményt? Vitát nyitni arról, amiről büntetlenül nem lehet vitát nyitni, természet elleni vétek. Dobogjon-e a szív, még ha oly sok energiát is fogyaszt? Az ég kárpitja hasad meg és elsötétül benső világunk. Az oltárkép ledől, és darabjaira hull. Már csak A gólyához van szavunk: „Testvért testvér, apát fiú elad.../ Mégis, ne szóljon erről ajakad,/ Nehogy ki távol sír e nemzeten:/ Megutálni is kénytelen legyen!” A mélységes keserűség első döbbenetét az indulat váltotta fel. Hírlett az idő tájt, hogy az erdélyi templomokban már nem éneklik a magyar Himnuszt. Még a gyászszalagos lobogókat is félárbocra eresztették. De a vihar elült, majd aláhagyott. Erdély haragvó ege is kitisztult. A Himnusztagadás, a nemzeti lobogótagadás bűnéért, az első kirobbanó indulatokért a kitagadottak megkövették az égieket, öntudatuk ege kitisztult, s a lélek fényénél felismerték legfontosabb tennivalójukat: megigazítani az elbutított testvért, magasra tűzni a nemzeti lobogót. Ennek már csaknem egy esztendeje. Folyóinkon, patakjainkon sok víz lefolyt azóta. Talán a kelleténél is több. Fuldokolt a Bánát, alámerült a Székelyföld némely része. Már-már az elsodort ország rémképe sejlett fel. így, ilyen szeszélyes-kegyetlenül írták ki az égiek a második, megismételt népszavazást. És az anyaországi segélyek formájában egyre gyűltek, gyűltek az igenek. Döntő fölénnyel az Országra szavaztak. Győzött a szív igazsága. És talán ma már mindkét részről elmondhatjuk: Trianon, ha csak a lelkűnkben is, de elbukott. DÖBRENTEI KORNÉL Kompországból - mocsárország? Szomorúan gondolhatjuk végig, hogy 2005-ig mire volt elegendő Albert Camus-vel szólva, a magyarok vére. Az a vér, amellyel, 1848-ban és 1956- ban, ha kurta időre is, lemostuk a gyalázatot. Gyalázat. Kulcsszó. Ugyanazt jelenti ma is, mint Petőfi korában, 56- ban, „csupán” a körülmények, a forma más, a tartalom a régi. Úgy tetszik, napjainkban lemoshatatlan, sőt, egyre újabb és újabb rétegekben rakódik ránk a mocsok, erkölcsi, anyagi egyaránt. József Attilát megidézve: vastagon, mint a guanó. Most már madárinfluenzával is megtetézve. Rápáncélosodik igazságérzetünkre, önérzetünkre, befüllesztve, elrothasztva azt. Hogyan lehet ebből kitörni? Mert Arad óta „világos”: sokáig nem mehet így tovább. Már a torkunkig ér a mocsok, s ennek következményeként minden világra készülő csecsemőre, ab ovo, másfél millió forint adósságteher vár, nem pedig kellő számban szép, otthonos bölcsőde. Vagyis bátyáik, az 1956-ban elesett gyerekek és az azóta elabortáltatott hatmillió testvérkéjük életáldozata sem tudta, tudja megváltani őket. Már csak azért sem, mert itt, e hazában 1956 valóságos népigazságot és a nemzeti felemelkedés lehetőségét magában hordó szellemiségét jószerivel kiirtották, bemaszatolták, hiteltelenítették, éppen azért, hogy ne maradjon erkölcsi, eszmei alap a mélységbeni megtisztuláshoz. Megtisztításhoz. Az út a szabadsághoz bizony kátyús, az útépítést is inkább a retorikában szorgalmazzák, ám ami épül az is előrelátón bitumenes. Országlakosok ellen bevethető kommandósok akadnak bővivel, barikád építésére alkalmatos utcakő viszont már nemigen, pedig a barikád túloldalán lenni lassan újra érdem. És akkor a lélek megújhodását szolgáló építőkövek hiányáról nem is szóltam. Mert hiány az van, és nemcsak költségvetési. Jó magyari módra nálunk, ahol a bő termés legalább akkora csapás, mint az ínséges, egyedül a hiányból nincs hiány. Pusztán kamatlábakkal nem lehet átlábalni a mocsáron, amely viszont szintén van. Kompországból mocsárország. Itt tartunk. Azt az erkölcsi előnyt, fölényt, amelyet ’56 világra szóló történelmi teljesítménye, vagy akár később a „vasfüggöny” lebontása jelentett, az elmúlt 15 év alatt „sikerült” elvesztegetni, kompromittálni, negligálni a világ előtt. A magyarság megújhodási vágyát, amelyet gátlástalan galádok, sápszedők, a megélhetési politizálás kóborlovagjai a felelősségre vonás minden kockázata nélkül rendre lejárathatnak, besározhatnak. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” - így Antall -, jelezvén, hogy csak ilyen radikálisan lehet eljutni a megtisztulásig, a tabula rasáig. Ne tetszettek volna paktumot kötni a Rózsadombon, így a válasz, és vége. Ennyi volna a magyarság sorsa? Itt és most? Pedig örvendhetnénk, hiszen az új köztársasági elnök - meggyőződésem: jó szándékkal -, meghívta Európa és a világ vezető hatalmainak képviselőit jövőre,’56 félévszázados évfordulójának megünneplésére. Azaz nemzetközivé - no, nem az Intemacionálé szellemében, bár az ördög nem alszik, merthogy ő meg kozmopolita - akarván emelni a magyar októbert. Nem tudom, mit várunk ettől. Bocsánatkérést, beismerést, hogy igen, már a kezdet kezdetén odadobtunk benneteket az oroszoknak, hogy engedtük megtörténni a legkegyetlenebb megtorlást, hogy nem tiltakoztunk hatékonyan az ellen, hogy a kádári börtönökben kiskorúakat az akasztófák alatt nagykorúsítottak, miközben a megfélemlített nemzetet gyámság alá helyezték, melyből máig sem képes kiszabadulni. Ám ez a külpolitikai meghívási gesztus fonákságot is rejt magában. Egy olyan kormányzat deklarálja kifelé, hogy elismeri, sőt ápolja '56 szellemiségét, amelynek ugye maga is a legitimitását köszönheti, eközben belpolitikailag el akarja ölni ezt a szellemiséget, mert zavarja puszta létében, érdekérvényesítésében. Ugyan mit változott az '56-osok megítélése, akár a jog, illetve a rehabilitáció szintjén, de életkörülményeiket anyagi megbecsülésüket tekintve is, a kádári érához képest? Miféle bizottság miféle emlékművet szavazott meg? (folytatás a 4. oldalon) Hatvanéves a Szabadkai Népszínház. Interjúnk a 7. oldalon. Júdások ideje IFJ. FEKETE GYULA 1956. november negyedikén támadta meg a szovjet hadsereg a legitim magyar kormányt. Hogy a Szovjetunió elkerülje a külföldi intervenció vádját, a megszállóknak égető szükségük volt néhány magyar politikus hivatalos, „segítséget kérő” levelére - és erre a gyalázatos szerepre akadt jelentkező bőséggel. Ezekre a politikusokra hivatkozott a szovjet nagyhatalom az elkövetkezendő évtizedekben mindannyiszor, amikor felmerült, hogy miért nem hagyja el Magyarországot a szovjet hadsereg az osztrák államszerződésben foglalt nemzetközi egyezménynek megfelelően. 1956 után több mint három évtizedig november negyediké a vazallusi hűség nyílt megvallásának a napja volt. A szovjet nagyhatalom hazai helytartói ezen a napon rendezték meg a megszállóknak hálálkodó és koszorúzó szertartásaikat, és ekkor tartották meg közös ivászataikat a helyi szocialista pártvezetők meg a szovjet hadsereg helyi parancsnokai. Az „örök barátságra” koccintók ünnepnapja 1956 után a hazaárulás szimbolikus emléknapjává vált. Azóta november negyediké a magyar történelemben nem pusztán a forradalom és szabadságharc külföldi intervenció általi leverésének az emléknapja, hanem örök figyelmeztetés arra nézve, hogy hazaárulók mindig, bármikor lehetnek. Ha nem emlékezünk meg visszataszító szerepükről, a felnövekvő nemzedékek számára fokozatosan elfogadhatóvá válik akkori magatartásuk. A hazaárulók olyan politikusok, akik arra számítva alakítják életpályájukat, hogy számukra gyümölcsözőbb lehet külföldi hatalmak óhajait kiszolgálni, mint az országban élők érdekeit képviselni. A történelmi közelmúltban ilyen szerepet vállalt Károlyi Mihály az antant hatalmak érdekében, Kun Béla Lenin érdekében, Szálasi Hitler érdekében, Rákosi Sztálin érdekében, és Kádár János általában a szovjet hatalom érdekében. Ne gondoljuk, hogy nem folytatódik napjainkig a sor, november negyediké a mementó arra, hogy nem lehetünk ennyire naivak. A hazaáruló nem hű a hazájához, de nem hű a megbízójához sem, hiszen eleve hűség nélküli, haszonleső számító. Nem csinál lelkiismereti gondot abból, hogy tegnap Moszkvát szolgálta, ma Brüsszelben előszobázik, és holnap talán már Washingtonban keres támogatókat. Ezek a politikusok vállalkozóknak tekintik magukat, olyan vállalkozóknak, akik a médiahatalmuk révén elbutított, bambává tett választópolgárokat valamely világhatalom érdekében kiszipolyozzák, eladósítják, és az átengedett billió dollárok ellenében megelégszenek néhány százaléknyi közvetítői díjjal. A hazaáruló gyanakvó, mert önnön jelleméből indul ki, és emiatt alaptermészete a gazdájánál történő furkálódás, mószerolás. A szocialista érában a moszkvai külképviselet fő feladata nem külpolitikai jellegű feladat volt, hanem annak kifürkészése, hogy kik árulkodnak Moszkvában a hazai pártvezetésre, és smúzolásuk révén tervez-e változtatásokat a szovjet hatalom Magyarországon. Külképviseleti jelzések alapján szimatolta meg Kádár János, hogy egyre több szovjet vezető véleménye szerint „Kádár elvtársnál jobb elvtárs lenne Biszku elvtárs” - és előzte meg időben a vezetőváltást. Volt oka félni, hiszen a kelet-német Ulbricht elvtársat sikerrel fúrta meg Moszkvában Honecker elvtás, és a lengyel Gomulka ellenében is sikerrel járt riválisainak a Kremlben folytatott intrikája. A moszkvai megbízók bukása után a hazai helytartói szerepre törekvők egy ideig az Európai Unió intézményeinél próbálták bizonygatni, hogy európéerebbek a polgári pártok politikusainál, akik - úgymond - betokosodott nacionalisták és Európaellenesek. Szereztek is bizonyos körökben jópontokat azáltal, hogy a nagybankok érdekében ismét eladósították az országot, hogy garasokért elkótyavetyélik a megmaradt nemzeti vagyont, hogy a termőföldet készek külföldi latifundisták kezére játszani, de sokra nem mentek vele, hisz az Európai Unió ezeket a szokásos hazaárulói döntéseket még ha akarná sem tudná méltányolni, már csak sokközpontú berendezkedése, személyeket gyakran váltó irányítása és bonyolult döntési mechanizmusa miatt sem. Az Európai Unióban minden euroszkepticista gyanú ellenére felettébb bizonytalan és gazdaságtalan a hazát áruló igyekezetét. A júdások számára csak Washington maradt. Ott átláthatóak a hatalmi viszonyok, számon kérhető az adok-kapok üzletmenete. Amikor a kilencvenes évek elején egymás után tűntek fel Magyarországon az 56-osok hóhéraival szimpatizáló amerikai nagykövetek, a hazai 56-osok értetlenül faggatták a külföldre menekült bajtársaikat, hogy egyáltalán mi igaz az Egyesült Államok kommunista-ellenes politikájából? Mi történt? A kinti viszonyokat ismerők arra intették a megdöbbent háborgókat, hogy az Egyesült Államok minden vonatkozásban - legyen az adózás, oktatás, vagy külpolitika- nagyon pragmatikus állam. Ennek megfelelően nem követ semmilyen ideológiát, így nem várhatják el tőle sem a kommunista, sem a náci diktatúra ellenes fellépést. Ez a hatalom pragmatikus módon csak a szorosan vett saját érdekeit követi, és ha ezeknek eleget tesz bármely politikai elit- legyen az a chilei, argentin, haiti, iraki vagy pakisztáni diktatúra vezetése - cserébe megkaphatja Washington támogatását. (folytatás a 4. oldalon)
