Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2004-12-01 / 12. szám

4. oldal Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 2004. december - 2005. január DEBRECENI MIHÁLY Mit ér az ember, ha határon belüli ma­gyar? Mit tud a világról, ha úgy nő fel, hogy sohasem tette ki a lábát Buda­pestről a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék irányába? Hogyan tud nem­zetben gondolkodni az, aki a gulyás­­kommunista Kádár rendszerben szoci­alizálódott? Mennyire butították el gyá­vává tett tanáraik a múlt század hatva­nas, hetvenes, nyolcvanas éveiben? Ta­­nulhattak-e másképp az úgynevezett rendszerváltás után felnőtt nemzedékek az új szemléletű tankönyvekből? Van­nak-e egyáltalán új szemléletű történe­lem tankönyvek abban az országban, ahol Károlyi Mihályt az ország balol­dalinak mondott fele még mindig szentként tiszteli? Mi a baloldaliság mostanában? Az egykoron a kommu­nizmust építők, akik a kapcsolati tőké­jük révén igazi tőkésekké váltak és bát­ran éneklik az Intemacionálét, kiknek mutatnak példát? A szociálisan érzé­keny kommunistából így lesz kapita­lista? Ez a fából vaskarika? Lenin elv­társ tényleg forog az üvegkoporsójá­ban? A Szmolnij egykori fura elvtársa, aki még Mussolinivel is sakkozott, mit szólna elfajzott tanítványaihoz? És Brezsnyev? Kádár (született: Cserma­­nek) Jani biztos nem lenne meglepve, hiszen ebben ő az igazi XX. századi példakép. A kérdésekre tehát meg is van a válasz: hazudni, átverni, lopni, csalni csak pontosan szépen, ahogy a vörös csillag megy az égen. Úgy érde­mes, mert az tényleg kifizetődő. Nekik. Azt úja az egyik (szocialistáktól) függő újság, hogy a határon túli ma­gyarok döntő többsége jobboldali ér­zelmű. Attól függ, honnan nézzük. Ha a szívük helyét vesszük alapul, akkor ők a legbaloldalibbak. Egyébként pe­dig az elszakított területeken nem törődnek az oldalakkal: ott, eléggé el nem ítélhető módon, érzések vannak. A többségnél természetesen a nemzeti érzések (mi más?) dominálnak. Amit - furcsamód? - az anyaország vezető, évtizedek óta mindenkit kioktató meg­­mondói avítt, kirekesztő, szélsőséges, nacionalista, sovén megnyilvánulásnak tartanak. Szerintük mucsai, földhözra­gadt, lábszagú, nem eurokonform (ko­rábban: egyenlő az internacionalista vi­lágnézet merev elutasításával) viselke­dés az, ha nem tolerálják a 84 éve el­nyomó helyi hatalmak másságát. A mai, liberálisnak mondott ma­gyarországi politikusok, írók, főfoglal­kozású kioktatók ideológiája alapján már rég asszimilálódott volna az egyébként is vészesen fogyó határon túli magyarság. Csak azt nem veszik észre (mert nem is akarják!), hogy a maradék határon túli magyarság tulaj­(Folytatás az 1. oldalról) Volt olyan „kormányszakértő”, aki sajtótájékoztatóján már két és félmil­lió magyar áttelepülésével számolt, akiknek ellátása évente 800 milliárd fo­rintot emésztene fel. Elkerülhetetlen tényként állította a betódulók miatt 40- 50 százalékosra megnövekvő munka­­nélküliséget, és az ide áttelepülő idősek tömege miatti nyugdíjasnyomort. Ami­kor az egészségügyi miniszter további sokkoló jóslatokkal ijesztgette a tájé­kozatlan lakosságot, végre lépett az el­lenzék is, és az alkotmánybírák hatá­rozatainak a megsértésére hivatkozva büntető feljelentést tett az alkotmány­­sértő miniszter ellen. Ezután enyhült a kormányzati rágalomhadjárat erőssége, de a következmények ismeretében már elérte a célját. Ha lesz is valamicske büntetése a súlyos jogsértéseknek - ta­lán évek múlva - az semmiképpen nem áll majd arányban a lelkekben okozott hatalmas kártételekkel. Az elmúlt két hónap ismét bebizo­nyította, hogy a Rákosi-Kádár korszak szovjet nagyhatalmi érdekeket kiszol­gáló elnyomó politikája mennyire kontraszelektív módon válogatta ki a máig hatalomban lévő kádereit. Egyet­len volt kommunista országban nem alakult ki olyan nagy arányban haza­árulásra, nemzetpusztításra, valamint országa kiraboltatására hajlamos szo­cialista nómenklatúra, mint Magyaror­szágon. A román szocialista párt még a parlament elé sem vitte a kettős ál­lampolgárság intézményét, hanem kor­mányrendelet szintjén tette lehetővé Moldávia lakossága számára. A szlo-KELET, NYUGAT, EURÓPA donképpen a csonka ország igazi védőburka! Az állatvilágban is így mű­ködnek a természetes reakciók. Pró­bálna csak egy oroszlán patkány mód­jára viselkedni! Magyarországon még ez is sikerült egyeseknek az úgyneve­zett rendszerváltás óta. Németh Lászlótól olvastam vala­hol, hogy az elszakított magyarság vol­taképpen a nemzet ellenálló-képessé­gének lakmuszpapírja! A mondat kissé másképp hangzik, de a lényege ugyan­az. Tudniillik, akarva, akaratlanul na­ponta ki kell állniuk a próbát a nagy­hatalmak által nyakukba ültetett új, nyelvünket, kultúránkat, hagyománya­inkat elutasító, érteni nem akaró über­­parvenüket, akik korábban - jobb eset­ben! - legfeljebb birkanyúzásból sze­rezhettek volna nagydoktorit a Kárpá­tok keleti lejtőin! Rögtön hozzáteszem, tisztelet a kivételnek. De hol vannak azok a kivételek? Kissé gúnyosabban fogalmazva: hol vannak, hol pedig hiányoznak. Attól függ, hogy az adott ország éppen aktu­ális vezetésének mikor van szüksége a hozzájuk szakított magyarság támoga­tására. Támogatókat pedig mindig talál­nak, mert a magyar már csak ilyen. Megpróbálja elhinni, hogy számít rá a hatalom. Elhitetik a madárral, hogy a lompos farkú, ékesszóló vörös róka vol­taképpen a barátja. A félreértések elke­rülése végett írom, hogy ebben az eset­ben nem a szín a lényeg. A róka lehet kopott négerbama (újabban afroameri­kai), mocskos fekete (szennyes), prole­tárpiros (ez egyértelmű, ugye?), hupi­kék (elnézést a törpikéktől), zöld (jó, to­lerálnom kell az ő másságukat is), de attól még csak róka marad. És ez a lé­nyeg! Lehet, hogy jobban kellene ismer­niük La Fontaine-t és Krilovot? Persze madár mindig akad a határon túli „testvéri” kalitkában. Ma már Kelet- Európában mindenki az Európai Unió normái szerint próbálja alakítani jelenét és jövőjét, mert a korábban preferált KGST amúgy is megbukott. Van helyette más: egykori és mostani ügynökök által irányított maffiavilág Moszkvától Buda­pesten át Prágáig és tovább... Igazodni pedig muszáj. A nyelv maradt, csak a lényeg - a fenék - vál­tozott. Ehhez szükség van egy Brüsszel szemében ideálisnak tartott vagy annak látszó kisebbségpolitikára. Renegátok pedig, akik minden rendszert kiszol­gálnak, mindenütt (szerte a Kárpát-me­dencében) voltak, vannak, és sajnos, lesznek is. A mi fajtánk sem képez ki­vételt. A klasszikus adoma szerint két egykori cimbora találkozik az utcán.- Emlékszel, amikor együtt lőttük a pártházat? - kérdi az egyik. Mire a másik- Mikor, melyiket?-Mikor melyiket! Csak azt ne felejtsük, hogy a ked­ves belga (flamand vagy vallon, mert igazi belga csak a viccbeli Kohn bácsi volt), újabban a holland barátaink sem tudnak felmutatni semmilyen ered­ményt ezen a téren. Sőt: a helyzet egyre rosszabb. Az idegen már nem szép? A fejlett Nyugat kirekeszti a muszlim másságot? Más másságokkal nyilván toleránsabbak mind az ottani, mind az itteni megélhetési másságfelügyelők. Képletesen szólva, vajon vannak-e az oroszlánok devianciáival foglalkozó „állati” szociológiai tanulmányok? Megjelenhetne-e például az Oroszlán Szemlében egy olyan írás, amelyben a vegetáriánus konyhát reklámozná a bátor szerző anélkül, hogy a főszer­kesztőnek nem kellene elmenekülnie a közröhej tárgyává tett szavannákról, a szülőföldjéről? Aligha. De menjünk tovább. Az ukránoktól hallottam a rájuk vonatkozó viccet. Egy ukrán, az egy harcos, két ukrán már egy partizáncsoport, három ukrán pedig egy partizáncsoport egy árulóval (róluk picit lejjebb, bővebben). Tipiku­san ukrán vicc ez? Vagy magunkról is elmondhatjuk ugyanezt? Sajnos, igen. Mind országon belül, mind pedig kívül. A legundorítóbb pél­dája ennek a magyar állampolgárság körüli hercehurca. Miért kellett ehhez népszavazást kiírni? Kik szavaztak erről? Anélkül, hogy megbántanék va­lakit is, azt kell mondanom, hogy ez hiba volt, hiszen erről egy felelős po­litikusokból álló magyar parlament is dönthetett volna. A románok, miköz­ben kifelé acsarkodtak már a magyar státustörvényre is, szép csendben, fű alatt megajándékozták besszarábiai, észak-bukovinai honfitársaikat az álta­luk nem is kért román állampolgárság­gal. Még arra is fütyültek, hogy Uk­rajna úgymond nem ismeri a kettős ál­lampolgárság intézményét. Az más kérdés, hogy hányán bir­tokolnak más útlevelet Magyarország legnagyobb szomszédjánál. Az egyik korábbi miniszterelnök, Pavlo Laza­renko panamai útlevéllel lépett be az Egyesült Államokba 200 millió eltulaj­donított dollár meghitt társaságában. Na, nem a bőröndjében vitte a dohányt, az már a megfelelő számlákon landolt korábban. Kész Balkán, mondhatná a civilizált nyugati. De nem mondja, mert ezt ők már korábban kitalálták és alkalmazzák is. Útlevelek ügyében feltétlenül. Csak gratulálni lehet Bukarestnek. Nem érdekli őket a szomszédok érzé­kenysége. A saját érdekeiket helyezik előtérbe. Hát nem ez a természetes? Hát nem... Budapesten nem az, Buda­pesten úriembert játszanak az egykori KISZ-titkárok. Pedig meg kellene ne­kik végre mondani, hogy az orosz ka­tonák már a spájzból is eltűntek. Csak az orosz gengszterek maradtak Ma­gyarországon, ha nem vették volna észre. Magyar útlevéllel, mert ők az ál­lampolgárságot is meg tudták vásá­rolni. Nyet problem, gyengi jeszty. Nem gond, pénz van erre is. Kolozsváron élő költőbarátommal, Király Lászlóval (akinek itt és most is gratulálok a Magyar Művészetért díj­hoz) beszélgettünk a napokban Buda­pesten éppen erről a témáról, ami szá­munkra nem úgy téma, mint a másként szocializálódott jelenlegi magyar veze­tésnek. Arról szólt ez az eszmecsere, hogy a bizonytalankodókat el kellene küldeni néhány évre legalább a Csán­góföldre, akkor talán megtudnák, hol lakik a (ha nem is a magyarok), de a románok Vatikán által is hitelesített is­tene. Ott bizony nem díjaznák az In­­temacionálé éneklését az egykori test­vérek. .. De közben legalább megtanul­nának románul imádkozni. Mondjuk elvihetnék magukkal Megyót is, ő amúgy perfekt oláh. Ez sem lebecsü­lendő szempont. Végül, de nem utolsósorban Uk­rajnáról. De előbb még arról a mon­dásról, amit előszeretettel emleget­tek „véreink” Romániáról a múlt század nyolcvanas éveiben. Emlé­keznek még rá kedves olvasók, hogy miként hangzott? Azt mondták, hogy a puliszka nem robban. Mégis rob­bant, mint most a legnagyobb szom­szédunknál, az ukránoknál a nemzeti eledelnek számító szalonna. És tud­ják miért? Azért, mert az emberek­nek elegük lett azokból a hazugsá­gokból, melyeket a megvásárolt és főleg megfélemlített média zúdított rájuk az elmúlt években. Ez a mé­dia rosszabb volt, mint a brezsnyevi korszak legaljasabb kommunista irá­nyítású újságírása. Az országban, ahol újságírókat gyilkoltak és gyil­­koltattak meg az elmúlt években a civilizáltnak mondott Nyugat asszisztálása mellett, betelt a pohár. Pedig ott még egyetlen „rendszer­váltó” ügynököt sem lepleztek le. Erre nem is volt szükség. Elég volt nézniük, hallgatniuk a „pártatlan” szakemberek megnyilvánulásait. A brutális választási harc elkerül­hető lett volna, ha Kucsma elnök és csapata nem segédkezik az egykoron köztörvényes bűnözőként elítélt Viktor Janukovics támogatásában. Az év ele­jén nemes egyszerűséggel semmissé nyilvánították azt a büntetést, amiért az említett két alkalommal több mint há­rom évet ült börtönben. Még a látszatra sem adtak. Azt hitték, hogy a jámbor­nak tartott ukránok torkán lenyomhat­ják ezt a békát, vagy inkább ronda va­rangyot. Nem sikerült. Hogy ennek mi lesz a vége, még nem tudni. Az őskágébés Putyin azt hitte, hogy kilóra megveheti Ukrajnát, mint a kolhozelnök Lukasenkó által megnyomorított Fehéroroszországot. Reméljük, hogy tévedett. Talán rá fog jönni, hogy a birodalomnak immár végérvényesen vége. Bár az is lehet, hogy nem ismeri a témába vágó leg­újabb tanulmányokat a jelenkori biro­dalmak várható életkoráról. Bush talán magától is rájön majd Irakban... Ha Allah is úgy akarja. A kárpátaljai magyarságot pedig azok az itteni magyar gazemberek félemlítették meg az első fordulóban, akik már 2002-ben, a parlamenti válasz­tásoknál is főleg brutalitásukkal tűntek ki. Csak akkor nem figyelt rájuk senki. Pedig azóta ők a meghatározó figurák a mai magyar vezetésnél (legközelebb nevesítem őket, bár elég, ha az ember elolvassa az önmagát legtárgyilagosabb­­nak tartó kárpátaljai magyar újság hon­lapját, ahol a fiúk önmagukról állítanak ki szégyenletes, később letagadhatatlan bizonyítványt). Tényleg kockázatot je­lentenek mindenki számára. Még ön­magukra is. Ezek most komolyan be vannak rézéivé. Sarokba szorítva is rendkívül veszélyesek. Az általuk irá­nyított sajtó megzavarodott. A káosz im­már országos méretű. Egy biztos: ezt a sok szemetet már nem lehet a szőnyeg alá söpörni. A szemetet el kell tüntetni. De az igazi emberi szemetek vajon hová menekülnek, ha elsodoija őket a jogos népharag? Vagy nekik már van magyar, kanadai stb. állampolgárságuk? Előbb­­utóbb ez is ki fog derülni. Mit ér az ember, ha határon túli ma­gyar? Semmivel sem többet, mint aki országon belül maradt. A gondolkodó és odafigyelő réteg tudja kik az árulók, és kik a percemberkék, a nemzet sze­metei. Ilyen egyszerű ez, barátaim. Higgyék el, a többi csak filozofálga­­tás. Hogy lopjak valamit a komcsiktól is: senkit és semmit nem feledünk. A fehér ember már csak ilyen... „Ne vessetek ki minket a szívetekből!" vákiai és a horvát baloldal az ellenzék­kel egyetértésben, minden vita nélkül adta meg külföldön élő szlovák és hor­vát nemzetiségűek számára az állam­­polgárságot. A lengyel szejm egyönte­tűen, a bal- és jobboldal teljes egye­tértésben adott korlátozott állampolgári jogokat a volt lengyel - ma litván, be­­larusz és ukrán - területen maradt kö­zel kétmillió lengyel számára. Csak a mi baloldalunk ragaszkodott az 1990 előtti, hagyományos nemzetáruló ter­mészetéhez. A szocialista és szabadde­mokrata politikusok alantas magyar­gyűlöletét egyértelműen bizonyítja az elmúlt másfél évtized bevándorlási, és állampolgárság-megadási politikája. Ezek a pártok ebben az időszakban fo­lyamatosan arra törekedtek, hogy Ma­gyarország nyisson nagyobb kaput az ázsiai és afrikai országokból érkező be­vándorlók számára. Parlamenti inter­pellációk sokaságát intézték az első szabadon választott kormányhoz a sze­rintük lanyha befogadó-készség miatt. Ezzel egyidejűleg nemzetközi szerve­zetek előtt is idegengyűlölettel és rasszizmussal vádolták meg a gazda­sági csődöt megöröklő magyar kor­mányt, ha az a nehézségekre hivat­kozva vonakodott letelepedési, munka­­vállalási és szociális jogosultságokat biztosítani nigériai, kongói, ugandai, etióp, afgán, vietnami, tamil, kambo­dzsai és kínai bevándorlók számára, vagy ha a kistulajdonosok érdekeire te­kintettel lassította osztrák, holland, iz­raeli és ír ingatlanvásárlók terjeszkedé­sét. Ugyanezek a pártok teleragasztot­ták a városokat „Áz idegen szép” feli­ratú plakátjaikkal, és állandóan azt az igényüket hangoztatták, hogy Magyar­­országnak befogadó országnak kell lennie, hogy ennek érdekében ideoló­giai harcot kell vívni az ország termőföldjét, munkahelyeit, szociális, és egészségügyi intézményeit úgy­mond „elvakult módon védelmező ide­gengyűlölők” ellen. A Horn kormány alatt sok tízmilliárd forintot öltek bele a Tégy a gyűlölet ellen című, a beván­dorlók tízezreit elfogadtató programba, sok-sok politikus, álszociológus és mé­diacsászár gazdagodott meg ezekből az adóforintokból. íme, most hirtelen ki­derült, hogy a szocialista-szabadde­mokrata kormányzat a magyar termőföldet, a hazai munkahelyeket, a szociális ellátást és a lakáspiacot csak afrikaiak és ázsiaiak, csak holland, iz­raeli és ír felvásárlók számára kívánja nyitva tartani, de a külhoni magyarság számára mindezeket a lehetőségeket szigorúan zárolja! Jelenleg bárkik szá­mára nyitott ez az ország, csak szá­munkra, magyarok számára nem az! Az elszegényedéssel, nyugdíjvesz­téssel, állástalansággal riogató kor­mánypropaganda ellenére történelmi nagyjaink szellemisége a nemzetegye­sítés ügye mellé állt. Mátyás király székhelye, Visegrád 65 százalékban igennel szavazott, Szondi György hősi halálának színhelye, Drégelypalánk 72 százalékkal, Jurisics Miklós törököket megállító városa, Kőszeg 58 százalék­kal, Berzsenyi Dániel koszorús költőnk hajléka, Nikla 59 százalékkal, Széche­nyi István lakhelye, Nagycenk 56 szá­zalékkal, Petőfi Sándor születésének és gyermekkorának színhelyei, Szalk­­szentmárton 56 százalékkal, Kiskörös 67 százalékkal, a Kölcsey Himnuszá­ban említett Tokaj 60 százalékkal, a Vi­­zsolyi Biblia kiadó-helye, Vizsoly 59 százalékkal, Kun László király küzdel­meinek színtere, Hódmezővásárhely 63 százalékkal, a Szent István király alapította Pannonhalma 58 százalék­kal, a IV. Béla király alapította Buda­vára 67 százalékkal, az esztergomi ér­sekség székhelye 57 százalékkal, a kál­vinisták Rómája, Debrecen szintén 57 százalékkal, a történelmi Magyaror­szág közepe, Szarvas 58 százalékkal támogatta az igenlő tábort. Történelmi nagyjaink magasztos helyneveivel szemben a jellegtelen és gyökértelen szocialista nagyvárosok, és azok nem­zettudattól megfosztott lakói jelentet­ték az ellenpontot: Oroszlány a nem­mel szavazók táborát növelte szavazó­inak 68 százalékával, Kazincbarcika szintén 68 százalékkal, Tatabánya 63 százalékkal, Komló 65 százalékkal, Ti­­szaúj város - azelőtt Leninváros - 62 százalékkal, a budapesti „vörös” Cse­pel 61 százalékkal, Dunaújváros - ko­rábban Sztálinváros - 58 százalékkal, Tiszavasvár 58 százalékkal, az 56-os decemberi, mintegy 50 halálos, és 80 egész életére megnyomorított áldoza­tot követelő sortűzért a szocialista ön­kényuralomnak máig hálálkodó Salgó­tarján lakossága 58 százalékkal, Kádár János állandó választókerülete, a buda­pesti Angyalföld pedig 56 százalékkal támogatta a maga nem szavazataival nemzettársai kirekesztését. Nagy csalódás volt megélni a ki­sebbségi sorban élő magyarságnak azt, hogy gondjaik iránt teljesen közömbös a magyarországi lakosság túlnyomó ré­sze. Már gyűjtötték az örömtüzek gyújtásához szükséges fahasábokat a Hargita oldalán, már szervezték a ma­gyar állampolgárság visszanyerésének esélyét megünneplő bálokat Erdély­ben, amikor megjöttek az első hírek a nemzettudatból szekundára vizsgázott magyarországiak pofonjairól. A volt miniszterelnök arra kérte a határon túli magyarokat, hogy bármit is gondolnak rólunk, vegyék figyelembe, hogy a sza­vazáson részt vett emberek többsége igennel voksolt az ügyükben. „Ezért arra kérem a határon túli magyarokat” - mondta Orbán Viktor -, Jhogy ne ves­senek ki minket a szívükből.” Ebben joggal reménykedhetünk, hiszen oly sok kulturális és érzelmi szál köt össze minket. Van még egy tanulság. Akik most önként kiiratkoztak ebből a nem­zetközösségből, akik most jelesre vizs­gáztak magyargyűlöletből, azok se fél­jenek attól, hogy kivetjük őket a szí­vünkből, merthogy érdemtelenné vál­tak oda bekerülni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom