Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-09-01 / 9. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. szeptember SZILÁGYI KÁROLY A Ferqeteq hadművelet Augusztus elején állami és egyházi ünnepségek sorával emlékeztek meg déli szomszédaink, a horvátok arról a hadműveletről, amely a tíz évvel ezelőtti véres balkáni háborúban a végső győzelmet jelentette számukra, ma pedig - eléggé meghatározó módon - az Európai Unióhoz való csatlakozásuk akadályát. Pontosan tíz év telt el ugyanis a híres-hírhedt Fergeteg hadművelet óta. A nagyszabású katonai akciónak igazság szerint politikai és hadászati szempontból a horvát nemzet történelmének legdicsőségesebb tettei közt lenne a helye, ha nem vetülne rá a háborús bűntettek és az exodus sötét árnyéka. Kicsiny az árnyék, igaz, sokkal kisebb, mint a vesztes fél és sok külső szemlélődő láttatni akarja, de ahhoz elég nagy, hogy megrontsa a győzelmi mámort, bűntudatot vagy legalábbis rossz érzést csempésszen az emlékezés és a kegyelet gondolatai közé, belső megosztottságot okozzon a politikai vezetés és az akciót vezető tábornokok között, és megakassza Horvátország felvételét az Európai Unióba. Mi is történt hát, mik voltak az előzmények, hogyan folyt le ez az emlékezetes hadművelet és mik lettek a következményei? AZ ELŐZMÉNYEK A háború közvetlen okaként Szlovéniának és Horvátországnak a volt Jugoszláviából való kiválását szokták emlegetni, s ez annyiban igaz is, hogy ekkor kezdődtek el az első fegyveres összecsapások. Az igazi okok azonban sokkal mélyebben keresendők. Elsősorban abban, hogy sem a Trianon után összetákolt délszláv királyság, sem a második világháború után hasonlóképpen kialakított Jugoszlávia belső közigazgatási (1945 után köztársasági) határai sohasem sosem es(het)tek egybe az etnikai határokkal. A helyzetet nagyban súlyosbította, hogy Koszovóban, melyet a szerbek államiságuk szent bölcsőjeként emlegetnek, az albánok valóságos etnikai „forradalmat” hajtottak végre, és a 80-as évekre kezdték „felélni az életteret” ebben a Jugoszlávia legelmaradottabbnak számító tartományában. Közben az égbe szöktek a könnyelműen felvett nemzetközi hitelek kamatai, s kiéleződtek a belső gazdasági, majd a nemzeti-nemzetiségi ellentétek is. Ebben a szellemi légkörben született meg a Szerb Tudományos Akadémia hírhedt memoranduma, amely a történelmi közelmúlt tragikus áldozataiként tünteti föl az „ősi szerb földekről” kiszoruló szerbséget, és felrajzolja Nagy-Szerbia megteremtésének útját. E forgatókönyv „színrevitelének” szándéka juttatja hatalomra Szlobodan Milosevicset, aki meglovagolja az eluralkodóban levő nacionalista-populista mozgalmat és egyre erőszakosabban lép fel a szerb érdekek érvényesítéséért a még mindig szövetségi rendszerű Jugoszláviában. Megfosztja Koszovót és a Vajdaságot autonómiájától - Szerbia gyakorlatilag bekebelezi a két tartományt -, és kísérletet tesz rá, hogy megteremtse az alkotmányi-törvényes alapjait egyfajta szerb egyeduralom megteremtésének. Ezzel elsőként Szlovénia száll szembe, ahol különben is jó ideje érezteti már hatását egy elszakadási törekvés, majd Horvátország is. Kijelentik, hogy nem fogadhatják el a szövetséges szavazó-társasjáték örök veszteseinek a szerepét, és nem kívánnak minden áron egy egységes (szerb hegemóniájú) Jugoszláviában élni. Mire a szerbek azt mondták- elnézést a leegyszerűsítésért -, hogy rendben van, kiválhattok, de nem vihetitek magatokkal azokat a területeket, amelyeken szerbek laknak, vagy amelyekben szerb ősök nyugszanak. Márpedig ezeknek a területeknek nyugati határai - mint a szerb értelmiségi és politikai elit korifeusai megmondták volt- ott húzódnak valahol a Verőcét Károlyvárossal és Karlobaggal összekötő vonal mentén. No, ezt azért mégsem, mondták a szlovének meg a horvátok évszázados, a királyi és a Titói Jugoszláviában egyaránt legitimizált határaikra hivatkozva, és 1991. június 25-én, illetve 26-án kikiáltják a Szlovén Köztársaság, ületve a Horvát Köztársaság függetlenségét. Tekintet nélkül arra, hogy Szlovénia és Horvátország a kiválással valójában csak az 1974. évi alkotmányban megfogalmazott, elszakadásra vonatkozó alapvető jogát érvényesítette, a Jugoszláv egység védelmezői” tettüket a Jugoszlávia feldarabolására tett kísérletnek nyilvánítják, és június 27-én Belgrádban kiadják a parancsot a Jugoszláv Néphadsereg szlovéniai bevetésére. És kezdetét veszi egy több mint négy éven át tartó véres háború, amelyben emberek százezrei vesztek oda, több mint egymilliónyian voltak kénytelenek elhagyni otthonukat, amely hosszú évtizedekre, talán évszázadokra felszította (ismét) a gyűlölet tüzét e vidékeken, s amely végső soron semmi, de semmi hasznot sem hozott egyik félnek sem. Helyzetkép 1995 nyarán A már csak nevében jugoszláv, valójában csaknem vegytiszta szerb vezetésű hadsereg, amely akkoriban Európa egyik legütőképesebb fegyveres erejének számított, nem tudta legázolni Horvátországot és felállítani a fentebb említett Verőce- Károlyváros-Karlobag határvonalat. Ugyanakkor gyakorlatilag meghódította az ország területének csaknem egyharmadát, hatalomra segítette az e területeken élő szerbeket, elűzte a helybeli horvát lakosságot, és lehetővé tette egy független szerb köztársaság kikiáltását. Hiába ismerte el a világ már 1992-ben Horvátországot, hiába vette fel soraiba már május 22-én az ENSZ, hiába vonult ki a jugoszláv hadsereg az országból, hiába kötötték meg a tűzszünetet, s hiába érkeztek a szerbek által megszállt területekre nemzetközi békefenntartó erők, a helyzet még 1995-ben is az volt, hogy Horvátország térképén ott éktelenkedett három folt: az egyik Kelet-Szlavóniában és Baranyában, a másik Nyugat-Szlavóniában, Pakrac környékén, a harmadik pedig Knin térségében. S ez a három folt független Krajinai Szerb Köztársaság néven már-már kitörölhetetlen államalakulatként rögzült az Európai Unió, az Egyesült Államok és az ENSZ illetékeseinek a fejében. Olyannyira, hogy a Peter Galbraith horvátországi amerikai nagykövet nevével fémjelzett, úgynevezett Z-4-es béketerv például saját elnököt, saját kormányt és parlamentet szavatolt a krajinai szerbeknek, saját címert, zászlót, külön pénzt, teljes függetlenséget a helybeli gazdaság, oktatás, művelődés megszervezésében. Saját rendőrségük, saját hadseregük lehetett volna (pl. a horvát hadsereg csak a krajinai elnök hívására léphetett volna az „ország” területére). A feltétel mindössze annyi volt, hogy a krajinaiak fogadják vissza az elűzött horvátokat, adják vissza házaikat, tegyék lehetővé a folyamatos áru- és személyforgalmat, és hogy ismerjék el Horvátország külső határait. A krajinai hatóságok azonban lesöpörték az asztalról a javaslatot, és Szlobodan Milosevics sem volt hajlandó fogadni a béketerv beteijesztőit Belgrádban. Ők akkor még a Boszniában kialakult Karadzsics-féle szerb állammal egyesülve egy teljesen független, etnikailag tiszta „Nyugat-Szerbiát” tervezgettek, melyet a bosnyák területek megtisztítása és meghódítása után távlatosan az „anyaországhoz” lehet majd csatolni. 1995 júliusának első felében Mladics tábornok vezetése alatt hozzá is fogtak Boszniában a tisztogatáshoz. A kérdéses terület az ENSZ védelme alatt állott ugyan, ez azonban a legkevésbé sem zavarta Mladicsékat abban, hogy 1995. július 11-én elkövessék a második világháború utáni legszömyűbb háborús bűntettet: lemészároljanak Szrebrenicában mintegy nyolcezer muzulmánt. Az ENSZ-színekben ott állomásozó holland zászlóalj, a brit és francia tábornok urak és az ENSZ főtitkár különmegbízottja, Jasushi Akashi tehetetíen asszisztálása mellett. A vüágszervezet és a nagyhatalmak ettől eltekintve is végig szégyenletesen bénáknak bizonyultak a mocskos balkáni háború kérdésében. Évekig figyelték az érdektelen szemlélődő közömbösségével, miként hódít meg egy őrült szerb diktátor idegen területeket, miként gyilkolják le katonai alakulatoktól támogatott rablógyilkos bandák civilek ezreit, tesznek földönfutóvá, árvává, özveggyé milliókat, rabolnak ki „meghódított” városokat és otthonokat Horvátországban és Boszniában. Amikor nagynehezen rászánták magukat a beavatkozásra, lagymatagon, erélytelenül léptek fel, felületi, tüneti kezeléssel próbálkoztak a neuralgikus pontokon, rögtönzött kompromisszumos megoldásokkal próbálták meg elgereblyézni a dolgokat, állandósítani a kialakult helyzetet, amivel gyakorlatilag szentesítették a szerb területi hódításokat. Mit szólt mindehhez a független Horvátország vezetése? Horvátország természetesen nem nyugodhatott bele, hogy idegen államszervezetek „éljenek” történelmi területein, saját hadsereggel, saját közigazgatással, ahol képtelenség érvényt szerezni a horvát alkotmánynak és törvényeknek, ahonnan egyszerűen kiűzték a nem szerb lakosságot, s amelyekben úgyszólván légmentesen elszigetelték magukat a lázadók. Mindenképp meg kellett akadályozni továbbá, hogy a körülzárt Bihacs környéki muzulmán enklávé is Szrebrenica sorsára jusson, hisz azzal elhárult volna minden akadály a két szerb - a krajinai és a szerbiai - hadsereg egyesülésének, azaz a későbbiekben a részben Horvátország, részben Bosznia testébe ékelődött szerb államalakulatok egyesítésének útjából. Ezzel Horvátország Európa második Ciprusává vált volna, egyszer s mindenkorra lemondhatott volna a szóban forgó területekről. Szép csendesen átszervezte és ütőképesebbé tette tehát a hadseregét, és hozzáfogott egy, az ország teljes területének újraegyesítését célzó haditerv kidolgozásához. Első lépésként sikerült is lerohannia és „visszacsatolnia” a két kisebb „szerb államot”, Nyugat-Szlavóniát, majd Kelet-Szlavóniát. 1995 nyarára megérett a helyzet a knini „fellegvár” és a körülötte kialakult köztársaság bevételére is. És 1995. augusztus 4-én hajnali 4-kor kezdetét vette a Fergeteg hadművelet. Minthogy ekkorra a nagyhatalmak már azt hitték, hogy nagyjából sikerült eloltaniuk a nagy balkáni tüzet, s véledenül sem állt érdekükben semmilyen új, a háború újbóli fellángolásának és kiterjedésének veszélyével járó fegyveres összetűzés a térségben, magától adódik a kérdés, tudtak-e a Fergeteg hadműveletről és mit szóltak hozzá? A válasz ma már egyértelmű: tudtak és tiltakoztak. És miért nem akadályozták meg? Azért, mert érdekelni ugyan a legkevésbé sem érdekelték őket Horvátország szempontjai, de tudták (sejtették, remélték) hogy Milosevics nem viszi vásárra a bőrét a krajinai szerbek kedvéért, nem meri (nem akarja) bevetni a szerb hadsereget, kedvező alkupozíciót próbál elfoglalni az immár elkerülhetetlennek látszó végső béketárgyalásokhoz. Tiktakozni tiltakoztak tehát a tervezett hadművelet ellen, de közben lehunyták a fél szemüket. Képletesen szólva a Fergeteg sárga jelzést kapott: formálisan elítélték, de biztosították a horvátokat, hogy nem tesznek semmit a megakadályozására. S a krajinai szerbek, ők vajon tudtak-e a várható támadásról? Tudtak, benne volt a levegőben, hogy történnie kell valaminek. Mozgósították is a hadseregüket és felkészültek a támadásra. S küldték közben a segélykérő üzeneteket nagy pártfogójuknak, Milosevicsnak. Ugyanakkor kész kiürítési tervekkel is rendelkeztek, sokan már hetekkel a hadművelet kezdete előtt elhagyták Knint, az utolsó napokban szervezetten is. Megkezdődött tehát a Fergeteg hadművelet. Öt irányból jött a támadás, a védők leggyengébb pontjait célozva meg. A front hossza mintegy 1100 kilométert tett ki, horvát részről 100 ezer, szerb részről kb. 50 ezer fegyveres vett részt a harcokban (a hadsereg mellett a horvát rendőrség több különleges osztaga is). A kezdeti meg-megtorpanás és harmincegynéhány nagyobb összecsapás után, nehéz területen megvívott, helyenként roppant kemény harcok árán a horvátok bevették és megtisztították Knint és az egész krajinai köztársaságot. Mindössze öt nap alatt! A GYORS SIKER TITKA ÉS JELENTŐSÉGE Nemzetközi katonai szakértők három fő tényezőnek tulajdonítják a Fergeteg hadművelet meglepően gyors sikerét. Az első a horvát hadsereg haderejének jelentős növekedése. 1992 és 95 között teljesen átszerveződött a horvát haderő és ütőképessége is megnőtt. Vele szemben - és ez a második tényező - a krajinai szerb hatalom készületlennek bizonyult, katonáit hosszú ostromra és statikus hadműveletekre készítette fel, s nagy mértékben számított Milosevics hadseregének a támogatására is. Milosevics azonban cserbenhagyta, elárulta azokat, akik az ő biztatására lázadtak fel és alakítottak maguknak külön köztársaságot. Nem ok nélkül mondta egy krajinai szerb tábornok, hogy Knin Belgrádban esett el. Harmadik okként az elemzők a Fergeteg hadművelet kiváló megtervezését és jól átgondolt stratégiáját említik. A hadművelet öt irányból indult, mint említettem, összehangoltan, az ellenség leggyengébb pontjaira összpontosítva. Ezeknek áttörésével sikerült behatolni a szerbek hátországába, s onnan folytatni a támadást a kevésbé mozgékony védők ellen. Nem elhanyagolható természetesen a motiváltság szerepe sem: a horvátok nemrég kikiáltott, nemzetközileg elismert, fiiggetlen államuk területi egységéért, végső soron hazájuk jövőjéért harcoltak, a krajinai szerbek küzdőszellemét pedig alaposan kikezdték sebtében összetákolt államuk zűrzavaros belső ügyei, a csaknem négyéves elszigeteltség és nélkülözés, s végül, de nem utolsó sorban az „anyaországi” - szerbiai - politikai elit farizeussága. A Fergeteg hadművelet sikere, valamint a horvát és a bosnyák hadsereg szorosabb együttműködése következtében megváltoztak az katonai erőviszonyok a térségben. Az addig túlerőben levő boszniai szerb erők jelentős vérveszteséget szenvednek, sőt Szarajevó bombázásával szinte kiprovokálják a nagyhatalmak immár energikusabb beavatkozását: már augusztus 28-án kéthetes kemény légitámadást indít ellenük a NATO. A Deliberate Force fedőnevű akciónak nem annyira a boszniai szerb fegyveres erők megsemmisítése volt a célja, inkább az, hogy rákényszerítse a szerbeket a tárgyalások megkezdésére. Ezt a célját el is érte, hisz pár hónappal később valóban tárgyalóasztalhoz ültek a hadban álló felek, és megszületett a daytoni békeszerződés. A CSILLOGÓ ÉREM MÁSIK OLDALA Horvát források a mai napig elég szemérmesen kezelik a Fergeteg hadművelethez fűződő háborús és emberiség elleni bűntettek kérdését. Nem tagadják, hogy fegyvertelen civilek estek áldozatul, hogy a fényes győzelmet helyenként gyújtogatás és szabadrablás követte. Csak éppen „gazdája” nincs a bűntetteknek. A hadműveletet irányító tábornokok rendre tagadják, hogy közük lenne a dologhoz, mindegyikük csak „utólag” szerzett tudomást a gyilkosságokról, bosszúhadjáratokról. Érdekes egyébként, hogy egy-két kivétellel a hadműveletben szereplő minden tábornokot eltávolítottak azóta a horvát hadseregből és közéletből. Nemzetközi források csaknem ezerre teszik a legyilkolt civilek számát, több százra a felperzselt otthonokét. Az Amnesty International 3000 konkrét jogsértésről beszél jelentésében és 200 ezer szerb menekültről tud. A hágai bíróság vádpontjai között pedig egy a krajinai menekültek menete ellen intézett horvát légitámadás is szerepel. A horvátok azzal védekeznek a tömeggyilkosság és exodus vádja ellen, hogy a Fergeteg hadművelet megkezdése után Franjo Tudjman elnök felhívást intézett a krajinai szerbekhez: a szerb hadsereg tagjait fegyverletételre szólította fel, a lakosságot pedig arra, hogy maradjon otthon és várja be nyugodtan a horvát hatóságokat. Eközben szó szerint az emberi jogok teljes tiszteletben tartását és helyi önkormányzati választásokat helyezett kilátásba számukra, nemzetközi ellenőrzés mellett. Ennek csupán az a szépséghibája, hogy az adott körülmények között és az előzmények figyelembevételével a szerbek előtt semmi hitele nem volt a horvát elnök szavának, s mint a hadműveletet megelőző brioni értekezlet hangfelvételeiből kiderül, a horvát vezetés sem gondolta komolyan a dolgot. Visszafoglalni, megtisztítani - ez volt a cél. Magát az ostromot úgy tervezték meg, hogy nem zárták teljesen körül Knint és környékét, nem kényszerítették elkeseredett, utolsó emberig tartó közdelemre a védőket, hanem „egérutat” biztosítottak számukra a meneküléshez. Előzőleg megállapodtak a kéksisakosokkal, hogy lehetővé teszik a szerb katonák és civilek elvonulását, aránylag laza ellenőrzés mellett. (A fegyverzetüket és haditechnikájukat nem vihették magukkal. Minden mást elvittek, beleértve a „szerb állam” működésével kapcsolatos iratokat, az anyakönyveket, sőt még az aknatelepítési térképeket is.) A Gotovina-szindróma Ante Gotovina tábornokról annyi szó esik a Fergeteg kapcsán, hogy szinte egyszemélyben testesíti meg a győzelem utáni háborús bűntettek felelőseit. A nem túl szalonképes előéletű tábornokot (a francia idegenlégióban szolgált, börtönbüntetésre ítélték ékszerlopás miatt stb.) személy szerint legkevesebb 150 krajinai szerb legyilkolásában való részvétellel és szerb falvak felperzselésével vádolják; a szó szoros értelmében a hágai nemzetközi bíróságnak való kiszolgáltatásától teszik függővé Horvátország Európai Unióhoz való csatlakozását. Gotovina tagadja a bűnösségét, állítólag hajlandó együttműködni a hágai nemzetközi bírósággal, valójában azonban eltűnt és a jelek szerint bottal üthetik a nyomát. Keresni keresik ugyan, de nemigen találják. Mit mondjak, nem csodálkozom rajta. Ante Gotovina ugyanis csak a hágai törvényszék, a sértett szerbek meg a jólfésült nyugatiak szemében gyanúsított - a horvátokéban nemzeti hős. S amíg a nálánál százszorta nagyobb gazemberek, mint Karadzsics és Mladics szabadon mászkálnak valahol Boszniában, nem sok késztetést érezhet egy hágai utazásra.
