Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-05-01 / 5. szám

P.O.Box 125, Mt. Royal Stn. Montréal, QC H3P 3B9, CANADA

NYUGATI

1022 Budapest, Bimbó út 53., fsz. 2.

HI oo mg] a cd am ® ©t? GGd® gffltssG ° HI ©mg]!?® os dTScgcgOdJomG

XXI1 loSmájusSZ3m A DEMOKRATIKUS ÉS NEMZETI SZELLEMŰ NYUGATI MAGYARSÁG HAVILAPJA 150.- Ft - $3.50

/ \

Ismét veszélyes dolog magyarnak lenni a Délvidéken. Nem szűnnek a magyarság elleni izgatások a Vajdaságban. A legfrissebb hírek újvidéki házfalakon megjelent fenyegetésekről szólnak. Még meg sem száradt a festék a Halál a magyarokra feliraton Zenta határában, vagy a Gyilkoljuk le a magyarokat felhíváson az újvidéki híd oszlopán, még le sem csillapodtak a kedélyek azután, hogy halálosan megfenyegették - lemészárolunk benneteket - Csorba Bélát, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt alelnökét, vagy hogy Szabadkán megvertek két magyar fiatalembert, csak azért, mert magyarok, egyre érkeznek az újabb és újabb nyugtalanító hírek a Délvidékről.

Gyilkosok

„Mert növeli, ki elfödi a bajt."

(Illyés)

Megróttak a múltkor, amiért néhány írásomban „elvetettem a sulykot, helytelen túlzásokra ragadtattam magam, bombasztikus címeket használtam”.

S lám, már megint ezt cselekszem. „Itt állok, másként nem tehetek.” Származott elég bajunk belőle, hogy évtizedeken át nem mertük, nem akartuk nevükön nevezni a dolgokat. A megszállást felszabadulásnak becéztük, az elnyomást testvériség-egységnek, az erőszakos asszimilációt a jugoszláv szellemiség átvételének, a diktatúrát békés együttélésnek, a rajtunk elkövetett gyilkosságokról pedig még becenevükön sem volt bátorságunk említést tenni.

Végső ideje, hogy nevükön nevezzük a dolgokat. A gazembert gazembernek mondjuk, a janicsárt janicsárnak, a pecsovicsot pecsovicsnak, az árulót árulónak, és ne ügyesen alkalmazkodónak, a gyilkost pedig - bármennyire lúdbőrözünk is tőle - nevezzük gyilkosnak.

Azokról a potenciális gyilkosokról kívánok most szólni, akik vicsorgó gyűlölettel telefirkálják a házfalainkat, templomajtóinkat, emlékműveinket, művelődési otthonainkat, helységnévjelző tábláinkat. „Ubicemo madjare.” „Megöljük a magyarokat” - a rájuk jellemző nemességgel ilyen egyszerűen. így kezdődött Kosovóban is, Horvátországban is, Boszniában is. „Megöljük a siptárokat.” „Megöljük az usztasákat.” „Megöljük a muzulmánokat.” És meg is ölték őket. Nem tréfálkoztak: komolyan gondolták, amit kockabetűikkel leírtak. Most is komolyan gondolják - ahogy 1944 véres őszén is komolyan gondolták. Csak a körülményeknek kell alkalmassá válniuk ahhoz, hogy eszelős tettüket elkövessék. Ha kiskorúak, ahogy a „tehetetlen” belügyi szervek oly sokszor állítják, akkor csak fel kell nőniük.

Ezért életveszélyes, hogy nem fogják el a gyilkossággal fenyegetőzőket, és nem büntetik meg nagyon szigorúan őket. Mert ma még csak firkálnak, holnap már lőni fognak. Mindig és mindenhol ezt tették a múltban.

A gyilkosok itt járnak közöttünk.

Dudás Károly (Hét Nap - Szabadka)

v_________________________________________________________________y

Halál a magyarokra felirat a zentai helységnévtáblán.

IFJ. FEKETE GYULA

Uniós zászló alatt

Május elsején tíz ország, közöttük Magyarország is az Európai Unió tagállamává vált. Az ország lakóinak többsége bizonytalan lelkiállapotban, aggódó tartózkodással fogadta ezt az eseményt, erről tanúskodtak azok a fényképek is, melyek szerint nem vettek részt nagyobb tömegek a belépés időpontjára időzített állami ünnepségeken. A kormány 750 millió forintot szánt az állami költségvetésből a belépés megünneplésére, de ezeken a hivatalos eseményeken is jobbára csak a kormánypártok holdudvara jelent meg, nem túl lelkesen, több-kevesebb kényszeredettséggel. A mostani tartózkodó hangulat nincs ellentétben azzal az adattal, hogy az Unióba történő belépést eldöntő 2002. évi népszavazáson a szavazók 84 százaléka a belépés mellett döntött, mert a választópolgárok több mint fele már akkor sem ment el szavazni. Az igennel szavazók nagy része is inkább bizonytalanságból és tájékozatlanságból voksolt, mint meggyőződésből. Szolgáljon mentségükre: még az igazságügy-miniszter is arra panaszkodott, hogy a magyar állampolgárokra és vállalatokra vonatkozó több ezer oldalnyi uniós joganyag még nincs lefordítva, emiatt senki sem tudja, hogy a belépést követően milyen kötelezettségek hárulnak rá. Az rejtély maradt, hogy kinek panaszkodott a miniszter, hiszen ő a felelős az uniós joganyag megjelenéséért!

Hasonlóképp reagált ékes fővárosunk főpolgármestere is, aki ellen egésznapos tüntetést szerveztek az autósok, dudálással tiltakozva Budapest minősíthetetlen állapotú úttestei miatt. „Kátyús és gödrös utakon az Unióba?” - kérdezték tábláikon a tiltakozók, akik közé - általános megrökönyödést keltve - maga a kormánypárti főpolgármester is beállt dudálni és tiltakozni. Nyilatkozata szerint ő maga is elégedetlen a fővárosi utak állapotával, de

az anyagiak hiánya miatt tehetetlen. Más városok polgármesterei persze nem háríthatnák el magukról ilyen könnyedén a rossz utak miatti felelősséget, de nekik nincsenek is olyan jól fizetett sajtó-katonái, akik fedeznék a felelőtlenségüket!

Az Unióba történő belépés eufóriáját növelendő a kormány arra kívánta rávenni a keresztény egyházakat, hogy április 30-án éjfélkor, a belépés pillanatában konduljanak meg a harangok valamennyi templomban. Mind a katolikus, mind a református egyház udvariasan, de kitért a kérés elől. A kormány kérése már azért is felháborító volt, mert az Európai Unió alkotmánytervezete több tagország javaslata ellenére sem utal Európa keresztény gyökereire, és a magyar kormány is ezt a keresztény-ellenes magatartást képviseli. Akár a szokásos posztkommunista dölyfösség, akár politikai érzéketlenség diktálta a harangzúgás megrendelését, mindenképpen megdöbbenést váltott ki az Unió alkotmányából kirekesztettek köreiből.

Május első napjaihan hamar kiderült, hogy mit kívánt a kormány ünnepeltetni, és véleménye szerint közjogilag mi történt április 30-án éjfélkor. Már május elsején feltűnt a magyar határra érkezőknek, hogy a határról eltűntek a Magyar Köztársaság felségjelei. Mintegy 30 határállomásról jelezték a nemzeti szimbólumok levakarását, letakarását, vagy lematricázását. Nincs magyar nemzeti színű tábla például a két Komáromot összekötő 112 éves Erzsébet hídon, vele szemben viszont ott látható a szlovák trikolóros és az uniós tábla is.

Leragasztották a magyar nemzeti színeket jelző táblát a magyar-szerb határon lévő Hercegszántón, a magyar-horvát határnál Barcson és a legnagyobb forgalmú magyar-osztrák határállomásnál, Hegyeshalomnál is. Idősebb emberek szerint a második világháború napjaiban a magyarlakta területekre visszatért román, csehszlovák, és szerb hódítók nem vakarták le olyan gyorsasággal a magyar nemzeti színeket, mint amilyen buzgalommal most megtették ezt az éjszaka leple alatt - még jó, hogy nem harangzúgás közepette! - a magyar nemzettől mindig is undorodó, a magyar érdekeket minden történelmi helyzetben eláruló posztkommunista hatalmi elit kiszolgálói.

Május első napjaiban sok embernek feltűnt, hogy bizonyos középületeken nagyobb az uniós zászló, mint a magyar. Még az Országgyűlés képviselői is arra panaszkodtak, hogy a bizottságok üléseinek otthont adó képviselői irodaházba csak uniós zászló alatt lehet bejutni. A főbejárat felett egy hatalmas uniós zászló leng, míg a bejárattól oldalt szerénykedik a kisebb magyar zászló. „A magyar Országgyűlés hivatalos helyiségeibe igyekvőknek miért az Európai Unió zászlaja alatt kell áthaladniuk?” - kérdezték, de választ mindeddig nem kaptak a Tisztelt Ház szocialista-szabaddemokrata vezetőitől.

A kormány más területen is érzékeltetni akarta, hogy szerinte megszűnt Magyarország szuverenitása. A belépés utáni napokban - arra való hivatkozással, hogy az uniós országok már nem számítanak „külföldnek” - megszüntették a hatósági eljárást többszáz olyan csempész ellen, aki korábban az uniós országok irányából csempészett Magyarországra különféle árut. Ejtették a vádat egy, a francia idegenlégióba kalandvágyó - és zömében meggondolatlan - fiatalokat illegálisan toborzó szervezet ellen is, mondván, hogy Franciaország immár nem külföld, azaz erre a szervezetre nem vonatkoznak a külföldi ország javára történő toborzás tilalmát elrendelő jogszabályok.

(Folytatás a 4. oldalon.)

Holokauszt-hónap

CZÉRE BÉLA

Az április - ahogy Tom Lantos amerikai demokrata képviselő is fogalmazott - kétségtelenül a „magyarországi holokauszt kerek évfordulójához kapcsolódó” megemlékezések jegyében telt el, bár az is kétségtelen, hogy az ünnepségsorozat eseményei még átnyúlnak majd az elkövetkezendő hónapok történéseihez is.

Tom Lantos demokrata képviselő már ugyancsak ismert vendég Budapesten. Most, április 7-én Henry J. Hyde-nek, az amerikai képviselőház külügyi bizottsága elnökének társaságában repült Budapestre, s egyáltalán nem fukarkodott a nyilatkozatokkal megérkezése után. Hogy csak a legjelentősebb Tom Lantos-aforizmát idézzük: „Magyarország máig nem ismerte el teljesen felelősségét a hatvan évvel ezelőtt bekövetkezett holokausztért”.

Eme mondás persze meglepte az érintett magyarokat. Már csak azért is, mert Tom Lantos eme „érintettség” fogalmát ugyancsak kitágította: ez a kijelentés ugyanis már nemcsak a hajdani ifjaktól, gyerekekről és csecsemőkről szól, ez bizony már a holokauszt után született nemzedékeknek is üzen. Nem valami szerencsés módon - tegyük mindjárt

hozzá. Hiszen pár adatot, majd másfél évszázad történetét nem ártana Tom Lantos számára is felidézni.

1867-ben, tehát rögtön a kiegyezés után a parlament elfogadta a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényt, amely azonnal gyakorlattá is vált: a képviselőház munkájában számos zsidó származású képviselő vett részt. 1867 és 1918 között - persze már korábban is - a magyar zsidóság pénzügyi-gazdasági és szellemi vonatkozásban egyaránt nem hogy hátrányt nem szenvedett, hanem egészen kivételesnek mondható anyagi és szellemi megbecsülésnek örvendhetett. Az 1919-es tanácsköztársaság bukása után történt ugyan a Horthy Miklós főparancsnok által vezetett Magyar Nemzeti Hadsereg egyes tisztjei, egységei részéről megtorlás, kivégzés, ezek azonban csak antikommunista reakciók voltak a Lenin-fiúk korábbi rémtetteire, s nem antiszemita pogromok. 1918 és 1938 között a magyarországi zsidóság - valamennyi társadalmi rétegét tekintve - meglehetős anyagi és szellemi biztonságban élhetett, az 1938- ’39-es zsidótörvények, a munkaszolgálatok és a deportálások hoztak csak 1938 és 1944 között szomorú változást. 1945 és 2004 között viszont, a koalíciós időszakban, a Rákosi-korszakban, a Kádár-érában és a „rendszerváltozás” után egyaránt a magyarországi zsidó élet valóságos reneszánsza, pontosabban neoreneszánsza következett be.

Ám a holokauszt-megemlékezések során korántsem csak Tom Lantos vetette el nagyon durván a sulykot, hanem a négy napra ide látogatott Mose Kacav izraeli elnök is. Fenyegető hangon közölte ugyanis, hogy a holokauszt megtörténte megbocsáthatatlan, nem lehet napirendre térni fölötte, továbbá nagyon reméli, hogy Magyarországon a lehető leghamarabb bevezetik a gyűlöletbeszéd elleni törvényt. Egyetlen honatya sem kérdezte meg Kacavtól, hogy milyen jogon avatkozik bele a magyar parlament életébe, szép csendben lapított minden képviselő.

Persze senki sem képzelheti, hogy ezt a szervilizmust már nem lehet fokozni. Demszky Gábor a Holokauszt Emlékközpontban bocsánatot kért a magyarországi zsidóságtól azokért a

„bűnökért", amelyeket „1938 és 1944 között a magyar politikai közösség követett el ellenük”. Gondolom, „a magyar politikai közösség” kifejezés csak amolyan megelőlegezése a magyarság egésze fölött a jövőben majd gyakorolandó kritikáknak. Áder János, a Fidesz frakcióvezetője nem ment el addig, ameddig Demszky Gábor, ő csak azt kezdeményezte, hogy a parlament egyperces néma megemlékezést tartson a déli harangszót követően a vészkorszak emlékére.

A Magyar Tudományos Akadémián A holokauszt Magyarországon - hatvan év után európai perspektívában címmel rendeztek tudományos konferenciát. Itt Randolph L. Braham, a New York-i Rosenthal Holokauszt-intézet igazgatója mondott arrogáns hangú beszédet. A szöveg már ismerős. „Magyarország, legalábbis eddig, elmulasztotta a szembenézést a holokauszttal”. „Türelmetlenül várom azt a napot, amelyen a magyar államfő vagy miniszterelnök ezt majd a nemzethez intézett hivatalos üzenetben megteszi” - így Randolph L. Braham. Remélhetnénk, hogy Randolph L. Braham még sokáig és türelmesen fog várakozni, ha nem ismernénk a hazai jobbközép politizálás útvesztőit. De hát nagyon is ismerjük.

Persze a jeles New York-i professzor, eddig soha nem látott mértékig tartóztatná meg önmagát, ha csak ennyit közölt volna velünk. További szónoklatot is intézett hozzánk: „Köztiszteletnek örvendő személyek állnak ma a történelem megtisztítását célzó kampány élén, ezek törekszenek arra, hogy összehasonlítsák Auschwitzot a gulággal, a kommunizmust a holokauszttal, a bolsevizmust a zsidósággal, hogy Teleki Pálnak szobrot állítsanak, Szállásival kapcsolatos kiállítást rendezzenek és a Hothy-korszak nemzeti-keresztény elveit életre keltsék”.

Itt aztán a jeles New York-i professzor az összevonások sajátos módszerét alkalmazza. A nemzeti radikálisokat összevonja a mérsékelt jobbközepesekkel, a bolsevizmust az antiszemitizmussal, s talán még Csurka Istvánt is Schmidt Máriával.

Lehet, hogy még Schmidt Mária is megérzett e kritikusi lendület veszélyességéből valamit, mert a Terror Házában nagyszabású kiállítást nyitott meg A holokauszt gyermekáldozatainak emlékére címmel.

(Folytatás a 4. oldalon)