Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-07-01 / 7-8. szám
12. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. július-augusztus Emlékeztető 1945 sorscsapásaira Manapság, amikor az észak-amerikai televíziós adásokban, a sajtóban egymást követik a II. világháború győzelmes befejezésének 60-ik évfordulójára vetített és írt visszaemlékezések, szomorú szívvel gondolok azokra az eseményekre, amelyek elhagyott hazámat érték ugyanezekben az időkben, vagyis az elmúlt évszázad 1945-i évében. Egy fél évvel ezelőtt rövid összefoglalót írtam Emlékeztető 1944 sorscsapásaira címmel. Ennek folytatására az alábbiakban felsorakoztatom azokat a főbb eseményeket, amelyek Magyarországot érték, amelyekről az időseknek nem szabad megfeledkezniük, valamint az új nemzedékeknek tudniuk kellene, bár őket ezekre otthon nem, vagy másképpen tanították. 1945 januárjában még dúlt a háború Magyarországon. A harcok szörnyűségei elsősorban Budapesten és környékén tomboltak. A szovjet ellenség által ott körülzárt védősereg 50 ezer magyar és 45 ezer német katonából állt, akik kitartóan védték a magyar fővárost, amelyet hat szovjet hadsereg és egy román hadtest vett körül. Elkeseredett harcokban a védőket mind kisebb területre szorították. A pesti oldal január 18-án szovjet kézre került, a budai vár körüli védősereg, a február 11-i sikertelen kitörés után megszüntette az ellenállást. A 100 napos hadművelet eredményeképpen a Vörös Hadsereg 350 ezer katonája kapott emlékérmet „Budapest bevételéért”. A magyar vesztesége 17 ezer halott, 5 ezer sebesült, 25 ezer fogságba esett, 3 ezer eltűnt. A vár pincéiben tartott több ezer magyar és német sebesültet az oroszok lángszórókkal elégették. A polgári lakosságból 20 ezren haltak meg, 52 ezer megsebesült. Az orosz jelentések a foglyok számát 110 ezerben adták meg. A valóságban 35 ezer magyar és német katonát ejtettek foglyul. A hiányzó szám kiegészítésére a szovjet katonák 80 ezer „hadifoglyot” szedtek össze a lakosság soraiból. A városban épület, ház, alig maradt épen. Különösen nagy kárt szenvedett a Vár és környéke. A németek a hidakat felrobbantották. Budapest lerombolásához előzőleg angol-amerikai légibombázások is hozzájárultak. A főváros eleste után a szovjet hadsereg, amelyhez román és bolgár csapatok is csatlakoztak, Magyarország legnagyobb részét már elfoglalta. 1945 tavaszán csak a Dunántúl középső és nyugati része, valamint a Csallóköz tartott ki magyar kézben, ahol a Szálasi vezette nyilaskeresztes hatalom kormányzott. Az országban mintegy 1 millió polgári menekült volt mozgásban, akik a háború veszélyei, a személyi veszteségek elkerülése végett gépkocsikon, főként lovas kocsikon, kerékpáron és gyalog Nyugat felé tartottak. A balatoni csata március végéig tartott. Ezután pár nap alatt az egész ország szovjet uralom alá került. A Dunántúlra szorult magyar honvédség maradványai és a polgári menekültek egy része osztrák területre vonult. Az oroszok sokakat itt is utolértek. Kirabolták őket és a katonákat fogságba vetették. Magyarország háborús veszteségének adatai megközelítőleg a következők: a honvédség összvesztesége 300 ezer fő fölött. Hősi halott a csatatereken 150-180 ezer között. A polgári lakosságból 44.490-en vesztették életüket Csonka-Magyarországon. Szovjet adatok szerint 600 ezer magyar került hadifogságba. 419 ezret engedtek hazatérni, 181 ezer fogoly hiányzik. Ezek a magyarok a fogolytáborokban pusztultak el. Valószínűleg sokkal többen voltak az elpusztultak, mert a névsorokat csak az oroszországi táborokban állították össze, a gyűjtőtáborokban és a kiszállításkor már ezrével pusztultak el a magyar katonák és a polgári egyének, az újra elszakított területekről pedig nincsenek teljes adatok! E témában kutatók vizsgálatai alapján a Szovjetunióba elhurcolt polgári egyének száma sokkal több volt, mint az eddigi megállapítások. Eddig fel nem ismert katasztrófáról beszélnek, amely az elhurcoltak számát 1 millió fölé helyezi! A hősi halottak száma a fogolytáborokban elhunyt katonákkal együtt 322 ezer fő. Más kutatók ezt a számot 400 ezer fölé teszik. Az ország megszállása a Székelyföldtől a nyugati határig a harcok és borzalmas kísérőjelenségek mellett zajlottak le. Az orosz-ukrán és ázsiai származású hódító katonaság embertelen magatartása a polgári lakossággal és azok vagyonával szemben minden képzeletet felülmúlt. Rablás, fosztogatás, észnélküli rombolás és a legvisszataszítóbb jelenség, a nők megbecstelenítése. Ezek az erőszakos cselekedetek sokszor az áldozatok halálával végződtek. Ugyanez lett azoknak a férfiaknak is a sorsa, akik a nők védelmére keltek, mint például Apor Vilmos püspöké, aki a rezidenciájába menekült mintegy 50 leány és asszony védelmében halt meg. A nemi erőszakosságok méreteiről csak százezres számokban lehet beszélni. Ezt igazolja, hogy a magyar kormány 1945 augusztusában 470 ezer nő számára kért Nyugatról szifiliszt gyógyító salvarsánt. A Magyarországot ért „motorizált tatáijárás” szörnyűségeiről a szabad világot csak a budapesti svájci követség jelentései értesítették. Még 1944. december 21-én a szovjet hadsereg által megszállt Debrecenben megalakult egy ideiglenes Nemzetgyűlés és Kisgazdapárt, Nemzeti Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt és a Polgári Demokrata Párt tagjaiból. Koalíciós kormány jött létre Dálnoki Miklós Béla vezérezredessel az élen. Helyettes miniszterelnökök: Szakasits Árpád és a Moszkvából érkezett Rákosi Mátyás. A parasztpárti Erdei Ferenc lett az első belügyminiszter. A magyar kormány küldöttei, éspedig Dálnoki Miklós, Nagy Ferenc és Rákosi Mátyás január 18- án Moszkvában aláírták a fegyverszünetet. A februárban meghozott Jaltai Határozat, majd a júliusban Potsdamban tartott konferencia Truman, Churchill, Sztálin részvételével Magyarország sorsát a szovjet hadsereg megszállására hagyta! A rablás és fosztogatás ideje még sokáig kísérte a lassan meginduló és magára találó mindennapi életet. A romok eltakarítására, vagy „kis munkára”, sokszor csak az utcákról összeszedett emberek eltűnése, szovjet fogságba szállítása még tartott. Az általános éhség és szegénység következtében a városokból az emberek, primitív közlekedési körülmények között, vidékre utaztak élelemért. A „batyuzókat” újabb jelenség, az útonállás és a „vetkőztetés” kísérte, amikor nemcsak oroszok, hanem elzüllött magyarok is beálltak a rablók, vetkőztetők, fosztogatók soraiba. Az 1945-ös esztendő, amelyet az ország népe egy részének elcsúszott ítélőképessége „felszabadulásnak” nevezett (és még ma is nevez) ilyen szomorú körülmények között folyt. Felszabadulásról csak a pesti gettóban megmaradt és a háborút túlélő, kb. 200 ezer főnyi zsidóság beszélhet jogosan. Különben a zsidóság összveszteségéről nagyon sok egymástól eltérő adat van forgalomban. Vegyük és fogadjuk el az izraeli Yad Vashem emlékhelyen gránitba vésett adatot, amely szerint a magyarországi zsidóság vesztesége 334 ezer fő. Az új magyar demokráciát kijátszani igyekvő maroknyi kommunista párt (1945 tavaszán 30 ezer fő), számos kollaboráns segítségével (1946-ban az MKP létszáma 150 ezer fő), a szovjet hadsereg védelme alatt, valamint Klim Vorosilov marsall helytartó irányításával, megkezdte az ország szovjetizálását. Ebben a folyamatban fontos szerepet kapott a kommunisták kontrollja alá került Rendőrség Politikai Rendészeti Osztálya (a későbbi ÁVO) és a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya (KATPOL), amelyek ugyancsak szorgoskodtak a „háborús bűnösök” összegyűjtésében és elítélésében. Eljárásuk jogi alapja az október lóén kihirdetett rögtönítélő bíráskodás bevezetése volt, amelyet nem kevesebb, mint nyolc évig tartottak fenn. A hirtelen kommunistákká vált és a velük együttműködő bírák a háborús bűnösök feletti ítélkezéseiket oly szorgalommal végezték, hogy Magyarországon sokkal több háborús bűnöst találtak és végeztek ki, mint a második világháborút elindító hitleri Németországban. Továbbá több mint 100 magyar állampolgárt (a csendőrség tagjait és az 1940-ben visszatért Észak-Erdély polgári igazgatásának vezetőit) átadták a románoknak, akiket azután az utóbbiak halálra, vagy 25 évi börtönre ítéltek. 1938 és 1941 között Magyarország megnagyobbodott. Ennek, a számunkra örömteli gyarapodásnak az árát, a szovjet csapatok térhódításai után, az utódállamok visszatérő katonái, partizánjai, hivatalos és nem hivatalos személyei a helybenmaradt magyar kisebbségen torolták meg, méghozzá barbár kegyetlenséggel. Vizsgáljuk meg röviden a történteket! A székelyföldi magyarság 1945- ös sorsáról a mi napig nem jelent meg megbízható adatgyűjtemény. Annyi azonban ismert, hogy szovjet csapatok nyomában megérkezett Maniu-gárdisták főként Csíkben és Háromszékben garázdálkodtak. Szárazalján 13, Csíkszentdomonkoson 11 volt a kivégzettek száma, akiket lőfegyverrel, baltával és akasztással öltek meg. Köztük asszonyok is voltak. Más vidékekről is érkeztek vészhírek öldöklésről, rablásról és gyújtogatásról abban a szellemben, hogy „nincs irgalom a magyaroknak”. A románok terrorját még a szovjet főparancsnokság is megsokallta és ezért szovjet közigazgatást vezettek be Észak- Erdély területén, amely hosszú hónapokig tartott. 1945. április 5-én Benes csehszlovák elnök Kassán kormányprogramot hirdetett, amely az egész felvidéki magyar kisebbséget bűnösnek nyilvánította az elmúlt háborúban a magyarokkal és a németekkel való együttműködésért, és megfosztotta őket az állampolgárságuktól, vagyonuktól és földjüktől. Az úgynevezett Benes-dekrétumok még ma is érvényben vannak! 1945. május 18-án a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletet hozott, amellyel a magyar nemzetiségű állami tisztviselőket, tanárokat, tanítókat elbocsátották állásaikból és megszüntették a magyar nyelvű iskolákat és sajtót. Ez a folytatása volt annak a magyarüldözésnek, amelyet a cseh és szlovák hatóságok, különösen a katonaság a háború végén, majd a későbbi időkben elkövetett. A cseh atrocitások legnagyobbja azonban mindjárt 1945 tavaszán ment végbe, amikor Pozsony magyar lakosságának legnagyobb részét áthajtották a dunántúli Pozsonyligetfaluba és a nyílt mezőn egy nagy táborba zárták őket. A táborból azután éjszakánként százával hordták el a magyarokat, akik soha többé nem kerültek elő és nem adtak magukról életjelt. Tehát ezrek legyilkolására gyanakodnak, akiknek tetemei az osztrák határ közelében lehetnek elásva. Pozsony magyar lakossága 1945-ben 30 ezer lélek volt, napaság csak 5 ezer főt tesz ki. Egy pár ezren talán elmenekültek, de hová lett a többi? Hasonló volt az érsekújvári magyar férfiak (14-től 60 évesig) sorsa, akiket a komáromi erődbe hajtottak gyalog, majd onnan széthordták őket kényszermunkára. Csak kevesen élték túl a könyörtelen és durva bánásmódot. Egy, a magyarsággal szimpatizáló kanadai szlovák lap szerint Dél-Szlovákiában 12-15 magyar tömegsír van, amelyeknek a titkait eddig sikerült a szlovákoknak megőrizniük. Egy legújabb hír szerint Pozsonyligetfalu közelében nemrégiben egy tömegsírt találtak. Feltáráskor megállapították az áldozatok kilétét: 70 magyar levente. Valószínűleg a háború után hazafelé igyekeztek és belementek egy ellenséges záróvonalba. Hogy ki volt a leventék ellensége? Nem tudható, csak sejteni lehet... A Kárpátaljáról és a Délvidékről érkező hírek ezekben az időben ugyancsak vészterhesek voltak. A magyarok elleni genocidumok azonban már 1944 késő őszi hónapjaiban lezajlottak és leírásuk már szerepel az előző tanulmányban. Még június 15-én a kormány aláírta a magyar-szovjet jóvátételi szerződést, amely Magyarországot 200 millió (1938 érték szerinti) dollár értékű ipari és mezőgazdasági termékek leszállítására kötelezte. Az ország gazdasági állapota, amely előzőleg a németek kiszolgálása, majd a háborús károk következtében teljesen elgyengült, hiszen az állatállomány fele és a gyáripar nagy része elpusztult, most újabb intézményes kifosztás áldozata lett. Mindehhez később hozzájárult még a Csehszlovákiának 30 milliós és Jugoszláviának 70 millió értékű kárpótlás, amelyet az 1947-i párizsi békeszerződés rendelt el. És ez még nem volt elég. Magyarországnak kellett fizetnie a megszálló szovjet hadsereg ellátásának költségeit és ugyancsak, az országban működő Szövetséges Ellenőrző bizottság kiadásait. A SZEB a szovjet, amerikai, angol és francia urai pedig dőzsöltek, s a bizottság nyugati tagjai a hazaküldött jelentéseiken kívül, semmit sem tettek az oroszok folytonos beavatkozásai ellen a magyar belügyekbe. Igaz, a tétlenségükért kormányaik is felelősek voltak. A potsdami konferencia határozatai értelmében, 1945 decemberében megkezdődött a németajkú lakosság kitelepítése Magyarországról. Ezt az embertelen tervet és cselekményt azonban megelőzte a szovjet hadsereg önkénye, amelynek tagjai már 1945 februárjában a tiszántúli svábokat tömegesen vagonírozták be a Szovjetunióba tartó vasúti szállítmányokba. Tudunk arról is, hogy Csanád és Arad környékéről, valamint Torontál megyéből a GPU összeszedte a német nevű férfiakat 45 éves korig, a nőket 35 éves korig és őket is a Szovjetunióba szállított. (Összesen 170-190 ezer németet telepítettek ki Magyarországról.) Az oroszok hatalmaskodására jellemző még, hogy a Kárpátaljával szomszédos Szatmár és Bereg megyében 23 Magyarországhoz tartozó községben bevezették a szovjet közigazgatást. Innen is a magyar férfiakat a hírhedt szolyvai táborba szállították, ahonnan szándékos mérgezés következtében csak kevesen tértek haza. Az elvesztett háború, a magszállások, az erőszakosságok, az üldözések és a kizsákmányolások ellenére a magyar nép még nem volt teljesen leverve. Voltak hazafiak, akik ellenálltak a terrornak és egymásközt titokban szervezkedni kezdtek. Elszántságuknál talán csak konspirációs tapasztalatlanságuk volt nagyobb és ezért a titkos mozgalmaikat a politikai rendészet és a KATPOL, a szovjet MVD atyáskodásával, hamar leleplezték majd az úgynevezett politika perekben - vagy azok nélkül - megtorolták. Első példa az ellenálló csoportokból a már 1945-ben felgöngyölített Magyar Front, amelynek 49 vádlottja volt. A magyar népnek végül alkalma volt kimutatni nemtetszését a balos uralom ellen az első szabad választás alkalmával. November 4-én a lakosság 92,4%-a járult az urnákhoz és a Független Kisgazdapártot juttatta győzelemre. A választás eredményének részletei: Kisgazdapárt 57,03% (245 mandátum), Szociáldemokrata Párt 17,41 % (69 mandátum), Magyar Kommunista Párt 16,95% (70 mandátum), Nemzeti Parasztpárt 6,87% (23 mandátum), Polgári Demokrata Párt 1,62% (2 mandátum). A Kisgazdapárt Tildy Zoltán vezetésével egyedül uralkodhatott volna a parlamentben, de Vorosilov utasítására a pártok koalícióba kényszerültek és a legfontosabb tárcát: a Belügyminisztériumot, a Kommunista Párt kapta. A belügyminiszter Rajk László lett és Kádár János volt a helyettese. A moszkoviták, vagyis akik Moszkvából érkeztek (Rákosi, Gerő, Révai, Münnich, Vas) által vezetett Kommunista Párt azután megkezdte a többi párt szétmállasztását, ami végül az egyeduralomhoz vezetett. Az akkor ármánykodással és szovjet segítséggel megszerzett hatalmat az 1990-es rendszerváltozásig megtartották és részben még ma sem adták ki a kezükből. Az 1945-ik esztendő igen tragikus volt Magyarország történetében. Ahogy az előző, az 1944 év sorscsapásait bemutató tanulmányom végén említettem, a hazát védő hősi halott honvédek legalább 300 ezres áldozata mellett, az etnikai indíttatású elhurcolások, tömeggyilkolások ilyen nagy méretei a tatár és a török hódítások óta ismeretlenek voltak a Kárpát-medencében. Elhagyott hazámat 1945-ben ért sorscsapások fölött 60 esztendő elmúltával sem szűnök meg búslakodni. Ezen írásommal nem gyűlöletet akarok kelteni, hanem gyászos visszaemlékezésre intem olvasóimat. Rada Tibor, Kanada
