Nyugati Magyarság, 2004 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2004-08-01 / 8-9. szám
2004. augusztus-szeptember Nyugati Magyarság - Hungarians of the West - Hongrois d'Occident 9. oldal DEBRECENI MIHÁLY Vízum korszak Két hónapja már csak vízummal utazhatnak a kárpátaljaiak Erdélybe, akárcsak ottani honfitársaink Ungvárra vagy Beregszászra. A vízum ára sem kevés: kereken harmincöt USA dollár. Ehhez viszont előbb fel kell utazniuk Kijevbe, mert román konzulátus egyelőre nincs Kárpátalján. Jobban meg sem nehezíthették volna a határon túli magyarok kapcsolattartását, hiszen aki csak egy picit is jártas ukrajnai útlevél-ügyekben, tudja jól, hogy gyakorlatilag ismét legördült a vasfüggöny a két ország között. A bukovinai románokra ez nyilván nem vonatkozik, hiszen ők már korábban megszerezhették a román állampolgárságot. Pontos adatokkal nem rendelkezem, de valószínűleg több tízezren éltek a Bukarest által felkínált lehetőséggel. Eszembe jut 1990 eleje, amikor segélyszállítmánnyal indultunk Romániába. Még állt a birodalom, amikor több kamionnyi élelmiszerrel útnak indultunk a Neveden - Halmi közötti határátkelőn Nagybánya irányába. A határ szovjet oldalán több mint fél napig várakoztattak bennünket a határőrök, míg a túlsó oldalon olyan kedvesen fogadtak bennünket, hogy azt le sem lehet írni. Amikor január negyedikén este begördültünk a főtérre, már vártak bennünket a helyi potentátok, a rakomány mellé pedig fegyveres őröket állítottak. Pedig eszébe sem jutott senkinek megdézsmálni. Máig bennem él egy ottani magyar nénikének a mondata, amikor halkan odasúgta nekem: - Fiatalember, vigyék inkább a Székelyföldre a segélyt, azok inkább rászorulnak. Egy szállodában eltöltött éjszaka után másnap a helyi borgazdaságban raktuk le a szállítmány nagyobbik részét, majd délután Kolozsvár felé vettük az irányt. Már erősen szürkült, amikor beértünk a kincses városba, ahová mindig szerettem volna eljutni, hiszen édesanyám Erdély visszacsatolása után két évet élt itt, nekem pedig addig soha nem nyílt lehetőségem arra, hogy beutazási engedélyt szerezzek a szocialista Romániába. Valahol a külvárosban felvettünk egy magyarul beszélő jóembert, akivel egyenesen a milíciára hajtottunk, de hiába. A rend helyi őrei szóba sem akartak velünk állni. Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy menjünk a magyar színházba, hátha találunk ott valakit. Szerencsénk volt, mert Tompáék éppen próbáltak. Két dupla kamionnyi élelmiszert próbáltunk bezsúfolni a színészek segítségével a díszletraktárba, de csak a fele fért el a Szamos-parti épületben. A nagy munka után a társulat tagjaival sikerült szóba elegyednünk, akik addig azt hitték, hogy mi Magyarországról érkeztünk. Erősen csodálkoztak, amikor megtudták, hogy Ungvár környékének magyarsága néhány nap leforgása alatt össze tudott gyűjteni ennyi élelmiszert. Bár sok információjuk nem volt a szovjet valóságról, annyit sejtettek, hogy mi sem állunk túl jól. Talán túlzás nélkül állíthatom, hogy mindnyájan meghatódtunk. Nem is lehetett másként. A fennmaradt készletet a református teológiára szállítottuk, ahol szintén örültek a kárpátaljai segítségnek. Jómagam ezután éjszakai sétára indultam újdonsült színészbarátommal, Salat Lehellel. A rosszul megvilágított városban megilletődve néztem a főtéri Mátyás-szobrot, majd indultunk is a Farkas utca irányába, ahol Lehel azt mondta: - Meglátod, szeptemberre újra lesz Bolyai Egyetem. - Nem hiszem válaszoltam neki kapásból. Ezen még egy darabig elvitatkoztunk, aztán elindultunk hozzá, az egykori Pata utca helyén épült lakótelepre. Másnap korán reggel már a református teológia menzáján reggeliztünk, ahol Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség akkori elnöke elővett egy díszes könyvcsomagot, és a tőle megszokott lelkesültséggel ennyit mondott Geréb Zsolt professzornak: - Engedje meg tanár úr, hogy átnyújtsam a kárpátaljai magyarok szerény ajándékát. Ezzel a kezébe is nyomta a háromkötetes Erdély történetét. Tragikomikus pillanat következett. A professzor elsápadt, majd csak annyit tudott kinyögni magából: - Azonnal tegye az asztal alá. Ezután elviharzott, majd kisvártatva egy nejlonszatyorral tért vissza. Ekkor fogtuk fel igazán, hogy mekkora elnyomás alatt éltek szerencsétlen erdélyi barátaink „Csau elvtárs” idején. Míg élek, nem felejtem el ezt a döbbenetes jelenetet... Ezek voltak első erdélyi élményeim. Ezeket aztán követték az újabb barangolások, amiket tényleg a véletlennek köszönhettem. Gárdonyban ismerkedtem össze egy makfalvi tanárral, Rózsa Lajossal, aki 1990-ben meghívott bennünket magukhoz. Több mint egy hétig jártuk a Székelyföldet. Szováta, Parajd, Gyergyószárhegy, Gyilkos-tó, onnan Csíkba, majd le egészen Brassóig. Hatalmas élmények voltak és maradtak ezek az utak. Ungvári egyetemistaként - bármilyen furcsának tűnik is ez utólag - szinte az összes erdélyi kiadványt olvashattuk még azon melegében, mivel a Széchényi Könyvtár kiváló munkatársa, a kitűnő professzor, Vekerdi Jóska bátyánk megküldte azokat az ungvári megyei könyvtárnak. Tudtuk, hogy ki az a Beke György, Sütő András, Farkas Árpád, de tudtuk azt is, hogy kicsoda például Hajdú Győző... Amikor 1990-ben harmadszor is sikerült eljutnom Erdélybe, már személyesen is megismerkedhettem sok ottani kiválósággal. Rengeteg új - máig tartó - barátságot köthettem. így, utólag elemezve a dolgokat, nagyon izgalmas volt ez az ominózus esztendő, amit akár a nagy egymásra találás időszakának is nevezhetünk. Ennek van most vége. A nagy uniós lázban ne feledjük el, a magyar-magyar kapcsolatok ismét sérülékenyebbé váltak. Romániából most már Szerbiába is csak vízummal utazhatnak azok, akik az eddig kiépített kapcsolatokat ápolni szeretnék. Aki pedig ukrán úüevéllel próbál útnak eredni, mélyen az erszényébe kell nyúlnia. Bár hivatalosan csak 130 grivnyába (kb. 5500 forint) kerül egy új útlevél, ez nem jelenti azt, hogy a kérelmező a törvény által előírt egy hónapon belül meg is kapja a kívánt okmányt. Valójában néhány hónapot is várhat. Persze Ukrajnában vannak kiskapuk is. Akinek akad 200 „fölösleges” dollárja, az egy-két napon belül útlevélhez juthat. Bár az egyik ismerősöm, aki a rövidebb utat választotta, éppen a napokban panaszkodott, hogy már ez a rendszer sem működik tökéletesen. Már legalább két hete vár a „soronkívüli” passportra, eddig hiába. Csak ezután adhatja be vízumkérelmét az ungvári magyar főkonzulátuson vagy Beregszászon, hogy aztán egy fél évben kilencven napot tartózkodhasson Magyarországon. Ez az utódállamok állampolgárainak igazi nyomorúsága! Ha másért nem, legalább ezért is szükség lenne a kettős állampolgárságra. Mert Európa szégyene nem csak a Kisszelmenc és Nagyszelmenc között húzódó szögesdrót, hanem az is, hogy Aknaszlatináról az egy kilométerre levő Máramarosszigetre immáron csak vízummal lehet eljutni. De csak Magyarország közbeiktatásával, mivel Kárpátalján jelenleg nincs Románia irányába egyetlenegy személyforgalmat biztosító határátkelőhely sem. A kamionok mehetnek, a civilek nem. Amikor emberi szabadságjogokról beszélünk, ezeket a történeteket sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Egyszer én már éltem egy unióban. Úgy hívták, hogy Szovjetunió. Álmaimban sem kívánom vissza azt az időszakot. Azt viszont nagyon hasonlatosnak érzem, hogy most egy másik unió miatt korlátoznak a mozgásomban. A kisemberek húzzák megint a rövidebbet, a nagy gengszterek szinte bárhol vásárolhatnak állampolgárságot. Bankszámla függvénye az egész. Elég körülnézni (már aki megteheti) Londonban vagy a spanyol tengerparton. De lehet, nem is kell olyan messzire menni. Talán Budapesten is körülnézhetnénk. Mert mi egy befogadó nemzet vagyunk, csak a magunk fajtáját fogadjuk be a legkevésbé... A „haza bölcse" versek, adomák és anekdoták tükrében Sokféle címet kaptak a magyar köz, szellemi és művészeti-irodalmi élet nagyjai az évszázadok során: Széchenyi a „legnagyobb magyar” volt, Blaha Lujza a „nemzet csalogánya”. .. Ezekhez mérten is rendhagyó és megtisztelő az a minősítés, amelyet Deák Ferenc kapott népétől: a „haza bölcse”. Ezt erősítik meg azok a versek, adomák, anekdoták és más irodalmi és folklorisztikai remeklések is, amelyek róla íródtak, vele foglalkoznak. Tóth Kálmán költeményét száz és száz helyen szavalták el a Deák-ünnepségeken, -tanácskozásokon: A szem volt ő, mely értünk messze néz, Hallás, mely mindent figyelembe vész, A kéz, melyben törvényünk volt a kard, Mely oltalmaz, véd, s ha kell, visszatart; Az ajk, mely minden érzést kifejez: Egy nemzet vágya és igéje ez, Erős, hatalmas akkor, hogyha szól: Félelmes, mikor hallgat és dacol. Úgy jött szelíden, mint a magvető, Nagy eszméknek magvát hintette ő. Egyenlőség, szabadság elveit, Ahol csak föllép, mint a nap, derít, Munkára kelt, idomít, ösztönöz, Együtt tavasz s gyümölccsel teli ősz, Fejlődni, tenni, ahol csak lehet: Megérdemelni a polgári nevet. A csendes, szerény embernek, aki nagyon korán, kamaszkorában veszítette el a szüleit, feltételezett és valós délvidéki kapcsolatai is léteztek. Amikor a pápai királyi algimnáziumot, majd a piarista gimnáziumot elvégezte, gyámja Hertelendy György ughi földbirtokos a győri Királyi Tudományakadémia jogi tanszékére íratta be. A délvidéki vonatkozásokat kereső kutató már itt szimatot fog, hiszen Hertelendyfalva dél-bánáti székely település, Belgrad közelségében fekszik, évszázadok óta kiszolgáltatva a történelem viharainak. A falu lakosai mégis megőrizték kristálytiszta nyelvüket és népi szokásaikat. A pontos vonatkozások feltárása időigényes levéltári kutatásokat igényel, de mondaként témánkhoz tartozik, tehát a szájhagyományra hivatkozva utalhatunk rá, hogy a Deák családnak Bajsán voltak birtokai, s több Deák vezetéknevű környékbeli magyar származtatja magát tagjaitól, így szülőfalum, Kishegyes több lakosa is, közöttük édesanyám (leánykori nevén Deák Ilona). A bátrabbak egyenesen a haza bölcse közvetlen rokonainak tartják magukat, habár tudják, hogy nem volt gyermeke. A nagy államférfi mindenkori szerénységét, mérsékletességét, majd a kiegyezésre való hajlamát sokféleképpen értékelték a történészek és politológusok, de miként a Deák Ferenc élete és kora című rendkívül tetszetős kivitelezésű jubileumi kiadvány előszavában Hiller István mondja, „talán soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy méltó-e a haza bölcse megtisztelő minősítésre. De vajon tényleg nem merevedett-e pusztán közhellyé ez a kifejezés az elmúlt évek során? Vajon tudunk-e érdemben is többet Deák Ferencről, az emberről és politikusról azon kívül, hogy páratlanul fontos szerepet játszott az 1867. évi kiegyezés létrejöttében? S ami a legfontosabb: vajon valóban lehet-e a 21. század közepén is megfontolandó üzenete egy immár 200 éve született politikusnak?” Deák Ferenc nehéz történelmi idők hőse volt, amelyekben csak bölcsen gondolkozva lehetett menteni, ami menthető. A szabadságharc leverése után az elnyomó hatalom minden korábbinál kegyetlenebbül torolta meg a rebellis gondolkodást és magatartást, s ebben a kiélezett helyzetben lett a 48—49-es forradalom és szabadságharc igazságügy-minisztere, aki mindig a törvényesség felett igyekezett őrködni. Okosságára vall az is, hogy már százötven évvel az Egy lócsiszár virágvasárnapja megírása előtt Sütő András Kolhaas Mihályának az érvelésével élt: „Hozzá ne nyúlj az ellenségedhez, míg nem vagy biztos benne, hogy fejét veheted! Mikori ez a figyelmeztetés? Kinek szól, ha nem az ostobáknak, a hadi tudományokban és számtanban megbukott kalandoroknak: a hiszékenység vámszedőinek.” A megfontolt államférfi a következőképpen fogalmazta meg emberi és politikai ars poeticáját: „Kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad.” E nézőpontból szemlélve a lázadásnak máskor, és a higgadt tárgyalásoknak megint máskor van az ideje. Petőfi Sándor és Arany János is megszívlelte mondását: „Ki felülről igazságot kíván, annak lefelé is igazságot kell szolgáltatni.” A budapesti Rubicon történelmi folyóirat tematikus számában felsorakoztatott képzőművészeti alkotásokon pózok nélküli szürke eminenciásként néz velünk szembe. Gyakran emlegetik Vörösmarty Deákról írt versét, amelyben a költő a kiváló politikus szerénységét emeli ki: Munkabíró lelket kívánok, félni tudatlant, S félni merőt: amint a haza jobb ügye hí. És emberszerető szívet, ha vad indulatokkal És áleszmékkel küzdeni síkra kelek. Mindezekért a díj, amelyet elérni reményem: Vajha kicsin legyek a nagy haza hősei közt-A haza bölcsének személyében megtestesült hát az ellenzéki vezér, aki már 1833 és 36 között - majd 1939-40-ben szintén - Zalát képviselte a pozsonyi országgyűlésben, ahol a jobbágyság helyzetének javításáért valamint a szólás- és sajtószabadságért küzdött. Ez utóbbi teszi különösen rokonszenvessé számunkra ma a Délvidéken, ahol az írott és elektronikus média igencsak nehéz napokat él át. Szerencsére a jótollú publicisták rendelkezésére áll az egész Kárpát-medence, vagy akár az egész világ minden magyar nyelvű lapja és folyóirata, illetve rádiója, beleértve az anyaországiakat is. A haza bölcsének személyisége mindig is izgatta a történészeket. Pulszky Ferencz 1876-ban például jellemrajzot írt róla, ami ritkaságnak számít egy-egy jeles államférfi vagy író-költő esetében, talán csak József Attila a kivétel ebben a tekintetben. A többieket olyannak fogadta el az utókor, amilyenek voltak, ám Deák Ferenc esetében fontosnak tartotta azoknak a lelki okoknak a vizsgálatát, amelyek esetleg a haza sorsát érintő életbevágó döntéseinek meghozatalában befolyásolhatták. A Magyar Tudományos Akadémia tagját (egy időben elnökét) nagyon nehéz elhatározásokra kényszerítette a történelem, így aztán szinte az ország minden polgárának érdeklődését kiváltották szavai, tettei. 1865. április 15-én a Pesti Naplóban megjelent nevezetes Húsvéti cikkét, amelyben a jövőbeni kiegyezést szorgalmazta, részben megértéssel fogadta az ország, de talán éppen ezért jellemezte így Pulszky a kiegyezés körülményeit vizsgálva: „... Bécsben is végre azon meggyőződésre jöttek, hogy Magyarországot másként mint magyarokkal kormányozni nem lehet, s hogy oly magyart fel nem tudnak találni, ki hazáját a monarchia központosításának elárulná. A személyek folyvást változtak, de a nehézségek nem kevesbedtek, oly annyira, hogy Schmerling is kezdte érezni, miként a várakozás több kárral jár kedvencz eszméjére, mint Magyarország érzelmeire nézve; mert nálunk a külföld segélyében vetett vad remények lassan-lassan eloszlottak, a nemzet többsége mindig szorosabban ragaszkodott Deákhoz, mivel érezte, hogy az ő keblében nem lakik önzés, hogy sem fényt, sem hatalmat, sem bármi előnyt nem keres a maga számára; s ismerte vezérének forró hazaszeretete mellett azon lelkiismeretes óvakodását minden túlmerész s a jövőt veszélyeztető lépésről; ebben találta a sikernek biztos zálogát, ezért követte őt kétkedés nélkül, s bizott határtalanul bölcs belátásában.” A Deákról írt verseket kötetbe is gyűjtötte tanítványaival a kiváló szegedi kutató és középiskolai tanár, dr. Árpás Károly. Az impozáns kis könyvben többek között Arany János, Ady Endre és Kosztolányi Dezső költeményei is szerepelnek. „Ha figyelembe vesszük az általa ihletett, az élete során írt költemények csekély mennyiségét (válogatásunk első nagyobb fejezete), és összevetjük a hozzáférhető halotti versek nagy számával - erről szól a második egység —, akkor azt látjuk, hogy nem az államférfiról kapunk képet, hanem a kortársakról. Hasonlóan a magyar világot jellemzi, hogy az aktuális 1876-os esztendő után alig született olyan lírai alkotás, amely vele, tetteivel, illetve hatásával foglalkozik; ezeket soroltam a harmadik egységbe” - vallja a kötethez írt előszavában Árpás. Ugyancsak ő gyűjtötte egybe diákjaival a Deákról szóló történeteket (adomákat, anekdotákat is), egyebek mellett az 1870-es években megjelent Deák Ferenc adomái című könyvre is alapozva. A kötethez írt előszavában eljut a következtetésig, hogy a legendában kell keresni e szájról szájra adott kis mesék sikerének titkát. „A középkori legenda arra tanított, hogy mindenkiből lehet szent, a leghétköznapibb emberből is, ha megtartja Isten parancsait. Az anekdota, az adoma arra volt példa az átlagemberekből, belőlünk álló olvasónak, hogy a történelmi személyiségek, nagy emberek, művészek éppen olyan esendők, mint mi vagyunk” - jegyzi meg találóan. Hasonló kísérletre vállalkozott Liska Dénes is, aki „Hazudni nem szabad” mottóval közölte a Deákról szóló anekdotákat. Ez a pazar kivitelezésű kötet Liska saját gyűjtése nyomán keletkezett, aki a legtöbb anekdota lelőhelyeként az ötkötetes Magyar Anekdotakincset jelöli meg. Főként e kiadványok darabjaiban élte át hősünk, a haza bölcse, az elmúlt két évszázadot. Csordás Mihály V & V Fogorvosi rendelő Bp.VII. Damjanich u. 31 )a.Tel.: 321 -6819 Dr.Vág János fogszakorvos Rendel: Hétfő, Szerda 15-18-ig Időpontegyeztetés: 321-6819 (rendelési időben), 355-8400 (napközben), 356-6354 (esténként) Konzerváló fogászat (tömés, fényrekötős tömés, gyökérkezelés), rögzített és kivehető fogpótlások, ultrahangos főgkőeltávolítás, iontoforézis kezelés, röntgen Ifj. Dr.Vág János fogszakorvos (klinikai orvos) Rendel: kedd, csütörtök 16-18-ig Időpontegyeztetés: 321 -6819 (rendelési időben), 318-0950, 3 18-0959 mellék: 5919,5908 (napközben), 466-0289 (esténként) Nagyörlőfogak gyökérkezelése (laterál kondenzációs gyökértömés), csapos fogfelépítés, nagyörlőfogak esztétikus restaurációja, vállasán előkészített koronák nemesfémből
