Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-10-01 / 10. szám

2005. október Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal Lopni tudni kell! Határnyitás előtt a kettézárt „Kisberlin ” DEBRECENI MIHÁLY Csap és Ungvár között félúton, Szin­ténél kell lekanyarodni a főútról Kis­­szelmenc felé. Az első község, ame­lyet érintünk, Palágykomoróc. Állító­lag a helyi református templom alag­sorában van eltemetve Buttler János a Különös házasság hőse. De mi most a kettézárt faluba igyekszünk. Az elmúlt hónapokban a sajtó ren­geteget foglalkozott azzal, hogy a fa­luban hamarosan megnyílhat a határ. A berlini fal leomlása után tizenöt esztendővel csak elérték azt a hely­beliek, hogy összenőjön az, ami min­dig is összetartozott. A gonosz, em­bertelen sztálini kommunizmus talán egyetlen települést sem büntetett ilyen aljas módon, mint ezt a kis ma­gyar falucskát. Egyrészt két idegen országnak adományozták, másrészt ketté is vágták. Ha az ősök közül va­laki feltámadna, azt hinné, hogy ál­modik. Mit keres a falu Szlovákiában és Ukrajnában? Ilyen államok soha nem is léteztek. A valóság azonban más. A falu határában nem találjuk a községnév-jelző táblát. Eltűnt. Széle­sítik, aszfaltozzák az utat, valószínű­leg ezért kellett tőle megszabadulni. Hatalmas dömperek szállítják a kőzú­zalékot, beljebb szinte kihaltnak mondható Kisszelmenc egyetlen ut­cája. Igaz, a buszmegálló tetején még a szovjet korszak elnevezése virít ci­rill betűvel: Szolonci. Innen már csak százötven-kétszáz métert kell gyalo­golni az évtizedekig szigorúan őrzött határhoz, ahol egy stoptábla jelzi, ci­vil ember már nem tehet egy lépést sem tovább, mert még véletlenül át­juthat szlovák területre, Nagyszel­­mencbe, abból pedig csak baj szár­mazhat. Meg is jelenik a semmiből egy kö­lyökképű ukrán katona, aki annak rendje s módja szerint tiszteleg, majd megkérdi, hogy bennünket meg mi szél hozott ide, ahol eddig a madár se járt. Vállán valami fegyverféle, az egyenruha lóg amúgy soványka tes­tén, elég komikus a helyzet. Mond­juk, hogy csak bámészkodó újságírók vagyunk, amolyan civil népség, akik dehogy akarnak itt valamit a né­zelődésen kívül. Erre megnyugszik, majd közli velünk, hogy a parancs­nok engedélye nélkül senki sem nyi­latkozhat nekünk. Fölösleges lenne felvilágosítani, hogy mi itt már akkor is forgattunk filmet, amikor a pa­rancsnoka még azt sem tudta merre van ez a szerencsétlen sorsú falu. De mielőtt válaszolnánk, a legszélső ház­ból előcsoszog egy öregasszony, aki elég határozottan lóbálja görbebotját, miközben szitkokat szór a szolgálat­ban levő kiskatona felé. Nem szeret­ném idézni, hogy mit kiabált, de ab­ban benne foglaltattak a határőrök ősei, különösképp a női ági felmenők, akiket a legősibb mesterség legszé­­gyenteljesebb képviselőinek titulált. A derék hadfi, vállán fegyverrel kissé meghökkent, de sejteni lehetett, hogy valami közös ügyről lehet szó. Per­sze rögtön ki is derült a viszály oka. A katonák eléggé el nem ítélhető mó­don folyton megdézsmálták és meg­dézsmálják a mama körtefáit. Egy pillanatra csend támad, aztán a kis­katona bevallja, hogy ő is ludas, de csak kettőt lopott eddig. Ha kell, meg is esküszik és fegyver ide vagy oda, ő soha többet nem megy a kert köze­lébe sem. így telnek tehát a kisszelmenci hétköznapok a várva várt határnyitás előtt. Magyarországi barátaim, akik nem értenek ukránul, jót derülnek ezen a komikus közjátékon. Közben visszaballagunk a falucska központ­jába, ahol hosszú évtizedek óta először, felújítják az egyetlen keres­kedelmi egységet, a vegyesboltot. A polcok hamarosan megtelnek min­denféle áruval, főleg itallal és ciga­rettával, hiszen itt minden olcsóbb, mint a szlovák oldalon. Sárgára má­zolták kívülről az épületet, egyelőre csak a hátsó traktus van nyitva, ott már most is lehet féldecit és sört kapni. Az üzletvezető Iván István hosszú évekig dolgozott Ungvár ak­kor legelőkelőbb szállodájában, a Za­karpatyjéban, de mivel később meg­szűnt az állása, inkább hazajött sze­rencsét próbálni. Abban bízik, hogy a határnyitással talán a forgalom is megnövekszik, nem lesz annyira el­szigetelt a falu.- Az eddiginél biztosan jobb lesz a helyzet - mondja, mintegy önma­gát is biztatva. Talán így is lesz, tehetjük hozzá, bár egyelőre még senki sem tudja megmondani, hogy milyen feltételek­kel utazhatnak egymáshoz a falube­liek, mivel Ukrajna és Szlovákia kö­zött már évek óta vízumrendszer van érvényben. Amikor a falu főutcáján meghúz­ták a határt, sokan maradtak úgy a tú­loldalon, hogy aztán csak évtizedek múlva láthatták egymást viszont. Nem érdekelt senkit, hogy a gyerek Szlovákiában maradt a nagymamá­nál, miközben a szülők a Szovjetuni­óba kerültek. Akkoriban ez a telepü­lés határzónának számított és a kol­hoztagok is csak engedéllyel dolgoz­hattak a határban. A híradás úgy mű­ködött, hogy énekszóval adták a túl­oldaliak tudomására, hogy mi történt a családban vagy a rokonságban. De aztán ez a lehetőség is megszűnt, mert akadtak beépített emberek, akik je­lentették, hogy mire vetemedtek egyesek. Aki tehát énekelni mert, azt bezárták egy-két napra a szomszédos Palágykomorócon levő határőr pa­rancsnokság fogdájába, ahol tudomá­sára hozták, hogy az ilyesfajta ének­lés nem szovjet emberhez méltó cse­lekedet. El is halkult aztán a kisszel­menci határ. A figyelmeztetésnek ez a módja meggyőző érvnek bizonyult. De térjünk vissza a mába. Erede­tileg 2005. szeptember 10-ére tervez­ték a határnyitást. Már augusztusban felszedték a megfelelő helyen a szö­gesdrótot, ám lassan haladtak a mun­kálatok, ezért el kellett halasztani a tervezett ünnepséget. Szlovák oldalon is megijedtek kissé attól, hogy új út épül Kisszelmencen, mivel az eredeti tervek szerint csak a kerékpáros és a gyalogos forgalom előtt nyitnák meg a határt. Valószínűleg ez a változat lép majd érvénybe, bár ma még senki sem tudja, hogy kik és hogyan vehe­tik majd igénybe a határátkelési le­hetőségeket. Az ukrán oldalon sok embernek még útlevele sincs és mi­vel Szlovákia már az EU tagja, nem valószínű, hogy itt működhet a kis­­határforgalom. Aztán pedig, ha 2007- ben érvénybe lépnek a schengeni sza­bályok, ismét legördül a vasfüggöny? Ezek is olyan kérdések, melyekre szintén nincs válasz egyelőre. Illár József 1996 óta polgármester Kisszelmencen. Amikor megválasz­tották, még semmi remény nem volt arra, hogy eltűnjön Európa egyik szé­gyenfoltja, pedig a berlini fal már jó­val korábban leomlott. Aztán teltek az évek és valami megmozdult. Az írott és az elektronikus sajtó is kezdett job­ban odafigyelni erre a furcsa sorsú fa­lura. Egymást érték a tudósítások, a filmek, sikerült a politikusokat is rá­bírni arra, hogy foglalkozzanak ezzel az üggyel. Jelen sorok írója 1997-ben közösen készített filmet Nagy Imré­vel, a Bódva völgyi Stúdió vezetőjé­vel, melyet az év novemberében a Magyar Televízió Körkép című mű­sorában láthattak a nézők. A problé­mát már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni. Könyv is született a kettézárt falu­ról, sőt Zelei Miklós újságírónak és A. Nagy Sándornak, az amerikai magyar lobbi vezetőjének segítségével Tóth Lajos nagyszelmenci és Illár József kisszelmenci polgármester Washing­tonba utazhatott, hogy az amerikai kongresszus emberjogi frakciója előtt számoljon be a valós helyzetről. Aztán egy kettéfűrészelt székely kaput is felállíthattak a határ két ol­dalán, de el kellett telnie újabb esz­tendőnek, hogy végre valami történ­jen. Errefelé Isten malmai lassan őrölnek. De annál nagyobb kitartás­sal.- Valószínűleg felértékelődik a falu is a határnyitás után - mondja a polgármester. Már most is sokan sze­retnének Kisszelmencen házat vásá­rolni. Remélem, hogy nem fog meg­változni a falu nemzetiségi összeté­tele ezután sem, bár az elmúlt évek­ben sokan települtek át innen is Ma­gyarországra. Szeretnénk jól gazdál­kodni a lehetőségeinkkel. Bár a polgármester nem említi, nagy a veszélye annak is, hogy előbb vagy utóbb, de megjelenhetnek erre­felé az ún. nehéz fiúk. Manapság már az állam vette át a maffia szerepét: a rendőrség, a vámosok, a különböző hivatalok. Ezen a tényen a narancsos forradalom győzelme sem segített. Éppen aznap menesztette Juscsenko államelnök a kormányt, amikor Kis­szelmencen jártunk. Előtte két nappal még a korábbi ukrán közlekedési mi­niszter is itt járt a helyszínen. A kor­mányváltás egyértelmű indoka a kor­rupció elharapózása volt. Az elmúlt tizennégy év során csak rosszabbo­dott a helyzet, szinte társadalmi köz­­megegyezés kísérte ezt a jelenséget. Az önálló államisággal korábban nem rendelkezett Ukrajnának nincsenek meggyőző, tisztának tűnő politikusai. Helyi szinten pedig csak kiskirályok léteztek és fognak létezni, politikai kurzustól függetlenül. A társadalmat ugyanis nem lehet lecserélni. Persze ne legyünk túlságosan bo­rúlátók. Szerencsére a történelemben semmi sem állandó, minden változás­ban van. Ki gondolta volna akárcsak tíz évvel korábban, hogy 2005-ben, ha csak jelképesen is, de egyesülhet Szelmenc? Végül térjünk vissza az ukrán kis­katona körtelopási történetéhez, amely szinte a község közelmúltbeli történelmét is jellemzi. Ebben az esetben ugyanis nem egy katona lo­pott két körtét, hanem két ország tu­lajdonított el egy falut egy harmadik­tól. Az anyaországtól, amelyet úgy hívnak, hogy Magyarország. Ui.: 2005 októberében (pontos dátu­mot még senki sem tud) talán meg­nyílik a határátkelő. Ebből mi kimaradtunk Élménybeszámoló a Külföldi Magyar Cserkészszövetség Jubileumi Táboráról Augusztus 12-én, pénteken kora reg­gel érkeztem meg Ildikóval és Ákos­sal a közel 600 cserkészt számláló ju­bileumi cserkésztáborba, amelynek a New York állambeli Fillmore-ban lévő Sík Sándor Cserkészpark adott otthont. Jómagam nem kis kíváncsi­sággal néztem elébe az elköveztkező napoknak, hiszen most veszek részt először cserkésztáborban. Ildikó, a 63. sz. Bessenyei György cserkész­­csapat (Csorna) cserkésze lévén, so­kat mesélt nekem régebbi táborok hangulatáról, s az egész cserkészet szellemiségéről. Most végre én is részt vehettem egy ilyenen, még ha csak vendégként is. Kettős jubileumi ünnepre emlé­kezett meg ebben az évben minden magyar cserkész, éljen a világ bár­mely részén is. Hatvan évvel eze­lőtt, mikor a világháborút követő egyeduralom letördelte a magyar cserkészet reménykeltő hajtásait, a cserkészliliom újra kinyílt a német­­országi és ausztriai menekülttábo­rokban, ahol egymás után alakultak az új csapatok. Az összefogás min­den erejével sikerült átmenteni az örökéletű hagyományokat négy vi­lágrészre. Szintén ebben az évben, 2005-ben ünnepeltük az első buda­pesti cserkészcsapat megalakításá­nak 95-ik évfordulóját. A táboron részt vehetett a világ minden magyar cserkésze aki 10. életévét betöltötte, legyen a Külföldi Magyar Cserkészszövetség, az anya­országi szövetségek, vagy az anyaor­szág határain túl élő magyar cserkész­­szövetségek tagja. Az utóbbiak közül a Felvidék, Erdély és a Délvidék ma­gyar cserkészszövetségeinek követei is jelen voltak. A többi nyolc ország résztvevői a KMCSSZ tagságából jött ide, főleg az Amerikai Egyesült Ál­lamokból és Kanadából, de voltak Németországból, Svédországból, Ar­gentínából, Brazíliából, Venezuelából és még a távoli Ausztráliából is. Odaérkezésünk után azonnal kör­bevezettek bennünket a tábor terüle­tén, amely tényleg méltó környezet­ben helyezkedik el. Feltűnt mennyire gondosan, s az ifjúsági könyvek után elképzelt módon vannak megálmodva az egyes altáborok. A keretmese Nagy Lajos király és a magyar lovag­kor volt, így a jelmezeket és a külön­böző felszereléseket nagyrészt a fia­talok - sok esetben a szülők segítsé­gével - sajátkezűleg készítették el. A tábor célkitűzése összekötni a cser­készjellemet a lovagi jellemmel, an­nak dacára, hogy végül is egy erdőben lennénk, s szinte mindent ab­ból kell kihozni amit az itteni lehe­tőségek adnak. A sátrak, s az esővédő ponyvák kivételével szinte minden az erdőben fellelhető fából van meg­oldva, beleértve a több méter maga­san kiépített fekvőhelyeket is. Eze­ket úgy építették fel, hogy a geren­dákat kötelekkel illesztették egymás­hoz, miközben szokásos cserkész­módra nem használtak szöget, s ez nem kis teljesítmény. Délután Nagy Lajost és udvarát idéző jelmezekben és díszletek közt zajlik a lovagi torna. Az akadályver­seny alatt kisebb baleset során meg­sérül egy kislány, alákerül az igen­csak súlyos rönkökből összeállított „lónak”. Ami magán a baleseten kí­vül megdöbbentett, az a fegyelme­zettség, ahogy az esetet kezelték. A kislány őrsvezetője határozott utasí­tására mindenki a helyén állva fi­gyelte az elsősegélynyújtást, közben népdalok éneklésével bíztatták a sé­rült társukat, ezzel is tanúsítván az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv érvényességét. Bámulatba ejtő volt ezt a fegyel­mezettséget és összetartást látni, ami sajnos manapság egyre nagyobb ritkaságnak számít. Itt, a cserkészet­ben a fiatalok olyanfajta szellemi és jellembeli életfelfogást kapnak, amely nélkül hiányos lenne az életük. A tábor programjai egyrészt a ma­gyar nép olyan kincseit foglalták ma­gukba, mint a népdaltanulás, fafara­gás, hímzés, másrészt a kerettörténet révén a lovagi életet és annak törvé­nyeit. Ugyanaznap estéjén fülünkbe ju­tott, hogy a Fiú III altábor (15-18 éve­sek) tábortüzet fog gyújtani, nosza ott a helyünk, gondoltuk, még ha csak tá­volból is, de meg kell néznünk. Sö­tétedés után a tábor közepén elterülő több futballpálya nagyságú tisztáson kerestük a jeleit a készülődő össze­jövetelnek. Már éppen fordultunk volna vissza a sátraink felé, mikor meghallottuk a koromsötétben a „gomba, gomba, ...”, először halk, lassú, majd egyre hangosabb, s gyor­sabb kántálást. Majd egy hatalmas füst keletkezett, s hirtelen belobbant az ember méretű, gyémánt alakban odahordott farakás. Hamarosan fa magasságig csaptak fel a lángok, be­világítva a jó nagy területet. A tábor­tüzet vagy ötven cserkész ülte körül, s egy páran közülük egy előre elgon­dolt program szerint vezényelték a nótázást, melynek során magyar nép­dalok, vidám cserkész- és régi kato­nadalok követték egymást. Ereztem, hogy fokozatosan engem is magával ragad a hangulat, s már nekem is forr a vérem, szerettem volna egy lenni közülük. Lepergett szemeim előtt pár történelmi korsza­kunk, milyen is lehetett a hajdúk, ku­rucok idejében egy katonai tábor han­gulata esténként, egy hasonló tábor­tűz mellett, együtt énekelve, érezve a közösségbe tartozás erejét. A szombat esti nagy tábortűznél a jelenlevő cserkészeket lovaggá avat­ták, akik megígérték, hogy a lovagi (értsd cserkészi) fogadalmuk szelle­mében az Isten, Haza, embertárs és a magyarság szolgálatának jegyében fogják mindennapjaikat és életüket irányítani. A tábor vasárnapi szentmisével és istentisztelettel, majd az azt követő tá­borzárással, zászlólevonással fe­jeződött be, amit a díjkiosztás tett még színesebbé. Tanúja lehettem, milyen érzés az egy nemzethez tartozás eszmeisége, olyan gyerekek, fiatalemberek közt, akik négy földrész tizenkét országá­ból, többnemzedékes magyarként is - legtöbbjüknek már a szülei is kül­földön születtek - még mindig ma­gyarok, s azok is akarnak maradni, nem téve különbséget, ki honnan jött, és senkinek sem kellett bizonygatnia magyarságát a másik előtt. Hálát adok a Teremtőnek, hogy ennek az élménynek részese lehet­tem, s minél több fiatallal szeretném megosztani élményeimet, kedvet csi­nálni a cserkészethez, mert nagyon sajnálom, hogy én és az én generá­cióm ebből kimaradt, vagyis ki kel­lett maradnia. Pápai Szabolcs és Nagy Ildikó New York V & V Fogorvosi rendelő Bp.VII. Damjanich u. 31 /a.Tel.: 321 -6819 Dr.Vág János fogszakorvos Rendel: Hétfő, Szerda 15-18-ig Időpontegyeztetés: 321-6819 (rendelési időben), 355-8400 (napközben), 356-6354 (esténként) Konzerváló fogászat (tömés, fényrekötős tömés, gyökérkezelés), rögzített és kivehető fogpótlások, ultrahangos főgkőeltávolítás, iontoforézis kezelés, röntgen Ifj. Dr.Vág János fogszakorvos (klinikai orvos) Rendel: kedd, csütörtök 16-18-ig Időpontegyeztetés: 321 -6819 (rendelési időben), 318-0950,318-0959 mellék: 5919,5908 (napközben), 466-0289 (esténként) Nagyörlőfogak gyökérkezelése (laterál kondenzációs gyökértömés), csapos fogfelépítés, nagyörlőfogak esztétikus restaurációja, vállasán előkészített koronák nemesfémből

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom