Nyugati Magyarság, 2005 (23. évfolyam, 2-12. szám)

2005-11-01 / 11. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2005. november DEBRECENI MIHÁLY Könyv a hazaszeretetről DOMONKOS LÁSZLÓ Szárnyas betét Vajon mennyi mindent nem isme­rünk még saját történelmünkből, amit illene ismernünk? A kérdés na­gyon is jogos, hiszen az elmúlt évti­zedek szovjet mintájú hazug interna­cionalista tankönyvírása és kiadása mindennek nevezhető, csak hiteles­nek nem. Sőt: főleg annak nem ne­vezhető. Több nemzedék nőtt úgy fel Magyarországon, hogy a bitangokat, a hazaárulókat, a gyilkosokat állítot­ták példaképül a felnövekvő nemze­dékek elé. Gondolom nem szükséges neveket említenem: minden értelmes ember tudja kikre, milyen eszmék hordozóira céloztam. A mai maradék országban még mindig vannak olyan települések, ahol a súlyos amnéziá­ban szenvedő emberek foggal-kö­römmel ragaszkodnak a Kun Béla, Szamuelly Tibor utcákhoz, mit sem törődve azzal - jobbik esetben nem is tudván róla -, hogy közönséges gyilkosokról van szó. De ne legyünk igazságtalanok a teljes tudatlanság­ban leledző öreg vidéki bolsevikok­kal szemben. Elég kisétálni Budapes­ten a Duna partra, ahol a „derék” Ká­rolyi Mihályunk minden évben meg­kapja a jogos festék mellé a hálálko­­dás virágait az úgynevezett humán és kevésbé humán csúcsértelmiségi­ektől. Az ember sajnos már csodál­kozni sem tud, mert mit is akarunk valójában, ha az ország fővárosában még most sincs 56-os múzeum, Vár­palotán van csak Trianon emlékház, és még sorolhatnánk. 2005-ben pe­dig szélsőségesek „szélsőségesnek” neveznek, mert nevezhetnek egy új Turul-emlékművet a magyar főváros­ban. Ilyesmi a környező országok egyikében sem fordulhatna elő sú­lyosabb következmények nélkül. Ná­lunk igen, mert velünk ezt is megte­hetik idehaza. Hála az elmúlt évtize­dek oktatáspolitikájának. De menjünk sorjában. A Masszi Kiadónál jelent meg Domonkos László sorrendben kilencedik könyve, a Kommandó a Kárpátokban. A szer­ző szokásához híven ezúttal is olyan témához nyúlt, amelyet csak kevesen ismernek, ismerünk. Egy osztrák-né­met származású család magyarrá vá­lásának történetét követhetjük nyo­mon több mint kétszáz oldalon és két évszázadon keresztül. Vajon hányán tudjuk, hogy a pozsareváci béke ide­jén 1718. július 21-én az ország lakos­sága a négymilliót sem érte el az ak­kori 250 ezer négyzetkilométeren? A leginkább elnéptelenedett Bánságba Németország nyugati, délnyugati ré­széből toborozták az embereket. Ek­kor érkeznek a könyv hősei, Maders­­pachék is a senki földjének számító vidékre. Létrejön a Temesi Bánság, melynek első vezetője Claudius-Flo­­rimond Mercy tábornok lett, aki 1733- ig tartó kormányzósága idején német telepesekkel 53 új falut alapít Dél- Magyarországon. Hamarosan újra megkezdi működését a török által el­pusztított legfontosabb intézmény: a bányaigazgatóság. Georg Maderspach és társai az elpusztult bányák újrain­dításához szükséges szakértelmüket hozzák a Bánságba. A 18. század második felére a be­telepítések elérik a csúcspontjukat. Persze nincsenek könnyű helyzetben az új telepesek, mivel oláh rablóban­dák garázdálkodnak a környéken, egy idő után már senki nem mer Erdélybe menni. A Hóman-Szekfű-féle Magyar történet így ír erről: „a primitív műve­­letlenségben megmaradt oláh, magyar területre lépve, hacsak nem sikerül va­lahová letelepíteni, rablóvá lesz.” Az üldözések császári támogatással is csak nehezen mennek, ám egy ilyen akció­nak köszönhetően, haj tó vadászat köz­ben teljesen véletlenül sikerül Ruszka­­hegyen vasérclelőhelyet találni. Hornyik Miklós írja a könyv előszavában: „A töröktől elpusztított vidékeken újjáélesztik a bányaipart, a vaskohászatot, s a kor legmodernebb hídjait tervezik és építik meg.” Szé­chenyi naplófeljegyzéseiből az világ­­lik ki, csak hajszálon múlt, hogy ma nem a Maderspach-tervezte Lánchíd íveli át a Dunát. Az 1848-49-es sza­badságharc idején valóságos hadiü­zem működik a Maderspachok csa­ládi birtokán, az erdélyi Ruszkabá­­nyán. Az itteni bánya- és kohómű­­hely-tulajdonos, Maderspach Károly fivére, Ferenc a Délvidéken harcol és hal hősi halált, Károly pedig „miután feleségét a menekülő Bem tábornok és törzskarának vendéglátása miatt 1849 augusztusában Haynau pribék­jei nyilvánosan megvesszőzik” önke­zével vet véget életének. Domonkos László könyvének első része az ipar- és technikatörté­neti összefoglalón kívül kimerítően foglalkozik a Maderspach család sze­repével a szabadságharcban, majd az azt követő drámai időszakkal, Ma­derspach Károlyné és családja életé­nek alakulásával. Hosszú időnek kell addig eltelnie, amíg a hálás utókor 1909. október 10-én emlékművet ál­líthat nekik. „A ruszkabányai ünne­pen - írja a Budapesti Hírlap - két emlék avattatott föl. Azon a helyen, a Ruszkabányáról Voiszlovára vezető út mentén, ahol Maderspachné meg­vesszőztetett, terméskőből összerótt oszlop áll, amelyen Ábrányi Emil kö­vetkező verse van márványtáblára vésve: Vándor, állj meg! És emelj Kalapot! Mert ez a hely Maderspachné Golgotája!... Az úgynevezett Mozsárhegy ol­dalában, ott, ahol Maderspach Ká­roly agyonlőtte magát, síremlékszerű márványtalapzaton két görög oszlop között áll Maderspachné mellszobra. A két oszlopot összetartó, baldachin­­forma márványíven Ábrányi Emilnek ez a mondata van bevésve: Hős nem­zetünk nagy vértanúi közt/ Emléke áldott és dicső marad.” Az ünnepségen jelen van Maders­pach Károlyné, Buchwald Franciska egyik unokája: Viktor fiának gyer­meke, aki addigra már megjárta az Új­világot. Az ifjabbik Viktor tízéves, amikor apja meghal. A középiskolát Budán végzi, de a szünidőket a hava­sokban tölti, amikor orvvadászokkal járja a kincstári erdőket. Itt ismeri meg a túlélés szabályait, melyekre majd később nagy szüksége lesz. Vív, lovagol, diplomát szerez a bécsi mű­egyetemen, majd átveszi a családi bir­tokot. Társai született vezérnek tartják. Cikkeket, könyveket publikál, alkal­manként leruccan Afrikába egy kis vadászatra. Páreng-Retyezát című va­dászkönyve reprint kiadásának utó­szavában dr. Czvalinga István így ír róla: „Szívós volt, mint az acélrugó, kitartó, mint a havasokon egyedül kó­borló farkas s ha kellett, kegyetlen, mint a menyét.” Amikor kitört az első világháború önként jelentkezett harc­téri szolgálatra. Csak 1916-ban jöhet haza hosszabb szabadságra. Odahaza Erdélyben mindenki az esetleges ro­mán betöréstől retteg. Az emberek csomagolnak. Maderspach láthatta, hogy az oláhok a magyar határ felé vezető ösvények kiépítésével vannak elfoglalva, hogy azok járművekkel is használhatók legyenek. „Mindez nem nyugtalanított volna túlságosan - írta -, ha a magunk részéről is megfelelő ellenintézkedéseket tapasztaltam volna.” Augusztusban a nagyszebeni hadtestparancsnokságra hivatják, ahol romániai kémtevékenységre buzdít­ják. Ebbe nem egyezik bele, mert pro­vokációnak tartja az ötletet, annál is inkább, mivel kiváló üzleti kapcsola­tai miatt sokan ismerik őt az egész Re­­gátban. De több furcsaságot is tapasz­tal: „A békebeli k.u.k. szellem még 1916-ban is legszebb kinövéseit haj­totta. Egy tábornok a nyílt utcán meg­szólított s kérdőre vont, hogyan me­rek ellenző nélküli huszársapkában mutatkozni, melynek szabása teljesen eltér az előírásostól?... Milyen súlyos gondjai lehettek ennek a tábornoki fi­zetést húzó hadfinak, mikor még arra is volt ideje, hogy az utcán járó tisz­tek fövegeit szabályszerűség szem­pontjából kritika tárgyává tegye.” A magyar oldalon is megjelennek ilyen-olyan bizottságok, csak arra nem számítanak, hogy „minden oláh pópa, tanító és kaputos ember, aki nadrágon belül viseli az inget, jobb ügyhöz méltó buzgalommal és lelki­ismeretességgel teljesít kémszolgála­tot az ellenséges vezérkar számára.” Az oláhok vérnyomában a Fekete­tengerig című könyvében (1930) le­írja, hogy a Zsil-völgyi bányász­zászlóaljaknak egyetlen tábori tele­fonkészülékük sem volt! Fegyverük is alig. 1916. augusztus 27-én betörnek a románok Erdélybe. Maderspach azt a parancsot kapja, hogy azonnal indul­jon a Petrozsény és Hátszeg között nagyjából félúton levő Pujra és jelent­kezzen az újonnan megalakult hegyi dandár parancsnokánál, bizonyos Ber­ger ezredesnél, aki régi vadászcimbo­rája. Berger amiatt panaszkodik, hogy az idei szarvasbőgés teljesen tönkre van téve a román betörés miatt. Azon­ban valójában nem ő hivatta ide Ma­­derspachot, hanem Lichtenecker ve­zérkari százados, aki azonnal felteszi neki a kérdést: hajlandó-e egy önkén­tesekből alakítandó különleges osztag vezetésére, amely felderítéseket, rajta­ütéseket hajt végre, a klasszikus ge­rilla hadviselés minden eszközével. Huszárok, bányászok, honvédek al­kotják az új kommandót. Az első üt­közetben 75 százalékos a veszteség. Ez a szomorú eredmény rádöbbenti arra, hogy csak igen válogatott embe­rekből álló kis csapatra van szüksége. Ez a csapat később bivalyerős, félvad­­félnomád bosnyák muzulmán harco­sokkal egészül ki, akik igazi mesterei a fegyverforgatásnak. „Minden embe­rem úgy mozog, mintha acélrugók volnának az izmai, már nem félek a bekeríttetéstől. Ezekkel az emberek­kel akár a Sztrigy-menti sziklafalak között is találok menedéket.” Mire elérkezik október közepe, nincs többé oláh katona Erdélyben. A front már az ezeréves határon túl hú­zódik. Ám nincs megállás: a mene­külő ellenséget tovább kell űzni. És Maderspachék nem tétlenkednek: hat­van-nyolcvan kilométerre az ellenség hátában síneket robbantanak, nyugta­lanítják a helyi katonaságot. Eljutnak Bukarestbe. „A lakosság hurrázott és az ablakokból virágot szórt.” 1930-ban megjelent könyvében így búcsúzik az ellenségtől: „Az olá­hok boldoguljanak ezen túl is a ma­guk nyelvén. De két dologra tanítsuk meg őket: arra, hogy a mi kezünk alatt jobb dolguk van és lesz, mint uraik alatt, és különösen arra, hogy egy elvet tartsanak szemük előtt: ne bántsd a magyart!” A Kommandó a Kárpátokban történetei újabb és újabb fordulatot vesznek: következik a Székely Had­osztály harcaiban, küzdelmeiben való részvétel, menekülés Tündéror­szágból, majd a Nyugat- Magyaror­szág megmentéséért folytatott hero­ikus háború. Maderspach Viktor egy percig sem tudott nyugton maradni, ha a haza veszélybe került. Ettől lett ilyen izgalmas élete, melynek to­vábbi részleteit is kimerítően tár­gyalja Domonkos László hazaszere­tetről szóló könyve. A könyv hátoldalán a kiváló tör­ténész, Raffay Ernő sorai olvasha- | tók: „A magyar értelmiség legjobb­jai vállalkoztak arra, hogy föltérké­pezzék történelmünk egy-egy feje­zetét, a történelmi esszé módszere­ivel és stílusával, nagy bátorsággal dolgozva föl eddig elhallgatott vagy félremagyarázott történelmünk, je­len időnk egy-egy eseményét, egy bizonyos fejezetét. Közéjük tartozik | Domonkos László is... alkotóerejét bizonyítja, hogy a megismert té­nyekből önálló művet hoz létre, amely további gondolkodásra ösz­tönzi az olvasót... hozzásegíti a ma emberét a történelemben és a mában való eligazodáshoz.” A könyvet Bodonyi Ilona és Hor­nyik Miklós lektorálta. (Domonkos László, Kommandó a Kárpátokban, Masszi Kiadó, Budapest, 2005.) „.. .Erőt veszek magamon, leküzdöm az undoromat” - az idézet egy tökéletesen ismeretlen, magyarul író lénytől ered ugyan, de mivel az ember tudvalévőén mindig és mindenkitől tanulhat, hát azo­nosulok fenti teremtmény kijelentésé­vel: erőt veszek magamon és leküzdöm undoromat. Pedig embertelenül nehéz ám. Mindjárt meglátják, miért. Szinte teljességgel ismeretlen a je­len idejű hazai irodalmi vagy akár kul­turális folyóirat-világban a Székesfehér­várott megjelenő Argus című orgánum, tíz olvasó-gondolkodó-figyelmező ma­gyarból üzenegy garantáltan sohasem hallott róla, s a Hitellel, a Kortárssal vagy akár a Beszélővel vagy az Élet és Irodalommal összevetve súlyban-rang­­ban-elismertségben körülbelül úgy aránylik hozzájuk, mint Imre Kertész Nobel-díja a Szolzsenyicinéhez. Node sebaj, mint említettem, mindig és min­denkitől tanulhat az ember, még egy, a mai magyar szellemi élet kiválóságaira árgus szemekkel figyelni igyekvő vidéki sajtótermékecskétől is. Annak egyik, ha­sonlóképpen tökéletesen ismeretlen munkatársától nemkülönben. Az illető - Szárnyas Gábornak hív­ják a boldogtalant - különben fenti ál­lapotában is bravúrosan magabiztosnak tűnik, mint a hasonszőrűek általában. Első pillantásra vagy felületes olvasat­ban. Ä valóság, sajna, sokkalta tragiku­­sabb. A pszichiáter, ha meg is érkezne, végzetesen elkésett. Szóban forgó egyed teijedelmes iro­mányban próbál meg emberi fogyasz­tásra alkalmas valamit produkálni Döb­­rentei Koméinak az idei könyvhétre megjelent, Helybengalopp című köteté­nek apropóján. (Szögezzük le rögvest: nem sikerül neki.) Figyelemre egyedül az méltó, amit és főként ahogyan össze­hord (nem hetet és nem havat: ezek tiszta, szép magyar fogalmak, szavak, őket szárnyalni próbáló szárnyasunkkal bárminemű kapcsolatba hozni, akárcsak a vonatablakból kihajolni, veszélyes és tilos). Miután - a szabad madarak ismert szárnypróbálgatásaként, egyből bele az eszmei töltetek legközepébe - a dolgo­zat legelején megidézi Döbrentei egyik, eredetileg a Lyukasórában idén márci­usban megjelent, Visszavadulás című, a kötetbe is felvett elbeszélését, ezzel folytatja: „ha magam is rácuppanok a Döbrentei által izzadva, magamutoga­tón erőltetett rögmagyarkodó bukolikus romantikára...”. Hajaj. Doktor úr, kérem, ha lehet, si­essen! A helyzet kétségbeejtő. Akivel stílusérzéke le képes íratni - könyvrecenzióban, irodalmiínak szánt) lapban pláne -, azt a szó-förmedvényt, amely még élőszóban is elég nehezen elviselhető - „rácuppanok” - annak, a legszívesebben azt mondanánk, stílsze­rűen, hogy húzzon innen és duguljon el sürgősséggel, de csak annyit jegyzünk meg halkan, hogy ahol a stílusérzékkel már a kezdet kezdetén így állunk, ott semmi emberi sem várható később. „Rögmagyarkodó”. „Romantika”. Helyben vagyunk. Még valamikor a nyolcvanas évek­ben történt, hogy egy pohár bor mellett egyik barátommal hazánk sorsa fölött borongván, a társaságunkban lévő ifjú titán - egész habitusa az SZDSZ Új Ge­nerációjának majdani alapállását tük­rözte - romantikus vén f.. .oknak titu­lált bennünket. A haza, a nemzet ügyes­bajos dolgai, a magyarság sorskérdései pedig - számára - egyszerűen nem lé­teznek. Aki pedig ezekkel foglalkozik: , jrögmagy arkodó”. O, mily ismerős - minimum Já­­sziék-Károlyiék-Hatvanyék-Ignotusék- Rákosiék-Révaiék óta ismerős - attitűd. Ami meg a közvetlen jelent illeti: pontosan emiatt nevezhette Lovas Ist­ván az SZDSZ-t a földkerekség legun­dorítóbb pártjának. Igen: ez az az un­dor, ami majdnem leküzdhetetlen. A Kornél, a mondathányó című el­meműben azután még ilyesféle stílusb­ravúrok olvashatók, minimum a gimná­zium második osztályában irtandó kel­­lemetes germanizmusokkal elegyben: „amit a Püski Kiadó piacra lökött (sic!), az nem egy mű, nem is rövid közéleti írások gyűjteménye, hanem egy tömény zagyvaság”. Sőt, az „egy beteges agy­menés mantrázása”. Utóbbi szavacska (sprechen Sie ungarisch, genösse Szár­nyaséit?), a mantrázás, miként utána­néztem az idegen szavak szótárában, két szanszkrit szó összetételéből jött létre, a man elmét, a tra felszabadítást jelent, a mantrázás e szerint elme-felszabadu­lást jelentene, akkor viszont... Doktor úr, a helyzet súlyosbodik! „Mindazonáltal van néhány olyan dolog Döbrentei prodzsektjében, ami mellett egy magamfajta liberális genny­láda nem mehet el szó nélkül” - olvas­hatjuk. Az önminősítés viszonylag pon­tos (bár kissé enyhe). Ami mellett pe­dig nem megy el szó nélkül szárnyaló Gáborunk az a „sunyi és gyáva antisze­mitizmus”, „népnemzeti radikálidiotiz­­mus”. No meg Döbrentei történelem­­szemlélete, illetve történelemértelme­zése. Hogy miket mond minderről? Be­téteket. Ha úgy tetszik, szárnyas beté­teket. Az ezerszer megunt liberálbolse­­vik közhelyeket - érvek nélkül. Minden állítása kapásból cáfolható, Kemal Ata­­türk csúsztatásos „értelmezésétől” Horthyig és a Don-kanyamál hősi ha­lált halt magyar katonákig (önmagában épp elég önfegyelmet kíván elviselni, hogy őket Horthyval együtt egy hasz­nált szárnyas betét egyáltalán a tollára meri venni). Noha a jelenkori magyar esszé egyik kiválóságát és a mai magyar költészet egyik jelentékeny alakját az Argus re­cenzensnek becézett tollnoka kontárnak nevezi, és szerinte „ekkora tehetségte­­lenség nem gyakorolhat maradandó ha­tást senkire és semmire”, mi, véle ellen­tétben, róla nem mondjuk, amit ő Döb­rentei Koméiról, vagyis „nehogy azt higgye bárki is, hogy én Döbrentei Kor­nélt kártékony figurának tartom.” Azt viszont igen, amit szintén ő állít Döb­­renteiről, vagyis hogy „csöpög belőle a rosszindulat és a gyűlölködés, valamint a förtelmesen önhitt ostobaság.” No meg, tegyük hozzá, a pszichopatológiai esetek tünetsorozata, meg a provokáció bűzös lehelete. Szárnyas betétet már jó néhány éve, nem éppen ízléses módon, lépten-nyo­­mon hirdetnek ebben a hazában. íme a legújabb darab. Nem tudom, meddig lesz még ener­giánk erőt venni magunkon és leküz­deni undorunkat. Egyre nehezebb. Nem ártana megjegyezni, betét urak. V & V Fogorvosi rendelő Bp.VII. Damjanich u. 31 /a.Tel.: 321-6819 Dr. Vág János fogszakorvos Rendel: Hétfő, Szerda 15-18-ig Időpontegyeztetés: 321 -6819 (rendelési időben), 355-8400 (napközben), 356-6354 (esténként) Konzerváló fogászat (tömés, fényrekötős tömés, gyökérkezelés), rögzített és kivehető fogpótlások, ultrahangos főgkőeltávolítás, iontoforézis kezelés, röntgen Ifj. Dr.Vág János fogszakorvos (klinikai orvos) Rendel: kedd, csütörtök 16-18-ig Időpontegyeztetés: 321 -6819 (rendelési időben), 3 18-0950, 318-0959 mellék: 5919,5908 (napközben), 466-0289 (esténként) Nagyörlőfogak gyökérkezelése (laterál kondenzációs gyökértömés), csapos fogfelépítés, nagyörlőfogak esztétikus restaurációja, vállasán előkészített koronák nemesfémből

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom