Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-06-01 / 6. szám

6. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. június Pannon-tengeri töredékek Szerkesztett, rövidített változat. Erede­tije elhangzott Sárospatakon, 2005. má­jus 15-én, pünkösd napján, Csete Ildikó kiállításának megnyitásán, amikor a Szentlélek kiáradt Jézus tanítványaira, és a prédikációk értelmét a különböző' nyelvű zarándokok mind felfogták... „Látjátok szemetekkel” Számos halotti beszéd született per­gamenre, papírral, lúdtollal, irónnal, golyóstollal írva, no meg számítógép­pel. S most - Csete Ildikónál - textilre. Az első és legfőbb szempont a lá­tásé: a vizuális kultúra fontosságára való figyelmeztetésé: Látjátok szeme­tekkel! Vagyis: a szemmel látni kell. Tautológiának, ok nélküli ismétlésnek is nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy látni is meg kell tanulni. Ösztö­nösen nézünk, szemlélődünk a világ­ban, de meglátni a dolgokat: meg kell tanulni. A vizuális élményt is tanulni kell. A vizualitás kódja tanulható és ta­nulandó, ugyanúgy mint az anyanyelv. Különösen egy olyan világban, amely vizuális ingerek, sőt agresszív vizuá­lis ingerek sokaságát nyújtja, csak időközben leszoktatott bennünket a lá­tásról. Hogy a magunk világán, kép­zeletén, tudásán átszűrjük a látnivalót, hogy „látva lássunk” , hogy meglássuk a lényeget. Csete Ildikó textiljei figyel­meztetések: tanuljuk meg ősi motívu­mainkat, köztük a nyelvi emlékeinket látni is. Ne csak olvasni, ne csak a nyelvben kódolt mondanivalót keresni, hanem azt is, ami a naiv, látásban kép­zetlen, színkavalkádban és képernyő­­böngészésben megfáradt szemnek ta­lán elsőre láthatatlan. Ahogy kedveljük szülőföldünk ne­vének írásmódját, szüléink írásának, a régi szövegeknek, a nagy betűknek, az öregbetűknek a képét, ugyanígy ismer­kedjünk meg a régi magyar szövegek írásképével is. Többször jártam Pannonhalmán. Tényleg megkapó élvezet a Tihanyi alapítólevél latin betűtengerében ke­resni a magyar szavakat: bolatin, fűk, tihon, fehérvára reá meneh hodu utu reá. Nem gondolnám, hogy föltétlenül így beszéltek őseink, persze az is meg­lehet, de hogy csaknem ezer év távo­lából üzennek nekünk ezek a düledező, de mégis nyugalmat, örökkévalóságot sugalló, sorok, maga az írásmód, az írás gesztusa is, az biztos. S ez önma­gában tiszteletet érdemel és némi meg­rendülést okoz. Csete Ildikó ezeket a szavakat, főként helyneveket most térképre álmodta: nemcsak odatette a térképre, hanem ku­tatómunkát is folytatott hozzá, rekonst­ruálta, ahol nem lehetett, ott kikövetkez­tette a helyeket, végig követhető a Du­nántúlon a „hodu utu” , az egykori ke­resztesek hadiútja (oda és vissza), s min­den szó földrajzi otthont talált. Végezetül a látás azért is fontos, most pünkösdkor, mert a Szentlélek ki­áradásának ünnepén a prédikációk nyel­vét mind megértették a különböző nyel­veken beszélők. Van tehát közös nyelv. Ilyen közös nyelv a vizualitás nyelve is. Szövet és szöveg A Pannon-tengeri töredékek kiállí­tást nézegetve a következő értelmezői szempontra Márai Sándor Halotti be­széde. a példa, amely ugyanolyan asszociációkat kelt, mint Csete Ildikó egynémely műalkotása: Látjátok feleim szem ’tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Vagyis emlékeink olyan szétesők, mint a régi szövetek. Kultúránk, akár anyagi, akár szellemi, mindenképpen anyag, amely foszladozik. Akár a szövet. Persze Márai az anyanyelvi kultúrára értette ezt - idegen nyelvi környezetben. Mint tudjuk, a szöveg és a szövet ugyanabból a szócsalád­ból származik. Az alapszó: a sző ige. Amit szövünk: az szövet, ha anyag - s átvitt értelemben ebből fejlődve keletkezett a szöveg, ha kész, befe­jezett írásról van szó. A latinban is ugyanaz a szócsalád, s ez jelzi, hogy az ember a szöveget a szövéssel azonosítja: a textus latinul szöveg vagy bibliai szövegrész, a tex­túra szövet, szövedék, és a textil, a kelme, szövet jelentésű szavunk is erre a latin tőre megy vissza. Csete Ildikó tehát textil- és textusművész. Szövet és szöveg, az anyag és a kul­túra tehát eredetét és jellegét tekintve is összetartozik. Erre érzett rá az első hímzőasszony, amikor párnára, ingre, kötényre hímzett, egy számára még tel­jesen világos, avagy (mint egy archai­kus népi imát mormolva) csak szo­­kásszerűen gyakorolt jelrendszer tör­vényszerűségei alapján. Miért is mondjuk, hogy író­asszony? Miért mondjuk, hogy tojás­hímzés? És különösen azt: tojásírás? Mert a népművészeti motívumok jelek voltak, a jel pedig, mint tudjuk, „ön­magánál többet jelent” . A népművé­szeti motívum is jel, a szó, a mondat is jel, nyelvi jel. Ösztönösen, talán a génjeinkből, de föltehetően a kulturá­lis öröklés folyamatosságát biztosító „mémjeinkből” tudjuk, hogy a népi dí­szítőművészet motívumai messze, ködbe vesző időbe vezetnek bennün­ket vissza. Lehet, hogy e motívum­kincs rendszerét még nem látjuk kellő élességgel. De éppen ezért nem feled­hetjük, gondolni kell rájuk, gondos­kodni kell róluk. A gondoskodás egyik módja, hogy megmentjük, fölelevenítjük, újra föl­használjuk (továbbgondoljuk) őket. Ahogy a magyar szecesszió és építé­szet mesterei, a gödöllői művészek, a népi írók és költők mozgalma, a nép­dal-, táncház- és szépkiejtési mozgal­mak szervezői programszerűen is meg­hirdették. Itt pedig a textileken látjuk továbbélni a magyar kultúra szövegeit. A mai népművészet kiáltó értelmét Baka István fogalmazta meg talán a leginkább szívbemarkolóan. Versének címe: Székelyek. Asszonyaink párnára, ingre mentik a szűkülő' hazát: vásznaikon az elkaszált rét nékiink pompázik tovább. Nékünk pompáznak tovább Csete Ildikó textiljei is, s ha van szemünk, majdnem azt mondtam ómagyarul, „szümünk” a látásra, akkor látjuk benne a jelentéseket, elődeinket, gon­dolkodásmódjukat, de leginkább a ta­lán írástudatlan íróasszonyokat, az ő őseiket, akik néhány tucat nemzedék­Mens sana in corpore sano - Ép testben ép lélek, tartja a latin közmondás, s ez lát­szólagos egyszerűsége el­lenére olyan bonyolult összefüggések rendszerére utal, ame­lyek híján a létezés maga kérdőjelez­hető meg. Van olyan rosszindulatú és demoralizáló, a nemzet kedélyét rom­boló vélekedés, amely szerint hazánk a deviánsok országa. Az efféle megnyi­latkozásokat azért kell határozottan visszautasítanunk, mert ezek örökös is­métlése - mint azt a falra festett ördög esete is példázza - a kórkép valóságos megjelenéséhez vezethet. Másfelől azért, mert nem igazak. A vészharang­­konditok minden nagyhangúsága el­lenére „él nemzet e hazán” . Ha kétségbeesésre, amely tudva­levőleg a cselekvő akarat legfőbb el­lensége, szóval, ha kétségbeesésre kel átérik az egész magyarságot. A gondolatot József Attilánál senki sem fogalmazta meg szebben, és ő is, a Halotti beszéd figyelmeztetésének megfelelően a látás, a meglátást fon­tosságára utal: Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, amit kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mint én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat Enyém a múlt és az övék a jelen. Verset Írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. Újraírás, a kultúra újraírása És ezzel a gondolattal, a kezemet vezető ősök gesztusából, az írásom meghatározottságából következik a harmadik szempont, amely a régi szö­veg - most szövetben történő - újra­írására vonatkozik. Folyamatosan vissza kell térnünk archaikus kódja­inkhoz, szövegeinkhez. Nemrégiben azt találtam nyilatkozni: egy nemze­dék, ha nem is egészében és persze tisztelet a kivételnek, de hagyomá­nyos kultúrája mellett elfelejtette át­adni a nyelvi kultúrát, a nyelvi hagyo­mányokat is. Miért szükségesek a nyelvi hagyo­mányok? Azért, mert az összes hagyo­mány, részben a vizuális kultúra meg­annyi terméke is elsősorban a nyelv se­gítségével hagyományozható. Persze a képekről gondolkodhatunk képi formá­ban is, azonban a közösségi mozzanat, hogy beszélnünk kell róluk. Egy ilyen kiállítás-megnyitó is beszéd a ké­pekről. És csak azért beszélünk, mert többen vagyunk. Ha egyedül lennénk, s nyilván vagyunk a képekkel egyedül is, akkor érezzük, hogy beszéddel nem minden mondható el. A hagyomány azonban csak cselek­véssel és többnyire beszéddel adható át. Ha nem adjuk át, megszakad a kul­túra folytonossága, s az emberek úgy nincs is ok, kritikus önvizsgálatra an­nál inkább. És ebben mi alighanem a nemzetek élvonalában állunk. Voltaképpen ilyen kritikus önvizs­gálat volt a tárgya annak az országos mentálhigiénés fórumnak is, amelyet nagyszámú, a társadalmi élet valahány területét képviselő meghívott jelenlé­tében tartottak a közelmúltban, s ame­lyen testi-lelki bajaink okainak feltá­rásáról, a fizikai és szellemi erőnlétün­ket veszélyeztető tényezők rontó hatá­sának megelőzéséről volt szó. A fájdalom, mint tudjuk, a szerve­zet riasztórendszere. Általa figyelünk fel rá, hogy valami nincsen rendjén. Néz­zük hát - egy közvélemény-kutatás tük­állnak majd magányosan, számkivetve, mint a szedett fa. Az újraírás többféle lehet. Lehet például másolás: szolgai alázat. A kó­dexmásolók alázata. Ráskai Leáé, aki­nek gyakran fájt emiatt a szeme. De le­het az újraírás újragondolás is. Azután kifordítás, az eredeti gondolat karikí­­rozása. A posztmodemben a hagyomá­nyos szöveg más szöveg lehetőségévé, tréfájává válik. Azt hiszem, hogy jelkép erejű szö­vegeinkhez az a szolgai alázat illik, amit itt tapasztalunk, vagyis a motívu­mok, szövegek és alkotóik, jelen eset­ben régi öregek, parasztasszonyok, névtelen és elporladt magyar szerzete­sek tisztelete. A pergamenre és papírra írott szö­vegek szövetre másolása, ismétlése te­hát alázat, illetve egy jelrendszer to­­vábbéltetése. Ez az ismétlés, ismétel­getés a hagyomány fennmaradásának az alapja. Hát akkor mi is mondjuk el még egyszer, és mondjuk el még sok­szor: ,Lássátok szümtükvel” ! S ahogy a Halotti beszéd zárul: És kéássátuk uromkhoz charmul: Kyrie eleyson! Kyrie eleyson! Kyrie eleyson! Az ANYANYELVI KULTÚRA ÉBRESZTÉSE A negyedik szempont, amelyet a ki­állítást nézegetve megfogalmaztam: az anyanyelvi kultúra ébresztgetése. Csete Ildikó nemcsak a Tihanyi alapítóleve­let meg a Halotti beszédet szólaltatja meg, hanem a magyar kultúra sok jel­képes erejű szövegét is életre kelti. Oly­kor írásrendszert váltva és rovásírásba áttéve szövegeket, olykor tovább ve­gyítve: a latin és magyar betűket mes­­teijegyekkel és rovásjelekkel ötvözve. Ezzel a magyar kultúra, népművészet ősi szinkretizmusát vallja, a kultúrák jel­legzetes egymás mellett élését, egy­másba szövődését. A szövet az egy­másba szövődésnek is a szimbóluma. Intertextualitásnak is nevezhetnénk. Tudjuk, hogy a Kárpát-medencébe a magyarság egy kész, nyilván a teljes kommunikációra képes nyelvet hozott magával. Ám a magyarságot mindig jel­lemezte a kulturális és a nyelvi sokfé­leség. Elég, ha jövevényszavaink gaz­dag számát idézzük fel. Csete Ildikó vásznain, különösen a Pannon-tengeri töredékeken ez a nyelvi-írásrendszerbeli szinkretizmus, egymásba szövődés buk­kan fel. Nemcsak a magyar föld, hanem a magyar nyelv, sőt talán a magyar írás is magyarrá tesz, így volt ez mindig, s bizony így van ez most is, ha a magyar nyelvbe ma áradó és megmagyarosodó szavakra gondolok. De Sárospatakon inkább Kazinczyt idézem, aki 1818. augusztus 15-én eze­ket vetette papírra: „A mi nyelvünk anya, leány s is­mert rokon nélkül úgy áll a több nyel­vek között, mint a főnix az ég mada­rainak számában; s emiatt, s azért is, hogy minden új nyelvek közt maga ez zengheti el egész tisztaságában a gö­rög és a római lant mennyei zengze­­teit, valamint azért, hogy ez a görög nyelv bájait, a rómainak méltóságát, az olasznak hevét, a franciának könnyű­ségét, az angolnak és németnek erejét igen nagy mértékben már most is utol­érheti, méltó, hogy ha bennünket a hal­rében -, mi okozza az embernek a legtöbb fejfájást. A gazdasági lecsúszás fenyegető veszélye és a bizton­ságérzet csökkenése után az alkoholiz­mus, a kábítószer-fogyasztás, az öngyil­kosságok még mindig nagy száma, a prostitúció, a dohányzás, a szekták ter­jedése, a népesség csökkenése és a ho­moszexualitás. Mindezek a tényezők együttesen, s külön-külön olyan jelzé­sek, amelyek parancsoló erővel arra hív­ják fel a figyelmet, hogy a baj elkerü­lése végett mielőbb cselekedni kell. A cselekvés stratégiáját hivatott ki­dolgozni együttes összefogással orvos, lelkész, tanár, rendőr, valahányan, akik részt vettek e tanácskozáson, amelynek végső üzenete: testünk épsége révén tartsuk tisztán a lelkünket. Paizs Tibor hatatlanok végzése valaha egy idegen győző járma alá hajtana is, azt ez a győző, ha nem barbaras, védelembe vegye, fenntartsa, virágzásra juttassa; s mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyet­len nem volna is, mert a mienk...” Nos, most ez a nyelv lesz valódi alapanyaga Csete Ildikó művészeté­nek. Mint egy korábbi kiállításán is lát­hattuk, korai textusukból textilbe, régi szövetükből új szövegekbe álmodja ősi írásjeleinket, ómagyar nyelvemlékein­ket. Kezdve a Szent István-i intelmek­kel, a Tihanyi alapítólevél ötven vala­hány szavával, amelyeket böngészve keresünk a latin szótengerben, foly­tatva a Halotti beszéd és könyörgéssel, az Ómagyar Mária-siralommal. Csete Ildikó nem csupán másol, hanem újra­alkot. Ami latinul volt, esetleg átteszi rovásírásba, a már magyarrá vált latin betűk közé rovásírást vegyít. Jeleknek és jegyeknek, betű- és írásjeleknek, népi jeleknek, mesterjegyeknek ad új jelentést, alkot belőlük új metaforát. Amint én, mániákus betűvető, szó­szóló, de a képekhez kevéssé értő meg tudom ítélni, ez már a legkorábbi mű­veiben is megragadható. Már azokban is keresett egy motívumot, formát, amelyet ismétléssel, átírással továbbal­kotott: hóvirág, szivárvány, kaporvirág, csillag, kisfenyő és csillaglábú kis­­fenyő, piros tulipán. Amelyből tulipán­gyermek és tulipán-madár saijadt, akár egy Nagy László versben. Betű- és motívumművészet Az ötödik szempont, amelyet érintek: a vizuális szövegé. Áligha van egydimen­ziós, unimediális szöveg. A szöveg szinte mindig multimediális: ha leírják, akkor az írásmód miatt, ha elmondják, akkor az akusztikus megvalósítás miatt. Csete Ildikó ilyen multimediális szövegeket al­kot. Például: I. András király kézjegye. Több ez, mint az avantgárd lettrizmusa, mert szervesül benne a múlt, nem ta­gadás, hanem folytatás. Szövegamulett A hatodik szempont, amely eszembe jutott a képeket nézegetve, az a szövegamulett gondolata. A szöveg sokszor mágikus erővel bír, őrizni, át­adni kell, akkor is, ha esetleg nem is­méjük a pontos jelentését. Ilyenek az ősi varázsszövegek, ráolvasások. Máskor a szöveget szent szöveg­ként tisztelik. Ilyenek a falra akasztott hímzett szövegek, különösen a paraszti házak elengedhetetlen szövegemléke, a házi áldás - amely egy megkapó láncokoskodás: Hol hit, ott szeretet, Hol szeretet, ott béke, Hol béke, ott áldás, Hol áldás, ott Isten, Hol Isten, ott szükség nincsen. S ez már átvezet bennünket a min­dennapi szövegeink, életünk szövegei, feliratai világába. Csak azért, hogy a mágikus hetes kijöjjön, héthatáron, hetedhét országon túl, azt a hét meg a nyolcát - szóval következzék a hetedik szempont! Életünk szövegvilága A hetedik, és utolsó szempont anya­nyelvi szövegvilágunk. Szövegekben élünk. Anyanyelvi szövegvilágunk úgy fon körbe bennünket, mint a háló, mint a szövet. Ebben a szép gondolatban is egyesül nyelv és anyag, szó és tett. Csete Ildikó textilművész munkás­sága szervesen kapcsolódik a magyar népi kultúrához. Cselekedete olyan, mint a kalotaszegi íróasszonyoké, akik „sűrített írásos” terítőbe álmod­ták bele egész életüket: múltjukat, fájó jelenüket, talán reményüket: ben­nünket, utódokat is. Nézzük úgy eze­ket a szöveteket és szövegeket, mint­ha ők is néznének bennünket: kerekre nyílt, de nagyon barátságos, bátorító szemekkel. Lássuk őket, amit és ahogy ők nem láttak, érezzük őket és emlékezzünk. Azt hiszem, hogy most én írtam tovább, vagy újra József At­tilát, mert az ő sorai is olyanok, mint­ha legbelőlem fakadnának. Van itt né­hány szövet, textil, vászon (persze nem egyszerűen csak bot és vá­szon!...), amely ugyanúgy megérint bennünket! Balázs Géza Csete Ildikó textiljei a Múzsák templomában Tisztálkodó lélek

Next

/
Oldalképek
Tartalom