Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-06-01 / 6. szám

2005. június Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 3. oldal DÖBRENTEI KORNÉL BORBÉLY ZSOLT ATTILA Himnusz-emlékmű Magyar pluralizmus Erdélyben Tavaly a Tilos rádió előtt a szellemi honvédelem nevében elmondott be­szédemet, amelyet II. János Pál idei halála csak időszerűbbé tett, nemzeti imádságunk első sorával zártam. Nem esdeklőn, de vakmerőén, mint­egy felszólító módban követelve: „Is­ten, áldd meg a magyart” . Nem tette. Nem voltunk rá érde­mesek. Most a második sort citálom elő, mint aki a lehetetlent provokálja, mert szégyenérzet nélkül telhetetlen: „Jókedvvel, bőséggel” . Hát bőség az nincs, csak a szemérmetlenül belőlünk élő keveseknek. E tényből egyenesen következik, hogy jókedv dolgában is ínségesen, mondhatnám csehül állunk Magyarországon. Hiányzik az Isten jókedve. Szo­morú miattunk és adtunk is rá okot bőségesen, elég csak a legutóbbi, el nem évülő hitványságra, a múlt év de­cemberi Káin-motivációs népszava­zásra utalni. Rossz rágondolni. Rosszkedve telére talán némi gyógy­írral szolgált, mint ahogy a mi halálra sebzett önérzetünkére is, a gazdatün­tetés, a jó kisugárzású magyarok oko­san elszánt gyülekezete, ezegyszer hetedíziglen tántoríthatatlan kiállása a nekünk járó jussért. Földünkért, az anyaföldért, amelynek megtartásáért az identitás-tudatilag gyöngébbek, ám a zsebszerződések szorgalmazá­sában annál erősebbek kedvéért em­lítem csak - a vérszerződés egykor, úgy bő ezeregyszáz éve megköttetett. De talán megenyhül a Fentvaló, ha meglátja a maga nemében páratlan kezdeményezés, a Himnusz-emlékmű tervét. S eme abszolút hungaricumra letekintvén, a szó szoros értelmében felragyog, mert, idézve V. Majzik Má­ria Magyar Örökség-díjas alkotót: „A dombormű csonka kör kompozíciója középpontjában az Isten alakja áll, fe­jén dicsfénnyel... Körülötte sugarak­ban olvasható a Himnusz teljes szö­vege. A verssorok, mint kitárt szárny vagy kezek veszik körül az Isten alak­ját. A formát középen, a dicsfény fö­lött hét galamb zárja le. A két szélső galamb szárnyával szinte felemeli, to­vább viszi a sugarakat. A középső ga­lamb csőrében a magyar szent korona keresztjét tartja, felemeli. A dicsfény fölött a Himnusz szó rovásírásos feli­rata látható. Az Isten alakja és a csonka kör kompozíciójába zárt Himnusz imádság az ősi hármas halmon áll, amely országunkat jelképezi...” Az idézetnek - mely csak töredék - vége, de nem a megjelenítő leírásnak, amely során nyomon követhető megrendítő szépségében a teljes terv, az áldásos folyamat, melynek végkifejleteként majd az Ige testet ölt. Az eszme úgy „tárgyiasul” térben és időben, válik itt és mosttá, hogy mint­egy önnemzőként - ó, szent, képessé­ges abszurditás! - maga-magával ter­mékenyíti meg a márványt, hogy az­után kiszülethessen, életre támadhasson a kőből. Miközben belőlünk táplálko­zik, elfecsérelt, vérfoltos kincseinket előtalálva. Az ősmagyar hitvilágból és a véle keresztezett kereszténységből, mely egyszerre kint és bent alakítja, vál­taná meg távlatos jelenné a már meg­bűnhődött múltat s jövendőt. Zarándokhellyé lehetne a Him­nusz-emlékmű, de nem mint kam­pányszerű odajárulások oka, hanem erő-ittas sereglések célja és eredője. Új erkölcsi origó egy szétrothadt, zül­lésre determináló lelki koordináta­­rendszerben. Látva-látható mementó, igazodási pont, hogy végre vállaltan eltaláljunk legelőször is önmagunk­hoz, aztán lélektől lélekig, magyartól magyarig. Mélyebbről való ez az em­lékmű, mint ahová a Bastille alapjai lerakattak, és magasabbra ér, mint a New York-i Szabadságszobor. Elren­delt, és csak azért is akart önazonos­ságunkat eleveníti meg. S ha veszni vágyón megroskad a test és fáradttá csüggesztve kialszik a lélek, a kő, úgyis mint a Wass Albert-i igazság nyomatéka, a kő marad. A nyelvünk, melyen a Himnusz is íródott, most az emlékmű kapcsán is, mily sokféle értelmezési tartományt csihol ki, szikráztat fel a kőből! Lám, mindjárt itt van az alapkő: az első az építményben, amelynek elődje ama sír elől elgördített szikla, erre a hazasze­retet egyházát építjük. Botránykő; mert azzá tehetik az emlékművet e ha­zában, ahol senki és semmi se szent. Megtámadhatják határon innen - ez a legkétségbeejtőbb -, és túlról. Ledönt­hetik, megbecsteleníthetik szóval és cselekedettel. Mint ahogy tette ezt obszcén módon, ocsmány szavakkal nemrég - megint csak megtorlatlanul- egy vidéki színház bugris színész­igazgatója, akinek állítólag már hiva­tása okán is munkaeszköze a nyelv és így „kenyéradó gazdája” a Himnusz. És aki a nemzeti imádságot bemocs­kolja, az magát a nemzetet köpi le. S bár a nemzeti többséget, amely­nek még szent a Himnusz, nem iktat­hatják ki, annyira nem eszementek, hogy a gályarabokat szélnek eresszék- akkor ki evezne? Ám tervezhetnek merényletet a nemzeti imádság ellen, mint annak idején Rákosiék is meg­kísérelték, hogy, mint kiszolgált ka­­catot - ez esetben nem véres cafatot!- kidobják, szemétre vessék a Him­nuszt. Az emlékművet megcsonkít­hatják, miként Trianonban, majd Potsdamban Magyarországot, vagy mint a szomszéd „utódállamokban” a Petőfi-szobrokat. És elbonthatják, mint egykor a Regnum Marianum templomot, amelynek helyébe a Sztá­­lin-szobrot állították. Itt minden meg­történhet, itt pénzért minden galád­­ságra akad önként jelentkező. Vajon föl tudjuk-e önerőből építeni a Himnusz emlékművet? Futja-e rá hitből, áldozatkészégből, kurázsiból? S ha igen, ha fölmutatjuk a világnak, meg tudjuk-e védeni ha kell az egész világ ellenében? Az lesz a próbakő. Ha nem, akkor a zárókő helyett jö­het a mennykő. Az erdélyi magyar közéletben a rend­szerváltás óta az egyik fő téma a poli­tikai pluralizálódás, a politikai sokszí­nűség intézményesítése. Ami teljesen természetes, hiszen egy nemzetnyi ki­sebbségbe kényszerített közösségről van szó, melynek politikai preferenciái aligha szoríthatók egyetlen párt szűk eszmei keretei közé. Ugyanakkor a po­litikai ésszerűség azt követelte, hogy e közösség egységben küzdjön az őt megillető jogokért. Meg kellett tehát találni azt a formát, mely egyrészt le­hetővé teszi a közösségen belül a poli­tikai versengést, másrészt viszont nem veszélyezteti a cselekvési egységet. A keret adott volt, 1989 után hosszú időn keresztül az RMDSZ volt az egyetlen magyar érdekképviseleti szervezet az erdélyi politika színpadán. A pártszerű RMDSZ-t kellett tehát demokratizálni. Szükség volt ugyanakkor egy elvi alapzatra, melyet az erdélyi magyarság autonómiaigényét kinyilvánító Kolozs­vári Nyilatkozat biztosított. A nyilat­kozat tartalmát 1993-ban a brassói kongresszus fordította le a program és az alapszabályzat nyelvére. Akkor minden okunk megvolt hinni, hogy az RMDSZ képes lesz a pluralizálódás igényét a nemzeti önkormányzati mo­dell segítségével szervezeten belül tar­tani. Ekkor fogalmazódott meg az au­tonómia kiküzdésének menetrendje: először is mindent meg kell tenni az autonómia irányában, ami kizárólag a magyar politikai akarat függvénye - létre kell hozni belső népszámlálás út­ján a nemzeti katasztert, ennek alap­ján általános, egyenlő, közvetlen és tit­kos „belső” választás útján létre kell hozni az „erdélyi magyar parlamentet”, meg kell fogalmazni az elvont, elvi síkú autonómia-követelést konkrét pa­ragrafusokra lebontó autonómia-statú­tumokat. Ezzel párhuzamosan el kell érni politikai nyomásgyakorlás útján, hogy a központi román hatalom bizo­nyos jogköröket leadjon a magyar tör­vényhatóságnak. Az 1993-as, Markó Bélát első ízben elnökké választó kongresszus két éves határidőt tűzött ki azon lépések megtételére, melyek nem igénylik a román hatalom bele­egyezését. 1995-ben Markó Bélát a következő kongresszus úgy választotta ismét el­nökké, hogy az előbb felsorolt kulcs­­fontosságú programpontok közül sem­mit nem teljesített. Markó Béla, aki el­nökként hatalmi játékok logikájára na­gyon hamar ráérzett, levonhatta a szá­mára kínálkozó következtetést: az el­nöki mandátum nincs a program telje­sítéséhez kötve. Ettől kezdve politiká­jának középpontjába saját hatalmának szervezeten belüli kiépítése, a közép­gárda politikai hűségének biztosítása került és nem az autonómia célkitűzé­sének valóra váltása. Ehhez kiváló hát­teret biztosított az 1996 óta az RMDSZ politikájában irányadó „Neptun-para­­digma” (a név az 1993-as elhíresült Neptunfürdői tárgyalásokra utal), mi­szerint az RMDSZ nem használja ki a román euro-integrációs érdekekből adódó vissza nem térő külpolitikai csil­lagállást, nem gyakorol külpolitikai nyomást a román politikai elitre, ha­nem segédkezik a román államhata­lomnak abban, hogy a nemzetközi megoldást igénylő kérdések sorába ne is kerüljön fel az erdélyi magyarság ügye. Cserébe a román hatalom bizto­sítja a magyar kiszolgáló elitnek azt a néhány, a lényeget nem érintő enged­ményt, amire való hivatkozással az szervezeten belül hatalmon tud ma­radni. (Nem tudni, hogy már ekkor benne volt-e az egyezségben az, hogy amennyiben az RMDSZ vezetésének netán szervezeten kívüli kihívói is lesz­nek, miként 2004-ben, akkor a román állami vezetés közjogi eszközökkel monopolhelyzetbe hozza az RMDSZ- t, így biztosítva számára választási győzelmet.) A„Neptun-paradigmán” belüli po­litizálás együtt járt a megvesztegethe­tetlen és hajlíthatatlan hajdani ellenál­lók eltávolításával (a sor hosszú: Ki­rály Károlytól, Borbély Ernőn, Kincses Elődön át Tőkés Lászlóig), a helyzet­teremtő, autonómia-elvű politizálás hí­veinek szervezeten belüli félreállításá­­val, az „ellenzéki” sajtó megfojtásának kísérleteivel, a hiteles ifjúsági érdek­­képviseleti szervezet (MIT) félreállítá­­sával, és egy saját, eleve vazallusi vi­szonylatban létrehozott ifjúsági szerve­zet (MIÉRT) életre hívásával, majd vé­gül, de nem utolsó sorban az RMDSZ- nek mint magyar nemzeti önkormány­zatnak zsákmányszerzésre szakosodott román párttá történő átalakításával. Ha ez utóbbi megfogalmazás túl kemény­nek tűnik, akkor érdemes megvizs­gálni, hogy a nyíltan magyarellenes (lásd december 1. megünneplése Csík­szeredán, csángó-ügy, a státustörvény körüli hercehurca, az aradi Szabadság­szobor eredeti terv szerinti felállításá­nak megakadályozása, stb.) utód-kom­munista román hatalomnak melyik po­litikai szervezet volt a legbiztosabb - sőt, mi több - egyetlen biztos bázisa. Az RMDSZ. 1996-tól kezdve, amikortól kor­mányzati szintre emelték a „Neptun­­logikát” , az autonómia hívei közül egyre többekben merült fel a saját kü­lön szervezet alapításának gondolata. (1996 előtt a neptuni politizálás még partizánkodásnak számított. Neptun­­ban az RMDSZ labanc szárnya tár­gyalt a román hatalommal az ország Európa Tanácsi felvétele előtt, az au­tonómia célkitűzésének említése nél­kül, alkalmat adva a román félnek, hogy kisebbségbarát színben tündö­köljön a Nyugat előtt.) De ekkor még nagy volt a bent-tartó erő. Mindenek­előtt bent tartotta az autonómia híveit az, hogy hosszú és keserves küzdelem árán ők érték el az autonómia célkitű­zésének a hivatalos RMDSZ program­ban való rögzítését s a nemzeti önkor­mányzati modell kiépítésének meg­kezdését. A maradás mellett szólt az is, hogy Markó nómenklatúra-építésé­nek dacára ekkor még mutatkozott némi esély a szervezeten belüli hata­lomátvételre. Nem növelte a saját szer­vezet alapításán töprengők szakítási kedvét az sem, hogy a rendszerváltás idején megalakult és tömegtámoga­tásra szert tett RMDSZ óriási fölény­ben volt és van mindenféle új szerve­zettel szemben. Végül, de nem utolsó sorban tudnivaló: az autonómia kiküz­désének előfeltétele, hogy az adott kö­zösség képviselői egyetértsenek benne - az elvi egység megteremtésére alkal­masnak tűnt az RMDSZ biztosította intézményes keret. így azután az autonómia célkitűzé­séhez hű „belső ellenzék” lenyelt min­dent, ami ezután következett. Lenyelte 1998-ban a magyar egyetem ügyében megfogalmazott ultimátumok vissza­vonását (!), 1999-ben a nyíltan ma­gyar-ellenes tanügyi törvény megsza­vazását. 2000-ben a választási vissza­éléseket, 2001-ben a Magyar Ifjúsági Tanács száműzését. 2002-ben aztán, amikor az RMDSZ vezetői úgy írták ki a 2003-as kong­resszus összehívásának időpontját, hogy nem rendezték meg előtte a már 8 éve késésben levő belső választást, betelt a pohár. Az RMDSZ-en belüli hithű autonomisták zászlóshajóját je­lentő Reform Tömörülés platformnak a kongresszusán a székelyföldi küldöt­tek Szász Jenő vezetésével meggyőz­ték a döntéshozók többségét, hogy sza­vazzon az RMDSZ-kongresszus boj­kottja mellett. Ez előrevetítette az RMDSZ-től független politikai intéz­mények megteremtését. 2003-ban Markó Bélát a kongresszus ellenfél nélkül választotta meg elnöknek, az el­fogadott alapszabály-módosításokkal pedig felszámolta a nemzeti önkor­mányzat utolsó jellegzetességét, a kon­szenzusos, kétharmados döntéshozatalt szinte minden kérdésben. A legna­gyobb probléma nem ez volt, hanem az, hogy az általános belső választást részleges tisztújítással váltotta ki, le­hetőséget adva a megyei szerveteknek a helyi nómenklatúra ön-újraválasztá­­sára, s feleslegessé téve a szervezeten belüli platformokat, melyeknek létér­telme éppen a belső választáson való megmérettetés lett volna. A kongresszussal párhuzamosan a Láncos templomban Tőkés László kezdeményezésére megalakult az Er­délyi Magyar Nemzeti Tanács Kezde­ményező Testületé. Alig egy hónap­pal később a Reform Tömörülés fel­számolva platform-státusát az RMDSZ-től független politikai moz­galommá alakult. 2003 végén mega­lakult a Székely Nemzeti Tanács, va­lamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, mint az erdélyi magyarság autonómia-igényét képviselő két par­lamentszerű testület, s zászlót bontott a politikai versengés céljából, az RMDSZ alternatívájaként létrehozott Magyar Polgári Szövetség is, a haj­dani Reform Tömörülés bázisán. 2004-ben tehát, miután az előző évben Markóék szemellenzős, csak sa­ját klikkérdeket ismerő politikája szer­vezeten kívülre kényszerítette az au­tonómia híveinek többségét, a válasz­tások előtt két magyar szervezet nézett szembe egymással. Az RMDSZ a ro­mán hatalom segítségével semlegesí­tette az MPSZ-t a tavaly tavasszal megrendezett helyhatósági választáso­kon. A Polgári Szövetség akkor nem vállalta egy román párt színeiben való indulást. Pedig akkor sokkal „eladha­­tóbb” lett volna e lépés, ráadásul a gyergyói Reform Tomörüléses csapat 2000-es sikeres indulása a Nemzeti Li­berális Párt színeiben arra utalt, hogy a választók az önkormányzati válasz­táson nem tartják eretnekségnek e kényszerű taktikai húzást. A Német Fórum listáin való elvetélt indulási kí­sérlet csak ártott a szervezetnek. Az MPSZ ősszel ismét megpróbálkozott, de a tavaszi forgatókönyv megis­métlődött, sőt, mint tudjuk, ezúttal az RMDSZ a büntetőfeljelentéstől sem riadt vissza, az államhatalom erőszak­szervezetei pedig házról házra jártak ellenőrizve az MPSZ listáit. (Nyilván találtak rendellenességeket, ez úgy­szólván statisztikai szükségszerűség volt.) Az MPSZ válaszul elindult a Népi Akció színeiben, s igen nagyot bukott, még az egy mandátum meg­szerzéséhez szükséges szavazatszámot sem érte el. Az MPSZ választási bukása és az RMDSZ sikere dacára immáron tény­kérdés, hogy 2004-től az RMDSZ nem képviseli az egész erdélyi ma­gyarságot. Ha az erdélyi magyar jövőről gondolkodunk, többtényezős játszmával kell számolnunk. Az RMDSZ, mint azt a román kormány által az RMDSZ kezdeményezésére elfogadott kisebbségi törvény tartal­­matlansága is mutatja, tovább halad a neptuni úton. Mit tehetnek ezzel szemben az autonomisták? 2004-ben bebizonyosodott, hogy a pártalapítás az egyetlen lehetőség ki­kerülni a Központi Választási Iroda és a kormány manipulációját a taglista­formátum közlésének időpontjával és az indulás engedélyezésével. Az MPSZ hozott is ilyen irányú döntést. A feladat igen nehéz (50.000 tagra van szükség, úgy hogy legalább 18 megyé­ben legalább 300 tag is legyen egyben), de szívós munkával teljesíthető. Egy törvényesen bejegyzett párt indulását megakadályozni sokkal nagyobb bot­rány, amit nem biztos, hogy vállalnak a román hatóságok. A másik cselekvési irány az Erdé­lyi Magyar Nemzeti Tanács érdek­­képviseleti tevékenységének foko­zása. S ennek lehetünk most tanúi. Erről szólt a sikeres SZNT-s fellépés az Európa Parlamentben, erről a ma­rosvásárhelyi közös EMNT-SZNT gyűlés, s erről a Nagyváradon május 20-án megrendezett nemzetközi auto­nómiakonferencia. Hogy mekkora az esély a sikerre, nem tudni. Ha hiszünk abban, hogy Bibó gondolatában, mi­szerint a politikában hosszú távon ha­zudni nem lehet, akárcsak egy pará­nyi kis igazságmag is van, ügyünk si­kerre van ítélve. Elvégre „csak” az igazságot kellene tudatosítani az er­délyi magyar közösségben, „csak” ahhoz kellene az erdélyi magyarságot hozzásegíteni, hogy saját nemzeti ér­dekeit felismerje. V &V Fogorvosi rendelő Bp.VII. Damjanich u. 31 /a.Tel.: 321-6819 Dr.Vág János fogszakorvos Rendel: Hétfő, Szerda 15-18-ig Időpontegyeztetés: 321 -6819 (rendelési időben), 355-8400 (napközben), 356-6354 (esténként) Konzerváló fogászat (tömés, fényrekötős tömés, gyökérkezelés), rögzített és kivehető fogpótlások, ultrahangos főgkőeltávolítás, iontoforézis kezelés, röntgen Ifj. Dr.Vág János fogszakorvos (klinikai orvos) Rendel: kedd, csütörtök 16-18-ig Időpontegyeztetés: 321-6819 (rendelési időben), 318-0950,318-0959 mellék: 5919,5908 (napközben), 466-0289 (esténként) Nagyörlőfogak gyökérkezelése (laterál kondenzációs gyökértömés), csapos fogfelépítés, nagyörlőfogak esztétikus restaurációja, vállasán előkészített koronák nemesfémből

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom