Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)
2005-03-01 / 3. szám
camma^p'Samg GGo® M7®sb ° KtomgFeps d] ° CD cg cg B ca cb □□ G XXIII. évfolyam, 3. szám . „ . 1 ion 17» Cl cn 2005. március A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA líMJ.-- &3.5U (-----------------------------------------------------------\ PAIZS TIBOR Ünnepünk aranya A magyar ember számára sok emlékezésre méltó napot jelöl a kalendárium, de mind közül a márciusi a legszívélyesebb, a legfelemelőbb, a büszkeségre leginkább okot adó. Mert a veszteségek és gyászos napok fekete szövetéből valósággal felfénylik márciusi ünnepünk aranya. Nem csoda, hisz a győzelmünket hirdeti, az erőnket mutatja, derekasságunkat, embervoltunkat. Hogy azon a napon ténylegesen mi történt, azt ma már minden teremtett lélek tudja: ez volt a magyar történelemnek az a pillanata, amikor - a tavaszjelképével szólva - a rügy kipattant. Láthatóvá lett, hogy századokba nyúló látszólagos szendergés múltán mégiscsak bizonyságot nyer a remény: fajtánkban élet van. A saját hazájában a török, majd az osztrák uralom évszázadaiban alávetettként élő nemzet e napon mondta ki leghangosabban, hogy eddig volt, s nincs tovább! S azt is, hogy mint kíván tenni ezután. Március 15-én jobbára tíz fiatalemberről szólunk, akik közül a legidősebb is (Obernyik Károly) csupán harmincnégy éves volt. Mit élhettek meg, mit tapasztalhattak addigi rövid eszmélésük során ezek a majdhogynem gyerekemberek, hogy ilyen elemi erővel, ilyen meghökkentő szilajsággal és ellentmondást nem tűrő hangon mondták ki a kimondhatatlant? A kortársak túlnyomó része, köztük Széchenyi is, bagatellizálta tettüket. Az éltesebb korra mindig is az óvatosság volt a jellemző, a mérlegelés, a várható következményektől való félelem. Esőemyős forradalom, mondta a „legnagyobb magyar”, aki mellesleg jó kapcsolatokat ápolt Mettemichhel. Nem, ezekben a derék fiatalokban nem elsősorban tulajdon tapasztalataik fújtak harci harsonát. S még csak nem is a szülők titkolt vágya kapott hangra bennük, hanem a nagyszülőké, a francia forradalom kortársaié. Azoké a hajdani fiataloké, akik a mindennel szemben gyanakvó, rettegő és kérlelhetetlenül gonosz Ferenc császár torz jellemének jármát nyögték. Az unokákban köszönt vissza az egyenlőség, a testvériség, a szabadság vágya. Ok emlékeztek, ha öntudatlanul is, arra, hogy milyen lehet az ismeret, a tudás és a gondolat, ha nincs korlátok közé zárva, hogy milyen lehetne e nép, ha nem tartanák tudatlanságban. A nagy magyar tavasz előtt ötven évvel, 1799-ben még a kölcsönkönyvtárakat is bezárták, sőt 1802-től még a könyvek átöröklési jogát is megszüntették. A külföldről jövő könyveket a határon lefoglalta a rendőrség, sajtótermék csak a bécsi rendőrminisztérium engedélyével kerülhetett magyar állampolgár kezébe. Az ostobaság, a tudatlanság karámjába zárták a népet, de Petőfi és kortársai a forradalom nagyjainak munkáit, a nagyapák féltve őrzött kincseit rejtegették otthonukban és ápolták tudatukban. A szülőket már megregulázta a hatalom, de a nagyszülőknek szabad világról szóló ifjúkori emlékezete egy mint fény ív szikrázott át ’48 ifjú nemzedékébe. És ezek a fiatalok minden alantas érdek és megfontolás nélkül vitték véghez a legbátrabb tettet, s ezzel gyújtóst forgácsoltak, s a szülők korosztályát is feltüzelték. A természet örök rendje szerint most ismét tavasz van, s ha ifjúságunk most nem is olyan harsány, mint 1848-ban volt, a magyar rügy is visszaálmodja hajdan volt virágkorát, s bő termésű éveit. Az ifjúság, e rövid álom, ha eszményeit még nem rabolták meg sem a szenvedélyek, sem az érdekek, az önzés, a pénz és a karrier, ma is tudja, mit kíván a magyar nemzet. \_________________________________/ IFJ.FEKETE GYULA Márciusi agrárforradalom Régen nem tapasztalt csikorgó hideggel kezdődött a meteorológiai tavasz Magyarországon. Március első dekádjában mínusz tíz és mínusz öt fok közötti nappali hőmérsékletben didergett az ország, éjszaka gyakran mínusz tizenöt foknál is hidegebb volt. Fagyos légkör lengte át a politikai közéletet is. Az egymástól távol álló álláspontok befagytak, megmerevedtek, és teljesen kilátástalannak tűnik sok kérdésben a megegyezés. A közelgő nemzeti ünnepen várhatóan ismét két nagy, egymástól elkülönült táborban hangzanak el az ünnepi szónoklatok, és az apolitikus lapok ismét kárhoztatják majd a politikai élet szereplőit, miszerint azok még a nemzeti ünnepünkön is marakodnak. Igazságtalan ál-pártatlanság mindkét felet azonos mértékben hibáztatni a mai szembenállásért. Európa bármely országában gyalázatos hazaárulásnak, és az állampolgárok gátlástalan kiszolgáltatásának neveznék azt a felelőtlen magatartást, amilyen módon ma nem képviseli a kormányzat az ország és a nemzet alapvető érdekeit. Egyszerűen nem lehet megegyezni az olyan politikusokkal, akik pökhendi módon, arrogáns nyilatkozatokkal hárítják el maguktól a kormányzásukkal együtt járó felelősségüket. Ma az ország legsúlyosabb belső konfliktusára a február közepe óta tartó gazdatüntetések figyelmeztetnek. Nehezebbé vált a gazdák helyzete 2004 májusát követően, amikor bekerültünk az Európai Unió tagállamai közé, de szinte minden reményüket elvesztették azóta, amióta szembesültek azzal a felismeréssel, hogy az unió valamennyi tagállama közül a magyarországi vezetés képviseli legkevésbé az érdekeiket. A farkasordító hidegben már két hete tüntetnek a gazdák Budapest terein, őrzik éjszakánként a Felvonulási téren hét sorban állomásozó mintegy 800 traktort. Nem egy gazda az éjszakai fagyban ott alszik a magyar zászlóval felékesített járművében. Féltik egyetlen vagyonukat, amire sokuk ráírta, hogy már nem az övé, hanem a vételárat meghitelező bankoké. Forralt bort, meleg ételt visz a fővárosi lakosság a gazdáknak, és szerencsére csak kevesen adnak hitelt annak a kormányzati propagandának, amely szembe kívánta állítani a fővárost és a vidéket, és milliomosok tüntetésének titulálta a megmozdulást. Valóban nagy értékűek ezek a traktorok, de ez a drága eszköz a feltétele annak, hogy a létminimum szintjén, de megéljen egy parasztcsalád. A tüntetés kiváltó oka az volt, hogy az unióban már csak a magyar gazdák nem kapták meg a mezőgazdasági termelőknek járó uniós támogatásokat, míg riválisaik már hónapok óta visszaforgatták a termelésbe a támogatás címén kapott összeget. Még azok az országok is kifizették ezeket a támogatásokat - mint például a balti államok amelyek később váltak tagjelöltté, mint Magyarország, kevesebb idejük volt tehát felkészülni az uniós követelményekre. A lengyel, szlovák, cseh és szlovén termelők többsége már az őszi vetéshez fel tudta használni az uniós forrásokat, míg nálunk még a tavaszi vetést is saját forrásból, vagy drága bankhitelekből kell fedezniük a gazdáknak. A kormány a nyugdíjasokat és a nagycsaládosokat is igyekszik a gazdák ellen hangolni, azt bizonygatva, hogy a tüntetők követeléseit csak a nyugdíjak és a családi pótlék -újabb variációk szerint a gyógyszerárak - rovására lehetne kielégíteni. A gazdák képviselői következetesen azt ismétlik, hogy nem kell nekik több támogatás, csak amennyi jár, azaz amennyit az unió megállapított, illetve amennyit ehhez hozzáad a hazai költségvetés a tavalyi agrár-megállapodás szerint. Teljesen valószínűtlen, hogy az Európai Unió agrártámogatások címén nyugdíjasoknak és nagycsalásosoknak adna pénzt. (folytatás a 6. oldalon) A gazdák csak azt követelik, ami jár nekik. DÖBRENTEI KORNÉL Túrázások a tűréshatáron Semmi kétség, az ókori római államférfi, Cato működése messze eredményesebb volt a szenátusban, mint a mi legeslegújabbkori jegyzetírónk, Lovas Istváné idehaza, aki a rádión keresztül mégiscsak közel kétmillió emberhez szól. Hja kérem, jó helyre születni tudni kell! Cato szinte minden beszédét sulykoló erejű summázatként a következő klasszikussá vált szavakkal zárta: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”. Ez magyarul megközelítőleg így hangzik: egyébként azt tanácsolom, hogy Karthágót el kell pusztítani. S ez a vágyálom, amely római szempontból reálpolitikai szükségszerűség volt - politikusok figyelem, lám így is lehet álmodozni! - a harmadik pun háború után beteljesedett. Lovas István pedig néhány hónapon át minden jegyzetét szerényen, de konokul azzal fejezte be, vajh megtudjuk-e végre, ki verte meg Szász Károlyt, az azóta már felépült s gyógyultában menesztett - hát ide vezet az a nagy egészség - PSZAH elnököt. Nem tudtuk meg. Sovány vigasz, hogy e nemtudás azért beszédesen felvilágosító erejű. Sokat mond arról, vajon hogyan is állnak a hatalomban dagonyázok - habzásuk féktelen -, a törvény betartásával - ez idáig csak nekünk tartottak be szorgosan -, ami állítólag nemhogy lehetővé, de kötelezővé teszi a hírek, vélemények, eszmék szabad áramlását, a korrekt tájékoztatást. Itt korrektség? Hova gondolunk, nem az antik Rómában élünk! Még csak nem is Petőfi korában, amikor a történelmi s néplélektani pontos idő éppen március 15-ét mutatott. Amikor a Márciusi Ifjak, ha nem is pontban déli 12 órakor, ha nem is 12 pontos betűvel, de kinyomtatták a 12 pontot. A nemzet követelései között, a fontossági sorrendet tekintve, felismert stratégiai súlyának megfelelő helyen szerepelt a sajtószabadság kívánalma. Tisztában voltak - Petőfiék ne tudták volna, hogy a szó veszélyes fegyver? - a médiában rejlő hatalmi lehetőségekkel. Hej, 1989 utáni nemzeti kormányok, hová tettétek a jobbik eszeteket, hogy ezt ily botorul elfeledtétek? Bűnös mulasztásotokon is múlott, hogy ilyen jócskán ócskán eltorzulhatott a sajtószabadság. Nem csoda, hiszen ebben a mímelt demokráciában ez a szabadság állandóan balra húzó, egyoldalú nyomás, azaz sajtó alatt van. S ez a prés mennyi viszolyogtató, alpári gusztustalanságot sajtol ki némelyekből; büdös pöcegödör-levet, amelyet aztán napi rendszerességgel a nemzet arcába fröcskölnek. Tudják, merik, teszik. Tesznek ránk. Újabb s újabb lapáttal. Befűtenek. A nyomás egyoldalú, ellenben a mérce kettős. A megállapítás közhely, mint a vizelde, ám egyben intim is, mivel a kétféle megítélésből eredő igazságtalanságot a hátunkon is érezzük, mint a favágók leheletét. A kettős látásnak, láttatásnak egyik leginfemálisabb, önérzetileg emészthetetlen megnyilvánulása, amikor - megkérdőjelezve az Istenből áradó sugallatos reményt, miszerint legalább a halálban egyenlőek vagyunk - kioktató hangnemben fejtegetik a közvélemény előtt, hogy ebben a végső drámai aktusban is megkülönböztető jegyként számít a származás. Nevezetesen, hogy az egyik népirtás világmementóra méltó, a másik szinte említésre sem. Veszélyes ez a meg nem érdemelt, később zsarolásra is felhatalmazó jogokat, kiváltságokat vindikáló kivagyiság. A hivatalosság ere-Jíeííemes Áúsuéti ünnepeÁei ÁíoánunÁ Áecfue.s Oíuas6mánaÁ. \________________________________/ jével támogatott állandósítása kódoltan ugyan, de óhatatlanul rosszemlékű übermensch-szellemiségű vircsaftokhoz hasonló hangulatokat idéz fel. Persze, nálunk a halálból egészen jól meg lehet élni, talán ezért is vagyunk olyan kevesen. Szemesnek áll a világ, tartja a néphit s így igaz, de nálunk leginkább azoknak áll, akiknek a szeme se áll jól. Mi pedig már világtalanok vagyunk, mivel olcsó ígéretekkel kiszúrták a szemünket. Más mérték, értékrendszer jáija. Itt a ferde az egyenes. Gerincben is. A politikai elit zöme selyemfiúi allűröket vesz föl, nevezetesen, hogy magát az ország népével tartatja ki. Noha se nem szép, se nem okos. Akkor milyen? Szűk és szemérmetlen hírvággyal szorít. Nemhogy az egészségügyre, oktatásra nem ad, már a látszatra sem. Szertenéz és meglelé hasznát a hazában, mert fókuszában, kizárólag a maga önös érdekeit látja, a többségét észre sem veszi, rá sem hederít. Hangoztatja az esélyegyenlőséget, ám valójában fikarcnyi sanszot se ad arra, hogy meg is valósuljon. „Fukaron mérsz, hisz nagy úr vagy” - mondhatnánk amúgy Tiborcosan. Megérdemeljük, mert mint magától értetődőt fogadunk el egy abnormális, tudathasadásos állapotot, a lét organikus folyományaként természetesnek éljük meg ezt a mesterségesen kreált való világot, melyet klisékből, dekorációból, deklarációkból tákoltak össze, miközben a lefektetett törvények szinte már semmire sem adnak garanciát. Maradt az írott malaszt, a törvény betűje, melytől elidegenítették, elszakították a szellemét, szubsztanciáját, s az ilyképpen kiüresített formulába bárminő sanda szándék, fals gondolat beleértelmezhető, illegitim tevékenység törvényesnek tüntethető föl. (folytatás a 6. oldalon) 1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2. P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA HYUGATI
