Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1-2. szám

10. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. január-február Az ukrajnai nagy éhínség üzenete számunkra TAMÁSKA PÉTER Az Ukrán Országos Önkormányzat, az ukrán nagykövetség és a Terror Háza Múzeum december 9-én történész kon­ferenciát rendezett az 1932-33. évi nagy ukrajnai éhínség 70. évfordulója alkalmából, s időszakos kiállítás is nyílt a Terror Házában. Legalább hét, de lehet, hogy tízmillió ember halt meg akkor Ukrajnában: a térképen jól kiraj­zolódnak a tömeghalál vonulatai. A ki­jevi, zsitomiri körzetben például a la­kosság 40 százaléka, a gabonájáról hí­res ogyesszaiban 30, a Szovjetunió leg­nagyobb ipari körzetében, a donyecki­­ben 20 százaléka halt éhen. (Az egyik vitrinben durvaszövésű szovjet tiszti egyenruha, keményszárú csizma, pré­mes usánka: a halál beköltözött az uk­rán falvakba.) Miért olyan fontos ez számunkra hetven év múltán? Az egyik ok, hogy az eltagadás máig is sikeres techniká­jára elemi példa a tömeges ukrajnai éh­halálról való hallgatás, a másik ok pe­dig, hogy tudatos népirtás folyt: 1933 tavaszán percenként 17 ember halt meg. Sokan - megbocsátóan - ezt is „csak” a szovjet rendszerrel járó bűnök egyi­kének értelmezik, mint amilyen az 1921-22-es és az 1946-47-es nagy éhínség volt, pedig itt politikai döntés, nem pedig háborús ínség volt a kiváltó ok. Hruscsov később a desztalinizáció éveiben még az utóbbi, 1946-47-es kapcsán elviccelődött az anya dilemmá­ján - ma megettük Mányecskát, most besózzuk Ványecskát -, azonban meg kell állapítanunk, hogy a nyugatiak sem voltak különbek: a Nemzetközi Vörös Segély vezetője, Heléna Sztaszova sze­rint a Szovjetunióban 1925 és 1933 kö­zött 6.021.961 ember pusztult el, s Henri Barbusse Sztálinról írott könyvé­ben ott a lábjegyzet, hogy „ezek persze nem mind kommunisták” voltak. S még egy gyönyörűen cinikus mondat: „Gon­dolunk-e arra, hogy a zsidók évszáza­dos vértanúlistáját már meghaladja az előharcos szocialistáké?” A Vöröske­reszt is mindent tudott az éhínségről - s a követi jelentések is részletesen beszámoltak róla: a kijevi német kon­zul számtalan fotót készített a hal­dokló falvakról - de belenyugodott, hogy segélyszállítmányát nem enge­dik be a szovjet határon. A gyorsvo­natok ablakát elfüggönyözték, hogy ne lássák a városok közt utazók a csontig lesoványodott anyákat és gyermekeket a kis falusi állomásokon: az utasokra fegyveres őr vigyázott, a szovjet gabo­­nadömping pedig letörte nyugaton a ga­bonaárakat. A kor neves amerikai ripor­tere, Duranti a Szovjetunióról írt izgal­mas, s az éhínséget tudomásul sem vevő tudósításaiért Pulitzer díjat (s Le­nin díjat is) kapott, bár szűk, baráti tár­saságban a moszkvai angol követségen elmondta, hogy tízmilüóan haltak éhen. (Az ő jó híreinek nagy szerepe volt ab­ban, hogy 1933-ban az USA elismerte Sztálin államát s egy év múlva a Nép­­szövetség tagjává válhatott.) Bemard Shaw ottani látogatásáról visszatérve ar­ról számolt be, hogy az éttermek tele vannak, s a volt baloldali francia mi­niszterelnök, Heniot megrendezett ki­jevi látogatása után árúbőségről beszélt. S közben a GPU körlevélben óvta a ló­­állományt, mondván, hogy „a lovak kel­lenek a hullák szállításához”. A XX. század krónikája igen vas­kos történeti mű: Senna halálával s Hóm győzelmével végződik. Az 1933. esztendőről írva megemlékezik az első német koncentrációs táborokról (vi­dám fotók Dachauról), arról viszont, hogy ömlik az ukrán gabona a hitleri Németországba s hogyan hal éhen minden negyedik ukrán - pedig a GPU jóvoltából a kiállításon számos elbor­­zasztó kép, még a kannibalizmus ké­pei is láthatók- se szöveg, se kép. Lé­nyegében a korabeli Szovjetunióról szinte sztereotípiaként rögzült az em­berek tudatában nyugaton s nálunk is az, amit a magyar baloldali szociálde­mokraták folyóirata, a Munka fogal­mazott meg, hogy „ott, ha ezer nélkü­lözés és fájdalom árán is, egy szocia­lista közösség alappilérének lerakásá­ról van szó”. E mondat nyílegyenesen vezet el a mába, amikor Krausz Tamás a sztálinizmus rafinált apologetikáján, hitvédelmén dolgozik. (József Attila is vajúdó anyához hasonlította az első ötéves terv Szovjetunióját, s Bartókot is megtévesztette hangverseny körútja során a GPU látszatvilága, amelynek emberei a kivégzést a szocialista rend védekezésének legfelső fokaként em­legették, a verőembereket pedig a testi technikus elnevezéssel látták el. A szó is bolsevizálva volt.) A hallgatás magasiskoláját mutatja be Sztálin a Nyugat politikusaival és az értelmiséggel - s mint Koestler írta 1940-ben, az ukrajnai éhségről tilos volt beszélni s csak a „csisztka”, a nagy tisztogatás idején (1936-38) olvasták úgy mellékesen néhány vádlott fejére ezt is -, miközben a Népfront színpa­dán kötelezővé váltak a németellenes antifasiszta frázisok. (Goebbelsnek a nürnbergi pártnapokon az orosz hely­zetről tartott beszédei süket fülekre ta­láltak a német határokon túl.) A nagy nyilvánosság elé az 1932- 33-as évek borzalmai - erősen meg­szűrve - csak a gorbacsovi pereszt­rojka idején kerültek. (Pedig az Uk­rajnát elfoglaló németek több tömeg­sírt is feltártak s bemutattak a Vörös­­keresztnek: csak Vinyicán 9000 el­földelt halottat találtak.) A dolog néven nevezése a mai uk­rán társadalmi és politikai gondolodás­­ban sem nevezhető könnyűnek. Az 1991-es függetlenné válás után a tör­ténészek az ukrán államiság évszáza­dokra visszanyúló épületén kezdtek el dolgozni, a tömeges éhhalál kérdését sokáig mellékesen kezelték. Hogy mi­ért? Mert a régi ukrán pártelit és fiaik- miután kéksárga nemzetiszínbe öl­töztek - nem szívesen emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor a sztá­lini nómenklatúrában megalapozták ki­váltságos létüket. S ez áll a vezető ér­telmiségre is. Nemcsak az 1932-33-as éhhalált szeretnék puszta statisztikai adatokba, néhány magyarázó szövegbe- a szovjet rendszer eredendő bűnös­ségének megbocsátó és felmentő for­mulájába belegyömöszölni -, de a ban­­deristák és az ukrán népi felszabadító hadsereg harcát is, amelyek utolsó üt­közetei Kijev és a Beszkidek térségé­ben értek véget. (Még jó, hogy a kora­beli olasz marxistát, Roberto Battag­­liát felütve is érdekes információkhoz juthatunk.) Nos nézzük, mit üzen még nekünk az 1932-33-as év, a haldokló Ukrajna? Azt, hogy itt éppolyan népirtás folyt, mint az I. világháborúban a törökök tu­datos és szervezett örményirtása (1,5 millió halott) és a II. világháborúban az egyedinek kikiáltott holocaust volt. Nézzük a konferencia előadóinak ér­veit! Sztálin például egyik levelében megemlíti, hogy nem volt rossz az 1932. évi termés, s ami rímel erre, a megtört s reményüket vesztett falvakba 1933 végén a stratégiai raktárakból megfelelő mennyiségű gabona jutott. Tehát okként az aszályt hozni föl az éhhalálra, félrevezető. Az ügy jóval előbb, politikai síkon kezdődött. 1930. január 5-én a párt Központi Bizottsága a kollektivizálás üteméről hozott határozatában kimondta, hogy a gabonatermelő övezetek első csoportja után (határidő: 1931 tavasza) a máso­dik csoportnak - köztük Ukrajnának - 1932 tavaszáig kell befejezni a kolho­­zosítást. Már 1927 és 1932 között meg­kezdődött a kuláktalanítás tömegkivég­zésekkel, komszomolistáknak és mun­kás aktivistáknak nevezett verőlegé­nyekkel, tízezrek életét követelő ki­telepítésekkel. (Becslések szerint 1928 és 1933 között 300 és 500 ezer fő körül mozgott a kivégzett kulákok száma.) ,Az ukrán etnográfiai (sic!) anyagot meg kell változtatni” - szép mondat a GPU irattárából, nem? Aztán egy má­sik adat: 329 vonatnyi állatot szállíta­nak Oroszországba, onnan ugyanennyi vonat ment a kitelepítettek helyére. El­hangzik: az ukránok nem emberek. (Tíz évvel később a zsidóirtáshoz is ez a pri­mitív, kőkorszakbeli embernek szóló ideológia.) Ki kell irtani a nacionaliz­must - írja 1932 nyarán Sztálin a telj­hatalommal megbízott Kaganovicsnak, azaz nem csupán a beszolgáltatások és a kolhozosítások ellen fegyverrel is til­takozó parasztok letöréséről van szó, ha­nem az ukránok gerincének megtöré­séről is. A városokban kezdetét veszi az értelmiség letartóztatása, 22 ezer uk­rán komunista kádert orosz nemzetisé­gűekkel helyettesítenek 1932-ben, a fal­vakat pedig katonaság és GPU-oszta­­gok veszik körül, a szökni próbálókat lelövik. Vonatokra az ukrán parasztokat, de még a gyerekeket is tilos fölvenni, s az orosz föderáció határán is vadász­nak rájuk. A városok és iparvidékek rossz lakosságát ellátják, s hivatalos közlések azzal dicsekednek - miköz­ben három millió gyermek pusztul el - hogy 1932-ben Ukrajna ipari termelése három és félszer múlta felül az 1913- as, utolsó békeévet. Felépül rabmunká­val a Szovjetunió legnagyobb vízierő­műve, a Leninről elnevezett Dnyepro­­gesz, a széntermelés hivatalosan a két­szeresére nő az 1913-as utolsó békeévi­nek, s négy év alatt négyszáz új üze­met építenek. Az éhenhalt, legalább hétmillió hiányzó ember számadatait pedig a demográfusok áttelepítés címén bedolgozzák a többi nagy köztársaság népességi adataiba. (Még így is hibáz­nak, hibáikért életükkel vagy a gulág­­gal üzemek.) A legfelső vezetés - napi jelentések mennek Kijevbe, a tisztoga­tások szálai Kaganovics és Molotov ke­zében fúrnak össze - mindent tud. Mondhatni: röhög a teijedő kannibaliz­muson, bár szigorúan kiadja a pártszer­veknek és a halálosztagoknak, hogy a kannibalizmust sehol se regisztrálják. Sztálinak tetszik a dolog, irthatja az ukránokat s egyben építheti a maga ál­lamszocializmusát. A nemzetállamot, s egyáltalán a nemzetet idejétmúlt, özönvíz előtti képződménynek tekin­tette. Negatív rangsorolásában az első három helyre a leggyűlöltebb nációként a volgai németeket, a lengyeleket és az ukránokat tette. S mivel hű tanítvá­nya volt Leninnek, megfogadta tételét, hogy a legjobb háború az éhség. Főképp nacionalisták ellen. Gogolák Lajos Pánszlávizmus című, 1940-ben megjelent munkájában ki is fejti, hogy az ukránok szepara­tista tendenciája, még ki nem élt ál­lamisága veszélyeztette a Moszkva ál­tal képviselt birodalmi egységet. „Mit akart az ukrán nemzeti mozgalom? Ukrán népköztársaságot és polgári de­mokráciát nyugati alapokon... A teijedő nacionalista tendenciákkal szemben Moszkvában úgy látták, hogy egyet­len mentség az ukrán szovjetintelligen­cia nemzetiesítő hatásának elhárítá­sára a parasztság minél teljesebb kol­lektivizálása: innen van, hogy a pa­rasztgazdaságok kollektivizálása Uk­rajnában öltötte a legnagyobb mérete­ket...” S innen volt, hogy a bevonuló né­meteket felszabadítóként fogadták, s az is, hogy 1944-ben az ukrán felszabadí­­tási hadsereg megtizedelt legénységét az ukrán frontokba sorozva az első von­alakban zúdították Magyarországra. Tudjuk, halálra voltak szánva, s ezért kegyetlenek voltak s érzelgősek. Aztán jött az éhség újabb hulláma s a kollek­tivizálás Nyugat-Ukrajnában, a legyő­zött, s meglepően gyorsan talpra állt Magyarország pedig - amelynek az I. világháború előtt Ukrajna egyik legve­szedelmesebb versenytársa volt a ga­bonakereskedelemben - búzát és élel­met szállított oda, háborús jóvátételként. Lehet-e szeretnünk legnagyobb szomszédunkat, Ukrajnát? Vagy leg­alább megértenünk? A Terror Házában rendezett konferencia és kiállítás az utóbbihoz mindenesetre hozzásegített. S miközben mi is építjük holocaust múzeumunkat s egy film kapcsán Bu­chenwald és Auschwitz kulisszáit visszük a Pilisbe, nem árt elgondol­koznunk azon, hogy a mai orosz „po­litikai osztály” miért akar kitérni szá­zadunk legnagyobb, tudatos népirtásá­nak elismerése elől. Fél, hogy orszá­guk úgy járhat, mint a németek a zsi­dók kárpótlásával: évtizdekig fizethet. Az éhínséget s méreteit elismeri, de a lenini tétel - az éhség a legjobb há­ború - malthusiánus jellegét nem: nem akar szembenézni sem a morális, sem a pénzbeli felelősséggel. Pedig Hitler az ukrán kérdés rossz megoldásában csak egy dilettáns őrvezető maradt Molotov és Kaganovics leniniesen ha­tékony hadművészetével szemben. S hogy ne legyünk túl patetikusak, említsük meg az irónia kedvéért Dov­­zsenko, a Nyugaton is sztárolt szovjet rendező filmjét a kollektivizált Ukraj­náról. Ebben igazi, mosolygó ukrán fa­lusiak szerepeltek. A mosolyukból ár­adó életerő nyugtalanította Sztálint. A filmet betiltatta. Percenként tizenhét A kommunizmus áldozatainak emléknapjára DOMONKOS LÁSZLÓ Egy kiállítás Budapesten. Egyetlen hosszú terem. Néhány kép. Filmvetítés. Ruhák, 1932-33-at idézők. A világtör­ténelem valószínűleg egyik legnagyobb emberiségellenes bűntettének idejét. Ám az iménti minősítés is valójában igencsak keveset mondó, mi több, se­­kélyes, alig valamit kifejező. Lopva figyelem közben az asszonyt, aki itt van velem és akit szeretek. Még mindig fiatalos, szép arcán, úgy tűnik, alig valami nyoma az iszonyatnak, a fel­háborodásnak vagy a döbbenetnek. Nőkről okos emberek azt tartják, az iga­zán nagy és fontos dolgok kapcsán sok­kal fegyelmezettebbek nálunknál: ösz­tönösen érzik, hogyan és mennyire kell uralkodniuk magukon, amikor mindez alig tűnik valamivel könnyebbnek, mint a tevének átjutni ama bizonyos tű fo­kán. Hiszen ami most igen stílusosan itt, az Andrássy út 60-ban, a szörnyeteg ÁVH valamikori székházában, az alig valamivel kevésbé gazember utódok ál­tal acsarogva figyelt Terror Házában lát­ható, nemcsak szinte hihetetlen, nem­csak maga a tömény, irtózatos valóságú földi pokol: maga a kezet ökölbe rántó, gigantikus indulatforrás. (Szentséges Úristen, hány és mekkora 56 kellett volna, hogy mindezekért legalább rész­ben valamiféle elégtételt vehessünk? A parttalan kegyetlenség persze csak re­ménytelen ellenállásra ad lehetőséget, de akkor is...) Az emberiség legújabb korának leg­szömyűbb csapása, a kommunizmus­nak nevezett rémálom-tobzódás csak Ukrajnában, 7 (hét) millió embert pusztított el 1932-33-ban, a Sztálinék ál­tal megrendezett mesterséges éhínség idején. Három miihó gyermek halt meg 32 áprilisától 33 novemberéig. 500 nap alatt egy Magyarországnyi áldozat. Csakl933 tavaszán minden nap 25 ezer ember halt éhen. Minden órában ezer ember. Percenként 17 ember. A falvak­ban nem maradt egyetlen levél sem a bokrokon, mind megették. És nem ma­radt egyetlen kutya vagy macska sem. Mind megették. A szomszédok meget­ték a szomszéd gyermekeit. Azután a sajátjaikat. Részlet Hruscsov emlékira­taiból: „Kiriscsenko Ogyessza megyei titkár számolt be arról, hogy egy szö­vetkezetei ellenőrzött, hogy megáll­apítsa, hogyan képesek átvészelni a te­let: Szörnyű látvány fogadott. Láttam, amint az asszony az asztalon darabolja saját gyermeke tetemét. Mányecskát már megettük, mondta. Most lesózzuk Ványecskát. Egy darabig elég lesz.” Nem kéne egy Nobel-díjas írónak erről (is) írnia? (Nem a nagyszerű Alek­­szandr Szolzsenyicinre gondolok.) Ötven évnél is hosszabb ideig a ho­locaust borzalmait verték a fejükbe. Nem, uraim - fejet hajtva minden ártat­lanul elpusztított embertársunk előtt -nem, a történelem nem Auschwitzban ért véget. Hanem Ukrajnában, 1932-33-ban. Új, különleges orosz szó is született: golodomor. Mesterségesen előidézett éhínség. A hetvenedik évforduló alkal­mából rendezett nemzetközi konferen­cia után a Magyar Nemzetben Kormos Valéria idézte a nevezetes kötet, a Ket­tős szerepben című munka szerzőjét Stephen Kochot: „Gyakorta előfordult, hogy a parasztházakba behatolva, egész családot találtak az asztal körül, előttük nyitott Biblia, és mindannyian holtan ül­tek a székükön.” És ugyancsak ebben az írásban olvasható: „Az éhhalál elől nem volt hová menekülni. Az ukrán pa­rasztok nem kaptak személyi igazol­ványt, a vasútállomásokat őrizték... a falvakat fegyveresek zárták körül. Fel­jegyzésekből ismert, hogy a komisszá­rok szuronnyal hajtották vissza a falvak­ból négykézláb, kúszva menekülő em­bereket a Kijev felé vezető útról. A vo­natokon a kalauzoknak parancsba ad­ták, hogy amikor a szerelvény az éhség sújtotta területeken robog át, a kocsik­ban be kell húzni a függönyt. Az uta­soknak nem volt szabad látniuk, hogy eltorzult arcú, üvöltő kisgyerekeket tar­tanak magasba a sínekig elvánszorgó, csontig soványodott anyák.” Percenként 17. Percenként 17 em­ber. Percenként 17 ember. Percenként 17 fehér ember, percenként 17 euró­pai ember, percenként 17 homo sapi­ens. Percenként 17 „fenség, észak-fok, titok, idegenség”, hogy a mi Ady End­rénk óriási, mélabús szemeit is megi­dézzük. (Igen, Adyt, akiről feljegyezte Cs. Szabó László, hogy valamikor 1916- ban a csúcsai Boncza-kastély melletti hegyoldalból az országút és a vasúti sín fölé kinyúló sziklán ült naphosszat, oda­lenn sorra dübörögtek a román front felé a végeláthatatlan katonaszerelvények a nótázó, vén bakákkal, ő meg csak sírt, sírt egyfolytában, mint egy újkori ülés próféta. Siratta a magyar honvédeket. Meg Magyarországot Vajon hány újkori próféta kellene, kellett volna ahhoz, ami 1932-33-ban a kommunista Szovjet- Oroszország Ukrajna nevű köztársasá­gában történt...?) Két jeles katolikus közíróval beszél­gettem nemrég. Szeghalmi Elemér és Elmer István a fehér civilizáció eszme­­rendszerének változásai kapcsán kifej­tette: a kollektív megváltást hirdető mar­xista-leninista-sztálinista kommunizmus társadalmi gyakorlata éppen a legesleg­fontosabbat: az egyes embert, az egyént iktatta ki - a szó szoros értelmében - az életből, ez pedig a legújabb kor le­­girtóztatóbb abszurditása. És ez az igaz­ság csak kiegészíthető azzal, hogy a hitlerizmus alig 12 esztendős intermez­zója a huszadik században - megfej­elve a totálisan pusztító második világ­háborúval - a kommunizmus akár csak a Szovjetunióban eltelt évtizedeihez ké­pest szolid amatőrök gyengécske pró­bálkozásának minősíthető. Ha pedig az áldozatok tengerét és akár egyedül a golodomor minden horror-fantáziát fe­lülmúló „percenkénti 17-es” végső lé­nyegét tekintjük, ki kell végre mondani: a modem emberi társadalmak legrette­netesebb korszakát kommunizmusnak hívják. Hogy a tíz- meg tízmilliókra az igaz emberi erkölcs és elemi titsztes­­ség nevében hogyan, mennyire kellene emlékezni - majdnem felfoghatatlan. Mint mindaz, ami például az Andrássy út 60-ban vagy éppen Ukrajnában történt. Ezért szinte rezzenetlen sok mindent érző, bölcs asszony szép arca a rémség­­őzön láttán. Ezért kötelező a lengagyobb költő parancsa: „Légy fegyelmezett! A nyár ellobbant már.” Ellobbant, mert el­­lobbantották. A brigantik. Kubany-vidék, 1933. Mindennapos jelenet: a szekerek haladnak az utcá­kon és gyűjtik a hullákat. Kijev, 1933. Jelentik, hogy a közelben, a vaszilkói híd mellett emberfejet és lábdarabokat találtak, a testet már megették. A je­lentés hozzáfűzi: „sok hasonló eset volt”. Sok. Nagyon-nagyon sok... Sétálunk hazafelé. Felnézek a csil­lagos égre. Az égitestek, a bolygók való­sággal szikráznak. Magyar írók által megénekelt jámbor, idős professzorok tanításait követik és nem fordulnak ki a tengelyükből.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom