Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-12-01 / 12. szám

6. oldal

Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident

2004. december - 2005. január

Vegyük kezünkbe sorsunk irányítását

Beszélgetés Torkos Matilddal-A Magyar Nemzet munkatársa, lapszerkesztője, a magyar tényfeltáró újságírás egyik jeles képviselője. Az SZDSZ-es Wekler Ferenc ügyeit éppúgy felgöngyölítette és közzétette lapjában, mint a D 209-es fedőnevű, világ csúfjára két esztendeig Magyarország miniszterelnöki székét bitorló titkos ügynök múltját. Jól tudjuk, az újságíró sokfelé megfordul, sokszor sokféle emberrel, sok véleménnyel találkozik: a 2004-es év végén milyennek kell megtapasztalnunk ezt a magyar világot?- Az a benyomásom, hogy az emberek elkeseredettek, szinte arra vágynak - és ez feltétlenül újdonság hogy közösen, ilyen és hasonló rendezvényeken együtt búsulhassanak és háboroghassanak. Reményt, biztatást várnak, hiszen jól látják, hogy a hatalmat bitorló kormány nem tesz egyebet, mint szinte folyamatosan provokálja a nemzeti oldalt, a magyarként élő és gondolkodó, a nemzet jövőjéért aggódó, azért felelősséget érző tömegeket. Provokálnak azzal, hogy egy titkosügynököt raknak a nyakunkba miniszterelnöknek, azzal, hogy egy régi KISZ-funkcionáriust varrnak a nyakunkba, zárt ajtók mögött. Ezért - nem közjogi értelemben, de mégis - illegitim a jelenlegi kormányfő, akit - a pártján kívül - soha, senki, sehol nem választott meg, aki soha meg sem próbált - a trükkös módon, állami hitel segítségével megszerzett milliárdos nemzeti vagyonnal a háta mögött - elindulni egy választáson. És nem értik az emberek, hogy ha tényleg volt itt egy rendszerváltozás, és ennek köszönhetően lett jogállamunk, lett alkotmánybíróságunk, köztársasági elnökünk, ha van egy erős ellenzékünk a parlamentben - akkor mindez hogyan történhetett meg?!

Még ennél is súlyosabb gondként élik meg az emberek azt, hogy a jogállamban a jogok érvényesítése megfizethetetlen pénzekbe kerül, ha az emberek tömegei bármikor a társadalmi lét peremére csúszhatnak, ha bármit megtehetnek velük. Ha valós esélyt látnak arra, hogy néhány évtized múlva palesztinok vagy indiánok lehetünk a saját földünkön, sőt még indiánok sem, mert nekik azért kijelöltek egy területet rezervátumnak, nekünk még az sem lesz... Nagyon nagy bajban vagyunk, és ezt érzik is nagyon sokan. Eljutottunk odáig, hogy ki kell mondani: becstelen az a magát magyarnak tartó ember, aki nem képes nemzetben gondolkodni, aki a haza fennmaradásának érdekét semmibe veszi. Itt van az igazi választóvonal immár az úgymond bal- és jobboldal között: nem lehet többé azt mondani, hogy azért az is lehet jó magyar, aki nemet mondott a kettős állampolgárságra vagy nem ment el szavazni. . .Nem, nem lehet. A kettő mostantól fogva kizárja egymást. És ne számolgassunk, ne hivatkozzunk a pénzre. Addig különösen ne, amíg a nemzetgazdaság hiánya az év első felének végén 16 ezer milliárd forint, 75 milliárd dollár... A költségvetés hiánya ebből 8 ezer milliárd. És ennek a túlnyomó többségét Medgyessy és Gyurcsány elvtársék hozták össze. Ez az adósság már kezelhetetlen, Magyarország oly mértékben kiszolgáltatott a nemzetközi tőkés pénzvilágnak, a multinacionális cégeknek, amilyen még soha nem volt, ehhez képest a nyolcvanas évek végi helyzet rózsásnak nevezhető, amikor önként és dalolva azt mondtuk, hogy legyen rendszerváltás. ..- Az elkeseredés, a fásult kiábrándultság azt is eredményezheti, hogy megnőnek az illuzórikus elvárások a saját lehetőségeinket illetően. Mondjuk a mi szakmánkban ilyen helyzetben mit tehet a kisemmizettekért egy tényfeltáró újságíró?- Azért vannak komoly lehetőségeink és az elvtárs uraknak a napjait azért rendesen meg tudjuk keseríteni... A tényfeltáró újságíró bulldog-kitartása - természetesen tisztességgel és elkötelezettséggel párosulva -, hiteltelenné teheti az idegen érdekeket kiszolgáló politikusokat: máris komoly eredményeket értünk el. Például, ha mondjuk

valakit rajtakapunk a nemzeti vagyon elkótyavetyélésén, magyarán a lopáson és ezt szépen, tételesen, a szakma szabályai szerint be is bizonyítjuk... Igaz, elég nehéz helyzetben van ma Magyarországon a tényfeltáró újságíró, könnyen elítéltethetik bírósági úton, én is ebben a cipőben járok, de ha a személyes szabadságunkra kockázatos is

ez kissé, állítom sokunkban megvan a kellő elhivatottság és eltökéltség. Úgyhogy tesszük tovább a dolgunkat.- Honnan eredeztethető Magyarországon ez a széles körben tapasztalható elkeseredettség, beletörődő fásultság ?- Elég régi eredetű ez már. Az emberek már az Antall-, majd Boross-kormányban is csalódtak. Amikor az első szabadon választott, magát a nemzeti oldalon meghatározó kormány alatt az elvtársak úgy garázdálkodhattak, ahogy akartak, „spontán”, valójában nagyon is szervezett módon privatizáltak. Éppen ebből volt elég végre. Az első igazi nagy csalódás a szocialisták

1994-es elsöprő győzelme volt, egy négyéves jobboldali kormányzás után... Meg kell jegyeznem egy tényt: ha az Antall-kormány nem örököl húszmilliárd dolláros adósságot a pártállami időkből, ha nem zsarolják a külföldi hitelt nyújtó bankárok a hazai ellenzékkel karöltve, akkor a nemzetgazdaság komoly sikereket ért volna el már az Antall-kormány idején is. De nem így lett és a Hom-érában, Bokrossal meg Medgyessyvel teljes gőzzel megindult a kiárusítás. Mondhat bárki bármit az Orbán-kormányra - kétségkívül okoztak csalódásokat is - az alatt a rövidke négy év alatt megmutatták, hogy képesek az országot fejlődő pályára állítani, és eredményük elvitathatatlan: visszaadták a nemzet önbecsülését. Ezért volt szörnyű csapás a nemzet számára a 2002-es választási eredmény. Legalább még négy év kellett volna, hogy beéljen a munkájuk gyümölcse, de ezt - bizonyos külföldi és belső „hálózati” erők - már nem engedhették. .. Ennyi negatív hatás együtt már szinte túl sok is az elfásultsághoz.- A Kossuth téren azonban 2002 áprilisában történelmi hitelességgel mutatkozott meg mégis a jövendő, az a bizonyos másik Magyarország - és az ifjúság...- A fiatalsággal kapcsolatos reményekkel egyetértek. Az Orbán-kormány idején tették lehetővé a legtöbb egyetemen, hogy aki nem jut be az állami finanszírozású karokra, kerülhessen be az önköltséges szakokra, ami azért nem igazán önköltséges... így tehát viszonylag olcsón, nagy tömegekben mehettek diákok az egyetemekre, ennek is megvolt a hatása. Én beregi parasztlány vagyok, tudom, átéltem, mit jelent, ha továbbtanulási lehetőség nyílik az ember előtt. A gyerekek - minél magasabb szintű, a tehetséget a legteljesebben kibontakoztató - oktatásán keresztül lehet rehabilitálni a sokat szenvedett családokat. A téeszesítéskor a földjüket elvesztő, majd a rendszerváltás utáni gazdasági szerkezetváltás, elrontott privatizációk miatt a munkájukat elvesztő családokat a gyermekeik taníttatásával tudja a társadalom a leginkább kártalanítani. És ezek a családok vállalják az anyagi áldozatot is, ha kell - ezt ismerték föl nagyszerűen, és ezt alkalmazták Orbánék... Sokszorosan megtérült és a jövőben még sokkal inkább meg fog térülni az oktatásra fordított pénz.- Kovács László az EU-ban, Gyurcsány és bandája, közöny, fásult kiábrándultság idehaza - egyfelől, tízezernél több polgári kör, egy mindinkább jelenlévő másik Magyarország és egy reménykeltő ifjúság másfelől: a reménység merre keresendő?-A reménység az összetartó családokban, az egyházak szeretet parancsát hirdető gyülekezeteiben, a hasonlóan gondolkodók egymást támogató kisközösségeiben van. A nemzeti szellemű sajtó minden gyötrelem ellenére él, működik, hatása pedig nő. Csak arra gondoljunk egy pillanatra, mi mindenre derült fény az utóbbi időben éppen a Magyar Nemzet jóvoltából... Formálódik a nemzeti oldalon egy komoly közvélemény-formáló médiacsoport, az igényes elektronikus-, és írott sajtóban, sőt, az immár az igényesebb bulvár médiában is. Nem hagyjuk magunkat, ez a fő. Amikor a Kossuth téren a talpig plexibe öltözött, nagydarab, gumibotos marconák szorosan körbevettek bennünket, Waszlavik „Gazember” László elővette a harmonikáját és magyar népdalokat kezdett játszani, s az emberek a gumibotok árnyékában vele énekeltek. Nem szabad félni tőlük. Ki kell húzni magunkat, mosolyogni kell, büszkének lenni a múltunkra, a magyarság által elért eredményekre és ha még egyszer lehetőségünk lesz rá, hogy tiszta választáson döntsünk a jövőnkről, hát ne habozzunk: vegyük kezünkbe sorsunk irányítását.

Domonkos László

(A budapesti Tolcsvay-klubban 2004. november 15-én elhangzott beszélgetés rövidített, szerkesztett változata)

Ne búsulj, kenyeres!

(Folytatás az 1. oldalról)

Tudjuk, mivel tömték tele a fejét a diktatúra lélekidomárjai, ismerjük a közelmúlt iskolai nevelésének, történelemtanításának filozófiáját, stratégiáját, módszereit és célját is. Felebaráti szeretetről, szolidaritásérzésről és jótékonyságról legfeljebb a templomban hallhatott volna valamit, oda meg nem járt, mert kirúgták volna állásából az apját, anyját, netán őt magát, vagy egyszerűen mert kényelmesebb viseletnek vélte a marxista, liberális vagy kozmopolita eszméket.

Volt egy pillanat, amikor merész fordulatot vehetett volna az ország sorsa, amikor benne magában is felébredhetett volna a magyar, de nemzetáruló vezetői úgy változtattak rendszert, hogy lényegében nem változott semmi, csak a párttitkárokból és bankárokból lett máról holnapra szőrösszívű kapitalista, neki meg annyi „haszna” volt az egészből, hogy nem kellett már Bécsbe utaznia a fogyasztói társadalom ragyogó üveggyöngyeiért, idehozták a helyébe, s ő azóta sem tud betelni velük. Igaz, hogy tízszer annyit kell dolgoznia, hogy megvehesse őket, igaz, hogy akkora kamattal kap kölcsönt a megvásárlásukra, hogy a gatyája is rámegy a törlesztésre, igaz, hogy a roboton kívül már se családjára, se önművelésre, se szórakozásra nincs ideje, hovatovább már arra sem lesz, hogy megnézze a vadonatúj plazmatévéjén a vadonatúj valóságshow-t vagy a nem annyira új, de elnyűhetetlen lagzilajcsit.

Időnként felhördül, mert azt látja, hogy ismét iszonyatos adósságba verik az országot, az utolsó hold földjét is kilopják a lába alól, lezüllesztik iskoláit, kórházait, meg azt, hogy ővele, életszínvonalával, esélyeivel, kilátásaival a kutya sem törődik, hogy újra és újra mások döntenek helyette, ilyenkor begurul, dühében választ magának egy másik pártot, egy pufajkás vagy ügynök miniszterelnököt, aztán rájön,

hogy megint becsapták, letargiába süllyed, és négy évre visszaül a tévéje elé.

Igazán nem sokat kellett tömi a fejüket Gyurcsányéknak, hogy milyen lapra játsszanak a népszavazás megfúrására: csak a veszélyeztetettség-érzetüket kellett felébreszteni ezeknek a szegény nem-magyaroknak, sunyi-magyaroknak, a többi már ment magától. Én a két szememmel láttam, mi történt a szerbekkel, amikor Milosevics a múlt század nyolcvanas éveinek a végén felébresztette bennük a szunnyadó veszélyeztetettség-érzetet. Isten óvjon meg bennünket attól, ami odaát történt, ugyanakkor vétkes könnyelműség volna figyelmen kívül hagyni, hogy lélekmérgezés tekintetében ez a mi népszavazásunk sem volt kutya.

És mégis azt mondom: ne búsulj, kenyeres, ne fordítsd haragod az anyaországiak ellen! Felmenteni nem kell őket a most adódott történelmi lehetőség vétkes elszalasztásának vádja, a szűkkeblűség, önzés és közömbösség súlyos vádja alól, de meg kell nekik bocsátanunk. Mert nem tudják, mit tettek. Olyanok ők, mint az az ember, akit oly régen szakítottak el testvéreitől, hogy már nem is emlékszik rájuk, s úgy ül le az asztalhoz, mint aki világéletében egymaga szedett a tálból, és sohasem kellett azzal törődnie, marade a többieknek.

De nemcsak ezért kell nekik megbocsátani. Azért is, mert ez a Magyarország nemcsak az ő Magyarországuk. Ebben az anyaországban több mint másfél millió ember ország-világ előtt kinyilvánította szándékát, hogy ismét testvéreivé fogadjon benneteket (minket). E másfél millió között ott vannak a régi ismerősök, barátok, akik jó ideje harcolnak értetek (értünk) parlamenti

padsorokban, templomban, újságoldalakon, rádió- és tévéstúdióban, iskolai és egyetemi órákon, színpadon, a pesti utcán, vagy egyszerűen csak Debrecen és Szabadka, Csongrád és Beregszász, Kőszeg és Sepsiszentgyörgy között ingázva, mindenféle csempészholmival, testi és szellemi táplálékkal megrakodva.

De ott vannak velük a gyermekeik is, akik már az anyatejjel szívták magukba az együvétartozás érzését, az újraegyesülés vágyát, s a tenniakarást e vá^y valóraváltására.

És újak is vannak köztük, egyszerű kisemberek, akik nem plazmatévére gyűjtenek, de a maguk ócska képernyőjén azt látták, hogy egy Gregor József, egy Makovecz Imre, egy Pitti Katalin, egy Koltay Gábor, egy Szokolai Sándor - és bocsánat, hogy nem folytatom a sort, hiszen tudósok, írók, költők, élszínészek, olimpiai és világbajnokok tucatjainak a nevét írhatnám még ide - állnak ki az Ügy (igen, nagybetűvel!) mellett, és úgy érzik, ha a nemzet nagyjai azt mondják, hogy igen, akkor legközelebb nekik sem szabad mást mondaniuk.

Gondoljátok meg: ki állt ki az igazán nagyok közül az ő oldalukon? Ki adta nevét az igazi - mindegy, hogy jobb- vagy baloldali - elit képviselői közül Gyurcsányék, Hillerék, Kunczéék ocsmány kampányához? Nagyon fontos: tudnunk kell, hogy nemcsak a jobboldalon, a balon is, és a - mondjuk így - semleges területen is sokan vannak még jó érzésű, derék magyarok. Megannyi potenciális szövetséges! Csak meg kell őket nyerni az Ügynek.

És abban is bizonyos vagyok, hogy a most nemmel szavazók, a tétovázók, a sunyik közül is sokakat meg tudunk

győzni, hogy együtt vagyunk erősek, hogy aki az összmagyarságnak akar jót, az önmagának akar jót. Halk szóval, okos érvekkel, nagy-nagy türelemmel igenis sokakat. Mondom: halk szóval és okos érvekkel, mert - akár tetszik ez nekünk, akár nem - ma, amikor az érdekek mentén születnek a döntések, nem elég az érzelmekre apellálni (hiszen kőkemény észérveink vannak!), és azért türelemmel, mert tisztában kell lennünk azzal, hogy az embereknek éppen a gondolkodásmódját a legnehezebb megváltoztatni. S közben arról se feledkezzünk meg, amire Bertrand Russell emlékeztet bennünket - elnézést, emlékezetből idézem -: a személyes példamutatás nem a legmegfelelőbb, hanem az egyetlen módja mások befolyásolásának.

Sokan örülnének neki, ha most örökharagot kiáltanánk egymásnak. Ha többek között most ez a népszavazás is megosztana bennünket. Nem tehetjük meg nekik azt a szívességet, hogy bántó üzeneteket hajigálunk egymásra a palánkon át, de azt sem, hogy sértődötten bevonulunk a kuckóba és magunkra zárjuk az ajtót. Arra kell gondolnunk, hogy ez a népszavazás nem a vége valaminek, hanem a kezdete. Pár évvel ezelőtt még megpendíteni se igen merte senki a kettős állampolgárság ügyét, ma meg, lám, reális lehetőségként beszélünk róla. Mert reális a lehetősége. Az kell hozzá, hogy 2006-ra ne csak sokan, hanem elegen is legyünk.

És addig? Dolgozni kell, küzdeni kell, erősítenünk kell magunkat és egymást. Gyertek továbbra is: egy aracsi jótékonysági est, vagy a szentegyházi gyermek szimfonikus zenekar vendéghangversenye, egy-egy olyan TF-találkozó, mint a Szász Jenőé volt legutóbb,

többet ér száz plakátnál vagy okos újságcikknél. És, ne csapjátok be előttünk az ajtótokat, hadd menjünk hozzátok mi is: feltöltődni, megmártózni a kisebbségben élők kedvességében, szeretetében. Nem lesz „én igennel szavaztam” megkülönböztető tábla az autónkon. Arról fogtok megismerni bennünket, hogy álljuk a tekinteteteket, ha a szemünkbe néztek. Szégyellni nagyon szégyelljük most magunkat a sunyi-magyarok helyett is, de lelkiismeretünket tisztán tartjuk. És nem bűntudatból, hanem meggyőződésből akarunk továbbra is minden tőlünk telhetőt megtenni közös ügyeinkért.

Kiválasztjuk az Önnek megfelelő ingatlant (házat, tel két) megtervezzük és felépítjük kívánsága szerinti otthonát.

Eladó: Budapest kiemelt övezetében társasház építésére alkalmas hegyvidéki telek, valamint cégtelephelynek is alkalmas, nagyméretű 2 szint+tetőteres épület Budaörsön, Budapesten XI. Köbölkút úton 90 m2 lakás+16m2 garázs és felújítandó lakás Budapest XI. Ulászló utcában, továbbá kiadó Budapest XI. Brassó úton 42m2- es (berendezett, felszerelt, felújított) garzonlakás, csendes házban, kertkapcsolattal.

Érdeklődni: DCF-2020 Kft.,

Tel ./fax: 36-1-319-4185 dcf 2020@yahoo.com