Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-04-01 / 4. szám

2005. április Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal DEBRECENI MIHÁLY Kárpátaljai keserédes SÜLÉ SÁNDOR Hálás utókor vagy tudatos felejtés? Ami hiányzik Manapság, amikor Kárpátalján két ma­gyar könyvesbolt létezik mindössze­sen, szinte hihetetlen, hogy az átkos­­ban minden faluban volt legalább egy. Ami Magyarországon megjelent, azt a következő napokban már Ungváron is olvasni lehetett. De így volt ez a napi­lapokkal és folyóiratokkal is. Bár utazni nem lehetett, a magyarországi kiadványok idejében megérkeztek hoz­zánk. Az újságárusoknál szinte min­dent meg lehetett vásárolni, amit a bu­dapesti közönség olvashatott. Ma már ilyen téren siralmas képet mutat a kí­nálat. Gyakorlatilag tizenöt éve nem működik az addigi rendszer. Bár fel­mérés nem készült róla, aki ott él, ér­zékeli, hogy nagy a baj. Felnőtt egy ge­neráció, amely szinte már hozzászokott ahhoz, amihez nem lehet hozzászokni: az anyaországi könyvek, újságok, fo­lyóiratok teljes hiányához. Az úgyne­vezett piacgazdaság körülményei kö­zepette remény sincs arra, hogy ez a helyzet megváltozzon. Az ottani gazdasági kilátástalanság nem teszi le­hetővé, hogy a magyar kultúra iránt ér­deklődők kielégíthessék szellemi igé­nyeiket. Képzeljék el, hogy milyen le­het egy falusi iskola vagy a még épp hogy vegetáló művelődési ház könyv­tára (ha egyáltalán van ilyen), ahová egy évtizede nem érkeztek könyvek. Bár a szovjet érában is az volt a ten­dencia, hogy a magyar falvak könyv­táraiban túlsúlyban legyenek az orosz vagy ukrán nyelvű lapok, könyvek, ám azokat senki nem olvasta. Az ottaniak tekintete egyfolytában Magyarországra szegeződött. Az iskolák magyar szakos tanárai­nak nincs könnyű dolguk, hiszen a kö­telezőnek mondott irodalomból is alig akad egy-két példány a tanintézetek­ben. Rémisztőén szegényes látványt mutatnak az iskolai könyvtárak. A nemzet napszámosai minden dicsére­tet megérdemelnek, de a lemaradás már most kézzelfogható. Csodák pe­dig nincsenek. Sajnálom ezt a nemze­déket, hiszen joga van az anyanyelvé­hez, a kultúrájához, a történelméhez, íróihoz, költőihez. A számítógép (már ahol van) nem pótolhatja a lelkek ápo­lását. Mert egy nemzet vagyunk, még ha most egyesek másképp gondolják is. Ahhoz, hogy valaki vállalja magyar­ságát, nem kell népszavazás, nem kell az urnák elé vinni az embereket, az el­butított néptömeget, mert az még azt is megszavazná, hogy nincs Isten. Ta­lán el is hinnék. Az elszakított terüle­teket most szakítják el kulturálisan egymástól, és ez nagyobb baj, mint a nagyon is kézzel fogható határok meg­léte. Mi lesz akkor, ha már egymást sem fogjuk ismemi igazán? Lenin vagy nem Lenin? Az egykoron a Szovjetunió nyugati ka­pujának nevezett Csapon 1977-ig csak a vasútállomás termében volt a világp­roletariátus vezérének szobra. Egy sár­gára festett teljes alakos gipsz „remek­mű” dacolt sokáig egy szál magában az idővel, azért egyedül, mert a vele szemben álló Sztáün-szobrot 1953-ban az éj leple alatt ismeretlen helyre szál­lították az addig hithű alattvalók. Vla­gyimir Iljics tehát hosszú évtizedekre megárvult, mígnem a nagy októberi szocialista forradalom győzelme hat­vanadik évfordulójának közeledtére (a gyengébbek kedvéért: 1977) a városka vezetői gondoltak egy merészet - nyíl­ván felsőbb utasításra - és elhatároz­ták, hogy a nyugatinak mondott kapu­ban szükség lenne egy portásra, aki fo­gadja a külföldi turistákat. Ki lehetett erre a legmegfelelőbb alany? Termé­szetesen az a Lenin, akiről tudni illett minden szovjet embernek, hogy nem­csak élt, hanem él és élni fog. A kom­munista isten már csak ilyen. Sokféle szerepet eljátszhat. Mondhatjuk úgy is: a Vezér karrieije a razlivi nádkunyhó­tól (ahol egykoron bátran bujdokolt) a számára már túlvilági szoborsorsig. Az állomás előtti szép parkocskát gyorsan feldúlták, aztán hamarosan megérke­zett a típus-Lenin egy majd hárommé­teres bronz monstrum formájában. Jobb karjával Záhony felé mutatott („Arra tartunk, elvtársak!"), bal kezé­ben pedig összegyűrt sapkáját szoron­gatta. A szocialista realizmus remeke hamarosan felkeltette az ideológiailag meglehetősen képzetlen galambok ér­deklődését. A fekete szobor feje időről­­időre fehérre változott a galambszar­tól, hiába nézett a rendszer vívmányait éberen őrző KGB-központ ablaka a térre. A kritikai realizmus legyőzte a szocialista realizmust. Lenin elvtárs emlékműve a helyi nem magyarok szá­mára zarándokhellyé vált. Ide jöttek fényképezkedni az ifjú házasok, akik meg voltak győződve arról, hogy min­dent Leninnek köszönhettek. A meggyőződést illetően nekik volt iga­zuk. Mindent neki köszönhettünk: a gulagot, a málenkij robotot, a kommu­nizmust, az üres boltokat, az országot körülvevő szögesdrót-rendszert, a sza­badság hiányát, a teljes kilátástalansá­­got. Itt tartották a november 7-ei és má­jus elsejei felvonulásokat is, ahol az emberek megtudhatták, hogy a létező világok legjobbika a mienk, ilyen or­szág nincs több a világon, legyünk bol­dogok, hogy a dicső Vörös Hadsereg felszabadította ezt a vidéket és hogy Kárpátalja „újraegyesülhetett” a Szov­jetunióval. Bezzeg, ha Árpád apánk sejtette volna, hogy itt egykor még ilyen jellegű egyesülésre is sor kerül, nagy ívben elkerülte volna a Kárpát­medencét. 1991-ben széthullott a Szovjetunió, Kárpátalján sorra bontották le az em­lékműveket, Csapon azonban a „bol­dogsághozók” és leszármazottaik gör­csösen ragaszkodtak bálványukhoz. Az akkori nem magyar polgármester (igaz, az utódja sem volt különb), aki mára jól menő kapitalistává változott, elvbarátaihoz hasonlóan, kijelentette, hogy Vlagyimir Iljics a szentek szentje, nemhogy az emlékét, de még a szob­rát sem szabad bántani. És Lenin még kilenc évig mutogathatott Magyaror­szág irányába, pedig akkorra már a szovjet katonák is hazamentek. így lett belőle mutogatós bácsi. A világproletariátus vezérének szobra azonban egyre inkább közröhej tárgyává vált. Már nem mosták le a fe­jéről a galambguanót, néha leöntötték festékkel, odarondítottak a talapzatá­hoz, ahol egykoron virágcsokrok vol­tak, szép lassan vége felé közeledett a szobor karrieije. Nyílván érezték ezt a vén „felszabadító” bolsevikok is, akik minden évben, április 22-én, Lenin születésnapján kimasíroztak a térre, hogy imádkozzanak istenükhöz, han­­dabandázzanak egy kicsit, emlékezze­nek a számukra dicső múltra, majd amikor ilyetén módon szellemileg ki­­elégültek, boldogan hazacsoszogtak. Ha fizikailag jól bírták magukat, útba ejtettek egy-két kocsmát is, az örömér­zetet az ilyen helyek, ha mestersége­sen is, de tovább tudják fokozni, és ők ezt hosszú életük folyamán gyakran megtapasztalták. Eltelt tehát az ukrán függetlenség kilenc esztendeje, és Vo­­logya bátyánk jelenléte egyre kíno­sabbá vált még Csapon is. 2000. április 22-én az öreg harco­sok vörös zászlóikkal ismét „erőde­monstrációt” tartottak. Éltették a rég halott Lenint, az egyre távolabb kerülő kommunista eszméket, a nem létező Szovjetunió dicsőségét, aztán elénekel­ték a Budapesten is a népszerűségi lista élén álló Intemacionálét. Teljes siker - gondolhatták büszkén ezek az elkö­telezett emberek. Nyugodtan álomra hajthatták a fejüket, győztek. Pedig na­gyot tévedtek. Elfelejtették a legfonto­sabb jelszót: „Éberség, elvtársak!” Az éj leple alatt erőgépek, dams ko­csik jelentek meg a téren, és miközben az „elvtársak” az igazak álmát aludtak, elszállították a bálványt. Igaz, nem úgy mint a csekisták, NKVD-sek, KGB- sek tették ezt az állampolgárokkal ko­rábban, hanem egy teherautó platóján, egyenesen az ócskavastelepre. Lenin tehát valóban megérkezett a történelem szemétdombjára, a veteránok legna­gyobb bánatára. Persze, aki Ukrajná­ban jár, láthat még ilyen műalkotáso­kat - hagyománytisztelő népek laknak arrafelé. Egy kis utóirat. Beregszászon a Le­­nin-szobor talapzatát nem lehetett kitépni a földből, most szökőkútként üzemel. Amit pedig Nagyszőlősön, az egykori Ugocsa megye székhelyén láthat az em­ber, az egyenesen útikönyvek címlapjára kívánkozik. Az egykori járási pártház előtt másképp hasznosították a terepet. Egy szárnyas angyal került a helyére. És ez jó, mondhatnánk, égi jel, mert régóta tudjuk: Ugocsa non coronat. Orosz visszhang Ismerik a régi jó viccet? Milyen az orosz visszhang? Alkohol, hol, hol, hol? Nyilván a gorbacsovi időszakban kelet­kezett ez a szójáték, amikor az amúgy erősen szeszkedvelő oroszokat és a kényszerű társutas népeket le akarták szoktatni az épphogy létező, végnapjait élő szocializmusban az egyetlen örömet okozó dologról, az alkoholról. Ennek a sikertelenségét előre borítékolni lehetett. Évszázados hagyományokat határoza­tok segítségével nem lehetett eltörölni még a Szovjetunióban sem, pedig ott igencsak béketűrő népek laktak a párt vezetése alatt. A béketűrést 1917 után nevelték beléjük, amikor elkezdődött a mindenfajta kultúra, hagyomány mód­szeres kiirtása. A szovjet alattvalókat azonban ez a rendszer megtanította a túlélésre, ha­csak nem haltak éhen a lágerekben. így lett ez az alkoholtilalom bevezetése után is. Előbb csak a kölni vált hiány­cikké, mert azt bizony az elvonási tü­netektől rettegők nagyon hamar felvá­sárolták a drogériákban. Különben a kölniivásnak szép ha­gyományai voltak a történelmi Orosz­országban, a szovjet korszakban pedig a Trojnoj Ogyekolon nevű pacsuli szá­mított kurrens cikknek. Aztán fogyni kezdtek a különböző ragasztók, fogpasz­ták és cipőkrémek, melyeket kenyérre kellett kenni, mert a kenyér beszívta a szeszt. Miután kissé lekaparták a kenyér felső részét,, jóízűen” el fogyasztották a felszívódott alkoholt, és percek múlva a földkerekség legjobb helyévé változott számukra a Szovjetunió. Aztán eltelt egy-két esztendő és ki­derült, hogy a leleményes szovjet em­berek, miután mindent megittak, amit meglehetett, s azt is, amit nem, egyre nagyobb számban költöztek át a más­világra, a hatalom rájött, hogy ez több kettőnél, lépni kéne valamit. Elkezd­ték jegyre árulni a vodkát. Ebből me­gint csak az következett, hogy aki inni akart, az pillanatok alatt az asztal alá ihatta magát, míg a viszonylag abszti­­nensek kezdtek seftelni a jegyekkel. Már az Izvesztyija nevű újság is meg­írta, hogy az egyik szibériai települé­sen, ahol az állomáson vesztegelt egy metilalkoholt szállító ciszterna szerel­vény, a falu lakosai vérszemet kapva megrohamozták a helyszínt minden­féle edényekkel, kannákkal, vedrekkel, majd diadalmasan hazatértek a zsák­mányukkal. Miután megkóstolták a tiszta szesznek vélt italt, a fél falu el­halálozott, a másik fele pedig megva­kult. Legalábbis azok, akik ittak belőle. Már mi sem tudunk tisztességesen, kultúráltan inni odahaza Kárpátalján. A szovjet korszak oroszoktól átvett - nyugodtan (?) nevezhetjük úgy, hogy brutális - ivási szokásai váltak domi­nánssá. Ma már kevesen ismerik a stampedlit. A sztogramot (egy deci) annál inkább. Amikor eltűnt a biroda­lom a szesztilalmával együtt, elszakad­tak a gátak. A kilencvenes évek köze­pén a fiteres kiszerelésű Kremljovsz­­kaja vodka volt a menő, amit egy dol­lárért lehetett a piacokon vásárolni. Ha pedig egy társaság megbontott egy üveget, akkor - megint csak jó orosz szokás szerint - addig ivott, amíg egy csepp volt az üvegben. Aztán sörrel le­öblítették. Ahogy az orosz mondta: vodka bez píva, gyengi na vetyer. Vodka sör nélkül, szélbe szórt pénz. És a helyzet mára sem lett jobb, saj­nos az orosz visszhang jól érvényesül a Kárpátokban és a Kárpátok alján is. Két évvel ezelőtti Magyar Nemzet ke­rült elém, és benne újból olvasom Vigh Károly Koszorús Ferenc, a budapesti zsidóság megmentője című írását. Vígh azzal fejezi be cikkét, hogy egyetért egy túlélő kezdeményezésével, misze­rint „a hős ezredes emlékezete - és tet­tei! - megérdemelnék egy fővárosi utca vagy tér elnevezését róla.” Frissítsük csak fel az eseményeket! Negyvennégy március 19. után a németek hazánkat megszállt ország­ként kezelték. Veesenmayer, Eichmann élet és halál uraiként viselkedtek, ma­gyar kiszolgálóik hol akadtak, hol nem. Ismert, elkezdődött a zsidóság get­tókba telepítése, sárga csillagos meg­bélyegzése, majd Baky László állam­titkár csendőrei vidéken májustól megindították a haláltáborokba gör­dülő szerelvényeket. Nincs pontos adat, mintegy 400-500 ezer személyt. A pesti zsidóságot a végére hagyták, a Dohány utca, Nagykörút, Kiskörút kö­zötti városnegyedben, illetve az úgy­nevezett csillagos házakban különítet­ték el őket. Lélekszámúkat 200-250 ezerre becsülik. Német követségi adat szerint az úgynevezett csendőrpuccsal július 10-ig tervezték vagonokba haj­tásukat. Horthy kormányzó már a gettósí­­tást, a sárga csillagok viselését is elle­nezte, megakadályozásukhoz azonban Weesenmayerék és a Gestapo árnyé­kában nem rendelkezett kellő erővel. Amikor viszont az Auschwitzi jegyző­könyv a kezéhez eljutott, döntésre ha­tározta el magát. A megsemmisítések­ről szóló auschwitzi beszámolót két fi­atal szökevény, Walter Rosenberg és Alfréd Wetzler diktálta le Zsolnán. Több példányban sokszorosították, ter­jesztették, Horthy az akkor húszéves Török Sándor, a később jónevű író köz­vetítésével kapta meg. A kormányzó Esztergomból magá­hoz rendelte Koszorús Ferencet, az 1. páncélos hadtest parancsnokát, uta­sítva, hogy minden eszközzel akadá­lyozza meg a fővárosi zsidóság Német­országba szállítását. Koszorús hadmű­veleti tervet készített, páncélosaival le­záratta a fővárosba vezető főutakat, Baky államtitkárral pedig közölte, ha a vidékről Pestre vezényelt csendőr­zászlóaljak 24 órán belül nem távoz­nak, megsemmisíti őket. Gyors, nem kockázatmentes intézkedés volt ez, és július 7-én a csendőrök elhagyták Bu­dapestet. A történelmi hitelesség ked­véért emlékeztetnék, hogy az a csend­őrség válogatottan kemény, nagy tekin­téllyel rendelkező ütőképes fegyvere­sekből állt. 1992. november 6-án Pesten, a Do­hány u. 1. számú ház falán emléktáb­lát avattak. „Koszorús Ferenc és hős katonái emlékének, akik 1944. július 5-én és 6-án megakadályozták a buda­pesti zsidóság deportálását. Bajcsy- Zsilinszky Társaság, Honvédelmi Mi­nisztérium, Erzsébetváros Polgármes­teri Hivatala.” A honvédelmi miniszter Für Lajos volt. Az emberben felvető­dik, vajon miért csak negyvennyolc év múltán került sor erre a kegyeleti ese­ményre? A 2001-ben alakult Horthy Miklós Társaság is csatlakozott az évenkénti tiszteletadókhoz. Sajátos adalék, amit Dobai Miklós, a Társaság elnöke közölt a 2004. évi megemléke­zésről. Sajtóban hirdették, kétszáz sze­mélyiségnek, testületnek meghívót cí­meztek. Legfeljebb harminc fő jelent meg; az izraeli követségről, a Mazsi­­hisztől, politikai pártoktól senki. A fe­lejtéssel is szelektálunk újabban? Érvek hangzanak el, hogy Koszo­rús ezredes parancsszóra cselekedett. Érv ez? A magyarokat nagyon nem szerető Vorosilov vagy Tolbuhin nem parancsra tette, amit tett? (Meg amit a katonáik tettek?) Hány Vorosilovról el­nevezett utca, szövetkezet, szocialista brigád született „a hálás magyar dol­gozó nép kezdeményezésére”? Horthy is parancsra intézkedett, a lelkiismerete parancsára, mint ahogy Koszorús ezredes is. (Koszorús később Amerikába távozott, ötszáz oldalon megírta emlékiratait, és ezt a kiadványt az ottani sajtó nagy elismeréssel fo­gadta. Nálunk egy szót sem olvasha­tunk róla.) Döbbenten nézem az interneten (www.horthy.hu ) hány kezdeménye­zést tett a Horthy Miklós Társaság és a bécsi csoportja, amelynek titkára Al­­másy-Szabó/Blumgrund János. O vitt egy hatalmas koszorút a kenderesi sír­hoz „Egy hálás magyar zsidó” felirat­tal. O is számos beadványt készített, hogy utcát nevezzenek el Horthyról, Koszorús Ferencről, emléktáblát, em­lékkövet állítsanak nekik, csupa csupa pökhendi elutasítás követte. „A fővá­ros jelenleg nem tervezi Horthy Mik­lós, Magyarország néhai kormányzója személyének, illetve tevékenységének köztéri emlékhely vagy más utca elne­vezési formájában történő megörökí­tését.” Budapest első kerületének hiva­tala kapásból a Műemlékfelügyeleti Igazgatósághoz passzolta át egy em­léktábla elhelyezésére tett kezdemé­nyezést. Az interneten olvasom Dobai Gyula nagy gonddal készült írását: Bű­nös nemzet-e a magyar? Alcíme: „Ha a parancs végrehajtója a zsidóság meg­mentője, akkor a parancs kiadója mi­ért fasiszta?” A Magyar Nemzet nem vállalta a közlését. Talán nem érdektelen fellapozni az 1990 után megjelent történelemköny­veket, vajon milyen információkkal szolgálnak a fővárosi zsidóság meg­mentéséről. Elöljáróban: Koszorús Fe­renc ezredes neve sehol nem szerepel. A Dürr Béla által írt tankönyv 11. kiadásának 113. oldalán olvashatjuk: „A budapesti zsidóság elhurcolását Horthy közbelépése mentette meg. A nyár közepére cselekvési szabadságát úgy-ahogy visszanyerte, és megakadá­lyozta a deportálásukat.” A szintén ál­talános iskolásoknak Helméczy Má­tyás által írt, 2003-ban megjelent könyvben a 103. oldalon Ellenállási próbálkozások alcím alatt egyetlen mondat utal a tárnára: „Bújtatták, tá­mogatták az üldözötteket, így a zsidó­kat is...” Több semmi. Salamon Komádnak a középiskolá­sok részére 1999-ben kiadott könyvé­ben nem esik szó a pesti zsidóság meg­mentéséről. A Dupcsik Csaba, Re­­párszky Ildikó szerzőpáros 2003-ban semmit nem ír a zsidók deportálásáról, így a mentésükről sem. Ifj. Lator László könyvének a 10. kiadásában úja: „.. .A 200 ezres budapesti zsidóság deportá­lását Horthy a normandiai partraszállás után - a nemzetközi tiltakozás miatt is - leállította”( 168. old.). Salamon Kon­­rád 2003-ban a 12. évfolyamok számára írt könyvének 204. oldalán ez áll: „... a budapesti zsidóság elhurcolását azon­ban Horthy - az erősödő nemzetközi nyomás hatására - katonai erővel aka­dályozta meg.” Leúja még, hogy a pesti gettóba kényszerített 200 ezer zsidó „közel fele életét vesztette”. Szerzőink többsége, netán a lekto­rok, mintha tévetegen nyúlnának a té­mához, nehogy Horthyék, Koszorús Ferencék érdemei pontosabb megvilá­gítást nyeljenek? Történetszemléletünket ma is in­kább a hézagok és nem a tárgyszerű törekvések jellemeznék? Úgy tetszik, ez mind az oktatásban, mind a nagy­korú állampolgárok, főleg a döntési helyzetben levő, esetleg felkészületle­nebb honatyák, egyes ítészek tevé­kenységében, ítéletalkotásában is meg­mutatkozik. Szó sincs itt átértékelés követeléséről, de történetírásunk ne le­gyen kurzusok martaléka. Horthy Mik­lós történelmi szerepét, helyét ne a fa­­sisztázók határozzák meg. Ezért vetem fel ismét, hogy Horthy Miklós érdemeinek idézése kapjon he­lyet településeinken is, és Koszorús Fe­rencről is nevezzenek el utcát Buda­pesten. Nem a kezdeményezések hiá­nyoznak, de időszerű lenne, hogy egyes úgynevezett illetékes alkalmat­lanokat felelősebbek váltsák fel.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom